A svájci-amerikai pszichiáter, Elizabeth Kübler-Ross elmélete szerint a gyász feldolgozásának folyamatában a tagadás, a harag, az alkudozás, a depresszió és az elfogadás fázisait különböztetjük meg. Egy év elteltével melyiknél tart?
Elmesélek egy történetet. Miután Szilárd meghalt, úgy gondoltam, hogy meghirdetem egy-két bakancsát, amit már nem nagyon használt. Átjött egy ismerős srác. Belépett a házunkba, felpróbálta az egyik bakancsot, majd leült benne, és megkérdezte tőlem, hol állok a gyászfeldolgozással. Akkor még lefagytam a kérdéstől, és elmondhatatlanul felbosszantott az érzéketlenségével.
Mikor történt ez?
Tavaly július elején. Talán százalékos értékben várta a meghatározást?! Indokolatlan kérdés volt ez akkor, de most sem tudok még egzakt választ adni rá. Talán kakukktojás vagyok ilyen szempontból, mert nincs és nem is volt bennem sem tagadás, sem düh, sem pedig harag, és depressziós sem lettem. Nálam ez nem egy egzakt folyamat, aminek van jól elkülöníthető eleje, közepe és vége. Csak úgy történik minden.
A gyászt lassanként körbenövi az élet.
Szilárd halálának évfordulója környékén például kifejezetten nehéz napokat éltem meg, miközben Somával sok szép közös pillanatunk is van. Rendkívül furcsa ez a kettősség. A rossz napokhoz hozzájárulnak olyan felkavaró események, mint a hagyaték körüli ügyintézés vagy a NAV-tól érkező papírok, hogy csak a leglájtosabbakat említsem.
A férje szenvedélye, a magashegyi, oxigénpalack nélküli hegymászás minimum veszélyes sport. Ez a tény mennyire befolyásolta azokat a napokat, amikor egy-egy expedíciója alatt itthon várt rá?
Szilárd már akkor is mászott, amikor összeismerkedtünk. Nem árult zsákbamacskát. Így hegymászófeleségként sok mindenben magasabb az ingerküszöböm. Végigkísértem Szilárd felkészüléseit, tudtam, hogy az összes lehetséges dolgot – fizikális, szakmai és mentális felkészülés – megtette annak érdekében, hogy a veszély minimalizálásával maximalizálja a siker lehetőségét. Persze ennek ellenére, ha jön egy kőhullás, egy lavina, azzal nem lehet mit kezdeni. De van egy másik válaszom is a kérdésre. Az egyik barátnőm édesapja néhány héttel ezelőtt Siófokon motorozott. Teljesen szabályosan közlekedett, teli zöld lámpán haladt át, amikor elütötték. Csak kifliért ment, mégis meghalt. Nem kell magas hegyre mászni ahhoz, hogy tragédia történjen. Könnyen utolér a baj tengerszinten is.
Az évek alatt kialakult magasabb ingerküszöb a halála elfogadásában is segíti?
Ezen sosem gondolkoztam. Mindig elmondtuk, hogy benne van a pakliban, de ettől még a halálra nem tekintesz reális forgatókönyvként. Nem azt gondoltam, hogy velünk ez nem történhet meg, de azt gondoltam, hogy Szilárd rendkívül felkészült, jó ember, miért történne baj.
A csúcsmászás alatt többször is kommunikáltak műholdas telefonon, és folyamatosan érkeztek a GPS-jelek is. Mikor jött el az a pont, amikor aggódni kezdett?
Akárhányszor felért valamelyik táborba, mindig írt sms hosszúságú üzeneteket. A 7950 méteren elhelyezkedő négyes táborból fel is hívott a csúcsmászás előtti délutánon, és abban maradtunk, hogy legközelebb a csúcsról telefonál. A csúcsmászás magyar idő szerint délután öt óra körül indult. Utána hajnalban hívott Szilárd, hogy már 8400 méteren, a Balconyn van (ez a csúcs felé vezető útvonal egy jellegzetes pontja – a szerk.), és elmondta, hogy jól van, gyönyörű szép onnan a kilátás, kicsit pihen és megy tovább. Viszonylag hosszan beszéltünk, jó állapotban volt. Aztán 8635 méterről hívott legközelebb.
Ez volt az a beszélgetés – az utolsó –, aminek kapcsán sokan a szemére vetették, miért nem fordította vissza, hiszen hallania kellett volna, hogy beteg.
Nem hatnak meg ezek a kritikus vélemények. Szilárd nem volt beteg. Igen, köhögött. De pont ugyanúgy, mint bárki más abban a magasságban. Ott fent az lenne a furcsa, ha nem köhögsz fel mindenféle csúnyaságot. Nem volt rossz állapotban sem fizikálisan, sem pedig mentálisan. Érthetően és összefüggően beszélt. Megkérdeztem tőle, mi a terve, és azt felelte, elmegy a déli csúcsig, majd onnan tovább a főcsúcsra. Térben és időben is el tudta magát helyezni. Teljesen tudatánál volt, addig a pontig tökéletesen racionális döntéseket hozott. Ő is és én is abban bíztunk, ha szükséges, fel fogja ismerni azt a pontot, amikor vissza kell fordulnia.
Mint 2017-ben, szintén az Everesten, amikor súlyos gyomorbántalommal küzdött, ezért visszafordult, miközben a társa, Klein Dávid megkísérelte a csúcsmászást, ami aztán neki sem sikerült?
A készülő könyv kapcsán nemrég elővettem néhány fotót abból az időszakból. Nagyon meggyötört rajtuk. Ott egyértelművé vált, hogy nincs más út csak a lefelé. Egyébként utána még hosszú hetekig kínlódott a gyomrával. Egy évvel korábban, 2016-ban szintén Klein Dáviddal mászott a K2-n. Egy ponton megálltak, elővettek egy jegyzetfüzetet, és felírták, mi szól a folytatás és mi a visszafordulás mellett. Végül a hóhelyzet miatt az utóbbi mellett döntöttek. Pár órával később hatalmas lavina jött le a hegyről. A szerencsének hála éppen nem volt senki a hármas táborban, de könnyen kibontakozhatott volna a hegymászó-történelem egyik legnagyobb tragédiája. Ez a két példa is azt bizonyítja, hogy mindig reális döntéseket hozott, és ezért sem hiszem, hogy Szilárd tavaly túlvállalta volna magát. Az sem igaz vád, hogy vissza nem térő lehetőségként tekintett erre a mászásra. Emlékszem, néhány héttel az indulás előtt a konyhaasztalnál ültünk, és arról beszélgettünk, ha ezt az expedíciót így ketten leszerveztük – nyilván ehhez kellett Szilárd összes korábbi sikere –, akkor bármikor máskor sikerülhet létrehoznunk egy ekkora vállalkozást.
Azt szeretném hinni, hogy magashegyi beteg lett, és azt gondolta, hogy mondjuk egy virágos mezőn sétálgat. Egyébként még az lehet egy reális forgatókönyv, hogy mivel a nagy magasság, a fizikai aktivitás és a kevés alvás miatt fáradékonyabb, aluszékonyabb az ember, egy átakasztási pontnál mellé akasztott, vagy azt hitte, átakasztott, miközben nem. Innentől kezdve pedig egy rossz mozdulat is elég.
Az első jeltől kanyarodtunk el. Szóval mikor és mitől kezdett el igazán aggódni?
Pont az volt a jel, hogy nem jött jel. Egy ideig azzal altattam az aggodalmamat, csak azért nem érkezik, mert mindig a belső zsebében tartja a nyomkövetőt, és ha előredől, mert mondjuk rátámaszkodik a csákányra, hogy pihenjen egy pillanatot, úgy leárnyékolja a testével. A beállított 15 perc helyett órák teltek el két GPS-jel között. Az utolsó jel 8795 méterről jött. Ekkor már aggódtam, mert a mászási időt tekintve túl későn tartózkodott abban a magasságban. De ekkor még mindig úgy voltam vele, hogyha valaki, akkor Suhajda Szilárd biztosan kibír egy éjszakát nyolcezer méter fölött – annak ellenére mondom ezt, hogy a férjem soha nem tekintett magára szuperhősként. Nem azért gondoltam ezt, mert a feleségeként elfogult vagyok, vagy mert jól hangzik a kommunikációban, hanem mert korábban ezerszer bizonyította, hogy mennyire jól tűri a zord körülményeket és minden nehéz helyzetben hideg fejjel tudott dönteni.
