Milák Kristóf káprázatos produkcióval nyerte a 100 méteres pillangóúszást. A sportoló teljesítményének méltatása mellett azonban egy második rétege is volt a diadalról szóló közbeszédnek. A megszólalok sokasága utalt arra, hogy kinek, kitől kell bocsánatot kérnie, mi legyen az úgynevezett károgókkal, kinek és hogyan kell viselkednie. Természetesen nem a semmiből érkezett a disputa: Milák olimpiai felkészülésének mikéntje (azaz hogy az úszószövetség vezetői sem nagyon tudták, hol és mit csinál) és a klasszis viselkedése (hosszú ideje nem oszt meg információt újságírókkal, így a szurkolókkal sem) jó okkal vet fel kérdéseket.
A szövetségi kapitánytól a sportági elnökön át az alighanem az influenszer-jogosítványát féltő általános életszakértőig mindenki el is mondta a saját álláspontját. Még a bámulatos 100 méteres mutatvány előtt Bayer Zsolt hódolatát fejezte ki, és tudatta, hogy a nemzet normális többsége éppen úgy Milák mögött áll, ahogyan a magyarok istene is. Csonka András egyenesen a Milákot első olimpiai aranyáig nevelő Selmeci Attilának jelezte, hogyan kellene megfelelően nyilatkoznia egykori tanítványa 200 méteres döntője után, hovatovább szégyellje magát a szakember.
Minden olyan ügyben, amely ennyire tematizálja a nyilvánosságot, ilyen mélyen érinti a közbeszédet, ennyi érzelmi reakciót teremt, messzemenően érdekes: miért?
Nyilván Milák személyisége, az olimpia előtti hosszú hallgatása, a róla szóló valós információkhoz való hozzáférés lehetőségének a hiánya, egy nemzeti hős korszakos különcsége önmagában is elégséges magyarázat lehetne. Ezt azonban brutálisan erősítette fel két tényező: a magyar sajtó és nyilvánosság, valamint a szakszövetség kommunikációja. Ráadásul számomra egyik sem tűnik magyarázhatatlannak.
A magyar sajtó most ismerkedett meg a közösségi alapú nyilvánosság korában a magába forduló emberrel, aki nem beszél, miközben akadnak, akik az ipari kamerának is nyilatkoznak az utcasarkon, mások TikTok-csatornát működtetnek, Instagram-influenszerek. Darnyi Tamás még egy másik korszakban zárta rövidre párbeszédét a nyilvánossággal, évtizedes emlékezetben nincs azonban olyan klasszisunk, aki ilyen konokul távol tartotta volna magát a médiától. Azt pedig nem kell talán magyarázni annak, aki látta a kétezres éveket: a beszéd hiánya automatikusan növelte az éhséget a beszédre. Nem csak az újságírók részéről, hiszen az újságírók a nézőknek, olvasóknak kérdeznek. Noha a mostani véleményklímában mindenki úgy emlékszik, hogy felkészülése során csak békén akarta hagyni Milákot, az olvasottsági adatok valószínűleg ettől eltérően is leírhatók lennének: az embereket érdekelte, mi történik a tokiói olimpiai bajnokkal.
Ezt az érdeklődést emelte a következő szintre az úszószövetség vezetése. Merthogy miközben a klasszis kizárta a nyilvánosságot, a szak- és sportvezetés radikálisan eltérve a megszokott viselkedésmintáktól, kinyitotta a kapukat.
Ahogyan a versenyző saját logikája tolerálható, úgy a szövetség vezetőinek szempontjai is beláthatók. Egyrészt sosem láttak ilyet, másrészt az ő karrierjük, teljesítményük, eredményük is rajta volt a tétlapon, miközben semmilyen befolyásuk nem volt a történésekre, Milák felkészülésére. Ami pedig – az eredmények ismeretében sejthető – zajlott, csak éppen nélkülük.
Ez a kontextus megágyazott tehát az indulatok erősödésének, ám azt hiszem, kibontakozik a háttérben a sziluettje egy el nem beszélt vitának a magyar sportról, annak finanszírozásáról, az állam és az egyén viszonyáról, leginkább talán individualizmus és közösség viszonyáról. A kérdés, ami körül az indulatok terjednek, szándékosan provokatívan megfogalmazva az:
