Nem akarnék ünneprontó lenni, de nem is tudnék, mert nincs ünnep. Meg nehéz is rosszat mondani. Ünnep azért nincs, mert bár a tömeg összegyűlt a tűzijátékra, az ünnepeltek szóltak, hogy ami történt, nem ok a bulira, többet akarnak, négybe kerülni.
A magyar férfi kézilabda-válogatott más utat választott, mint amit az utóbbi évtizedekben itthon megszoktunk. Ami tradicionális, az a női válogatott körüli eseményeknél mérhető fel: a koncepciót pillanatnyi érdekek küzdelme alakítja, rosszabb esetben írja felül, az elkerülhetetlen eredménytelenség pedig nem marad el.
A zavaros viszonyok közül 2019 áprilisában emelkedett ki Nagy László, akkor még aktív kézilabdázóként, de már a pályafutása utáni időszak terveivel alelnökké választva.
Akkor azt mondta, koncepcióhoz keres stábot, majd a nyár elejére nevekkel állt elő. Sokak fejében fogalmazódott meg, hogy itt valami tréfa készül, hiszen egy még aktív, edzői tapasztalattal nem rendelkező játékosra, Chema Rodríguezre és egy felnőtt szinten a kiscsapatoknál kipróbált trénerre, Gulyás Istvánra esett a választása. Meg magára, ami merőben új. Mit keres egy alelnök a kispadon?
Aki megnézte az új team irányításával lejátszott két torna mérkőzéseit, az már nem kérdez ilyeneket, de azért tisztázzuk: Nagy László játékosként is rendkívüli érzékkel kommunikált a játékvezetőkkel, még a zsűriasztalnál ülők lelke is virágba borul, ha a magyar pad felé fordulnak, ráadásul a játékosok egy részének csapattársa-kapitánya volt, a másiknak példaképe most is. Mellette ül a Professzor és a Tanító. Egész pontosan Chema a hideg fejhez szükséges fizikai és szellemi távolságtartással szemléli a mérkőzéseket, stratégiai lehetőségeket futtat processzorán, ha a helyes figura kiválasztására, a támadó stratégia csiszolására, az ellenfél gyengéjének kipécézésére lenne szükség, akár egy időkérés keretei között is képes a megoldást kiadni. Gulyás István attitűdje sok szempontból az utánpótlás-nevelésben elvárt jeleket mutat: nyugtat, simogat, biztat és gyakran egész meccsen át mondja a vonal mellől, hogy az adott pillanatban mire kell figyelni, mire készül az ellenfél. Mindketten irányítók voltak, de míg a spanyol megszabta csapata arculatát, Gulyás a mindennel kompatibilis összekötő különleges adottságaival bírt.
Érdemes felidézni, hogy a magyar kézilabda még mindig meghatározó ereje, Mocsai Lajos a két évvel ezelőtti világbajnokság utáni értékelésében a magyar módszerektől való eltávolodást, a külföldiek utánzását látta a kudarc fő okának. A mostani megközelítés a spanyol kézilabda-kultúra integrálására épül, azt a lassan évtizedes tényt is figyelembe véve, hogy meghatározó játékosai spanyol edzők irányítása alatt dolgoznak.
Ha a látvány önmagában nem lenne elég, a stílusról a számok is képet rajzolnak. A középdöntő csapatai közül csak a spanyolok fejeztek be több támadást a beállóval, mint a mieink. Bánhidi Bence adottságai, és az ezekre az előző években rárakódott tapasztalat az egész csapat támadójátékának jó alapot adnak. Nem kétséges, hogy posztján a világ egyik legjobbja. A „testsúlykilogramm” alapú magyar kiválasztás következtében a németekkel holtversenyben a magyar játékosok alkották a legnagyobb átlagmagasságú csapatot. Innentől kezdve gyakorlatilag minden ebből következik. A Bánhidi személyében az ellenfél hatosánál ólálkodó állandó veszély mellett az ágyúkezű külső emberek árasztották el labdákkal az ellenfelek hálóit, egyik a másiknak teremtve helyet. A magyar csapat lőtt a legtöbbet távolról. Továbbra is az átlövések tartoznak a legkevésbé hatékony befejezések közé, de effektivitásuk a kialakított helyzetektől is nagyban függ, és ezzel, különösen a fontos találkozókon nem volt gond, a németek elleni sorsdöntő találkozón 50 százalék fölötti mutató szerepelt a 9 méteren túli kísérletek mellett, ami ilyen meccsen kifejezetten magas, a franciák ellen pedig minden második lövésből született gól ebből a zónából.
Lékai Máté egy az előző Európa-bajnokságon a közvélemény nagy része által nagyra taksált társaságba szállt be, és klasszis teljesítményt nyújtott. Döntéshozatali képességeit eddig sem lehetett megkérdőjelezni, de a meccsek bizonyos pillanataiban a szinte személyi edzőjeként működő Chemával most ebből is többet sikerült kihozni. A vezetőség által kitűzött cél elérése pedig nehezen leküzdhető akadályokba ütközött volna a németek elleni utolsó egyéni villanása nélkül. Alighanem ez volt pályafutása eddigi legjobb világversenye. Reméljük, lesz még ennél is jobb!
Ugyanakkor nem sok minden bizonyította még annyira, hogy minden relatív, mint ez a világverseny. A magyar csapat edződuóját, a Csoknyai–Matics párost ugyanis két évvel ezelőtt mindenki joggal kritizálta a szélső játék teljes negligálása miatt, most viszont a meccsenkénti szélső kísérletekben tökutolsó magyar válogatott vezetését nem veszi elő senki. Állapítsuk meg: ezen a területen kínálkozik leginkább előrelépési lehetőség. A játék szélesítése a még oly jó belső emberek életének megkönnyítése szempontjából is kulcsfontosságú.
A stáb bejelentésekor Nagy László három elemet emelt ki az elérendő célok közül: stabilitás, erőnlét, önbizalom.
Ezen a világbajnokságon a magyar csapat teljesítménye nem hullámzott kirívóan egyik meccsről a másikra, márpedig a stabilitás a tervekben ezt jelentette: egy jó átlag állandó elérését. Kipipálhatjuk, még ha örök időkre garantáltnak nem is vehetjük. Az erőnlétet illetően nem lehetett hiányosságot felfedezni.
A stáb ennek érdekében a két évvel ezelőtti PR-fogásnak is használt nagy közös gulyásleves- és palacsintazabálás helyett táplálkozási szabályokat is lefektetett. A magyar csapat a stabil és zárt, a vonal előtti középső területek megvédésére koncentráló védekezéséből a szokottnál gyakrabban indult lerohanásra, és ez a dinamikusabb játék sem viselte meg a játékosokat. Különösen a franciák elleni meccs ugyanakkor megmutatta, hogy Bánhidiből és Lékaiból nem ártana kettő vagy tripla tüdő kettőjüknek, mert az előbbi nélküli percekben a magyar együttes gyámoltalanabb lett, utóbbi pedig egyáltalán nem pihenhetett, márpedig a 70 percnyi játékidő nem tolerálható mennyiség, ami a hosszabbításban már megmutatkozott a hibák mennyiségében. Az irányító kérdésében az Eb-n még megoldást jelentő Győri és Nagy Bence alig-alig jutott esélyhez, Hanusz pedig, aki az ősz felfedezettjének tűnt, nem élt a kínálkozó lehetőséggel. Azt pedig kijelenthetjük, hogy a kiváló erőnlét sem képes egy hosszú sorozatban pótolni a mély keretet.
Az okok között említhető, hogy a játékosok olyan részfeladatokat kaptak, amelyek megoldására alkalmasak, passzolnak kvalitásaikhoz, amelyekkel klubjukban is találkoznak. A korábban a magasabb szinteken gyakran megbotló Ancsintól például az ágyúk beizzítását és a védekezést várták el, semmi extrát, és ezeknek legalábbis jól megfelelt. Az önbizalomhoz persze elengedhetetlen az adott színvonalon szerzett rutin is, márpedig a magyar csapat belső posztos játékosainak jelentős része a BL-ben találkozik a legjobbakkal. A Veszprém és a Szeged ugyan erre kevesebb lehetőséget kínál magyar játékosoknak a kívántnál, de Szita Zoltán Plockban, Máthé Dominik Elverumban lehetőséghez jut. Mindkettőjük esetében látható a fejlődés. Szita korát messze meghaladó érettséggel játszik, Máthé Dominik pedig a füredi időkhöz képest szinte kicserélődött, lendületesebb, határozottabb, védekezése pedig még messze nem tökéletes, de nem is jelent nyílt sebet a magyar hatosfalon (zónán). Az önbizalomhoz sokat hozzátehet a mentális törődés, amit a játékosok nyilatkozataikban ki-kiemelnek. Igen, az ember nem pusztán fizikai folyamatok összessége. A női válogatott letört, depresszív kisugárzása után, ezeket a fiúkat nézve még feltöltődni is lehet(ett).
Az igazság kiegészítő, de fontos részlete, hogy saját ágán a magyar válogatott csak egy csapattal találkozott, amelyből aktuálisan nem hiányzott a koronavírus miatt kulcsjátékos (Uruguayról ne beszéljünk). A nagy skalpok közé sorolt német csapat megfeleződött, a brazilok nyitott védekezésének felépítménye és szövetségi kapitánya kiesett, a lengyelek a saját Bánhidijukról, a PSG-ben játszó Syprzakról kényszerültek lemondani.
Az eredmények értékelésére – mondhatni – ott vannak az eredmények. A magyar válogatott az 5. helyen végzett, ami kiváló. Most biztosan megjelennek majd a látottakat esetleg nem is hátsó szándék nélkül túlreagáló elemzések, amelyek a magyar csapatot a világelit egyértelmű tagjának tüntetik majd fel, de ennyire nem szaladnék előre. A magyar férfi válogatott 1997 óta nem jutott a legjobb négy közé világ- vagy Európa-bajnokságon, most közel került ehhez, ahogy a negyeddöntők során Egyiptom például még közelebb, ettől még nem ugrotta át a küszöböt. A magyar válogatott a meghatározó együttesek közül a svédek után a legfiatalabb, és ami még lényegesebb, az életkort a pályán töltött percek alapján súlyozva is jól állna (ugyanakkor a zöldfülűeket segítve a pálya közepén Lékai és Bánhidi személyében két rutinos, jó formában lévő klasszis játszott a női válogatottal ellentétben).
Amiben az előző évi Európa-bajnoksághoz hasonlóan ez a világbajnokság sem jelentett igazi tesztet, az a szurkolók nyomása alatt játszott tétmeccs az elvárások terhével. Arra ott lesz a jövő évi hazai Eb. Az előző hetekben a csapat reményt adott magának és a szurkolóknak is arra, hogy a közeljövőben eljöhet a nagy ugrás is.
