Foci

Szívszorító belgák

paulson
paulson

2014. 07. 02. 10:00

A belga-amerikai találkozóval vége a nyolcaddöntőknek a brazíliai vb-n. A legjobbat hagyták a végére, fantasztikus meccs volt. Velük búcsúzunk a híres embereket és zenéket bemutató sorozatunktól.

Sorozatunk záró részében is filmet méltatunk, ahogy a németeknél tettük. A belga Jaco van Dormael “És a nyolcadik napon” című alkotása egy Down-kóros férfi (Georges) és egy agyonhajszolt üzletembereket tréningelő férfi (Harry) véletlen találkozásáról, és a köztük szövődő különleges barátságról szól, de sokat tanulhatunk belőle “hétköznapi” kapcsolatainkról is.

A Georges-ot játszó Pascal Duquenne valóban Down-szindrómás, alakításáért Daniel Auteil-jel, filmbéli partnerével megosztva kapta a legjobb színész díját Cannes-ban. Szívszorító darab, csak az érzéketlenebbeknek merjük papír zsebkendő nélkül ajánlani. Anno, mikor egyetemi órára kellett írnunk róla, egyhuzamban néztük meg háromszor, és mind a háromszor elsírtuk magunkat rajta.

Amikor először hallottuk az alábbi zenei előadó történetét, nem tudtuk eldönteni, vajon sírjunk-e vagy nevessünk. Jeanne-Paule Marie Deckersként született, de Soeur Sourire-ként, azaz Mosoly Nővérként lett világhírű. Övé az első francia nyelvű sláger, ami meghódította az amerikai slágerlista csúcsát 1964-ben. Még 1959-ben lépett be a dominikánusokhoz, de a világsikert elérve rádöbbent, hogy nem eléggé elhivatott, és elhagyta a rendet. Barátnő-élettársával, Annie Pécherrel próbált új vallásos útra lelni. Hiába énekelte a fél világ a dalát, pénzt alig látott belőle, a nagy visszatérés nem sikerült neki. Egyre gyűltek az adósságaik, elhatalmasodott rajtuk a depresszió, végül az öngyilkosságba menekültek.

Ezután a felvezetés után jöjjön a Dominique című dal, aminek külön pikantériája mai füllel hallgatva, hogy bár vallásos nóta, a benne elhangzó „nique, nique”, franciául annyit tesz dugni, csak kicsit vulgárisabb formában.

Amerikaival zárjuk a híres embereket, nemzeti hősöket, kiemelkedő kulturális értékeket számba vevő sorozatunkat. Méghozzá egy magyar származásúval, Friedmann Endrével, ismertebb nevén Robert Capával, a világ egyik leghíresebb fotóriporterével. Éppen ezért nem is az életpályájával fárasztanánk olvasóinkat (ezt ide kattintva elolvashatjátok), inkább pár érdekességgel.

A kicsit több mint 70 éve történt normandiai partraszállásnál Capa volt az egyetlen jelenlévő fotós (képeit ide kattintva nézhetitek meg). Állítólag azt mondta a II. világháború után, hogy “Remélem, hogy életem végéig munka nélküli maradok mint háborús fotós“. Jó barátok voltak Ernest Hemmingwayjel, és úgy tartják, hogy Capa fotói inspirálták az író “Akiért a harang szól című” könyvét. Kevesen emlékeznek rá, de a remek felvételeket, amik Hemingway ihletforrásai is lehettek, nem egyedül készítette Capa. Nagy szerelmével Gerda Taróval dolgozott együtt a spanyol polgárháborúban.

Egy tavaly, a fotós születésének századik évfordulóján előkerült interjúnak köszönhetően már nemcsak a külsejét, de hangját is megismerhettük. Ide kattintva pedig megnézhetitek a fotós utolsó képeit, melyek közt színes is akadt.

Utolsó dalunk akár az amerikai válogatott egyik hősies játékosáról is szólhatna, a kiváló filmzenéket gyártó Counting Crows tollából.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Robin Williams during "One Hour Photo" Press Conference with Robin Williams and Michael Vartan at Park Hyatt Hotel in Century City, California, United States. (Photo by Vera Anderson/WireImage)
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.