Az 1997-es születésű sportoló fiatalon megismerkedett a sílövészettel, de 2007 tavaszától teljesen megváltozott az élete. A probléma a mononukleózissal, közismertebb nevén a csókbetegséggel kezdődött, de mire kilábalt volna belőle, egy újabb vírus döntötte le a lábáról.
A csókbetegséghez hasonló tünetekkel járó citomegalovírus teljesen kiütötte, folyamatosan betegeskedett, és annyira legyengült, hogy semmi energiája nem maradt.
Kétségbeesett harc az életért
A tízéves kislány kórházról kórházra járt anélkül, hogy magyarázatot találtak volna a folyamatosan romló egészségi állapotára. 2008 januárjában már ki sem engedték a Nordland Kórház gyermekosztályáról, mert képtelen volt egyedül enni, szondán keresztül kellett táplálni.
Állapotromlása miatt hamarosan mentőhelikopterrel az oslói egyetemi kórházba szállították, ahol krónikus fáradtság szindrómát (CFS) állapítottak meg nála.
A diagnózis nem számított, hiszen tudtuk, láttuk, hogy teljesen kimerült. Annyira fáradt volt, hogy a beszédre is képtelen volt és hét hónapig egy szót sem szólt
– mesélte édesanyja, Trude.
A szülők elmondása szerint Emilie állapota ekkor már olyan rossz volt, hogy az orvosok lemondtak róla, és úgy vélték, mivel nem sok mindent tehetnek érte, inkább hazaküldik, hátha az otthoni környezet erőt ad neki.
Kétségbeesett harc kezdődött az életéért, besötétített szobában, csővel a gyomrában magatehetetlenül feküdt. A szülők kétóránként forgatták az ágyban, nehogy felfekvést kapjon, Emilie-nek egyszerűen semmi izma nem maradt ahhoz, hogy megforduljon.
Azt láttuk, hogy az élet lassan elszáll belőle. Az őt otthon is kezelő orvossal muszáj volt beszélnünk, hogy megtudjuk, mennyi ideje van még hátra
– idézte az elcsukló hangon nyilatkozó édesanyát az Nrk.no portál.
Az egész falu segített a gyógyulásban
„Nagyon elkeserítő volt. Volt, hogy azt kívántam, bárcsak rákos lenne. Akkor lehet, hogy létezett volna gyógyszer a betegségére” – vallotta be Trude Kalkenberg, aki szerint egy gyermek elvesztésére sohasem lehet felkészülni, de ők csak a legrosszabbat tudták elképzelni.
Kétségbeesésében a neten a hasonló betegségből felgyógyult gyerekek sikertörténeteit böngészte, és 2008 őszén, Emilie betegségének második évében, édesanyja rábukkant Live Landmarkra, egy norvég nőre, akinél 2004-ben ugyanezt a szindrómát diagnosztizálták, de 2007-ben felépült, amit egy tanfolyamon elsajátított stresszelmélet és mentális technikák megértésének tulajdonított.
A falu összedobta a pénzt a drága tanfolyamra, és láss csodát, bevált. Emilie azt tapasztalta, hogy egyre jobban van, hirtelen ismét képes volt szilárd ételt enni, tévézni.
„Szinte nem maradt izom a testemben. Mindent újra el kell kezdenem tanulni, hiszen az ilyen hosszú mozdulatlan fekvés nagyon megviselte a testem. Utólag annak is örülök, hogy valójában nem tudtam, mennyire súlyos az állapotom.”
A sport volt a visszaút
A család egy gyógytornász segítéségét kérte, hogy Emilie megtanuljon járni, és újjáépítse a testét. A fejlődés hétről hétre ugrásszerű volt.
„Ha közel két évet távol vagy az iskolától, nagyon nehéz visszakerülni a társadalmi életbe. Csak ez önmagában megerőltető volt” – magyarázta Emilie, aki a sport révén talált vissza barátaihoz.
A sport egyszerű módja volt a társadalmi beilleszkedésnek, mert ez egy nagyon befogadó környezet. Olyan hely volt, ahol biztonságos környezetben jól éreztem magam. Együtt edzettünk, és olyat csináltunk, amelyet mindenki szórakoztatónak tartott.
A sport pedig nem csak a betegségből való visszaút volt, hanem egyben egy munka és szenvedély kezdete is.
2016-ban egy ezüst- és egy bronzérmet nyert az ifjúsági világbajnokságon, 2018-ban a 3×6 km-es váltóval junior vb-második lett, a felnőttek között 2018-ban Eb-bronzot, tavaly Eb-aranyat nyert a vegyes váltó tagjaként.
