2017-ben vonult vissza, ehhez képest a nyáron azzal voltak tele a kerékpáros portálok, hogy Contador megdöntötte az Everesting világrekordját. Ennek a lényege, hogy a Mount Everest 8848 méternyi szintjét igyekeznek minél gyorsabban abszolválni a próbálkozók. Önnek ez 7 óra 27 perc 20 másodperc alatt sikerült, és bár ezt a rekordot azóta az ír Ronan McLaughlin felülmúlta, a szurkolók közül sokan azt találgatták, hogy akár még vissza is térhet.
Nem tagadom, nagyon jólesik, hogy a szurkolók érdeklődnek irántam, és jelzik, hogy szeretnének viszontlátni. Tény, hogy időnként én is elbizonytalanodom, és úgy érzem, kedvem támadna nyeregbe pattanni, és megnézni, mire vagyok képes egy komoly versenyen. Aztán gyorsan elhessegetem a gondolatot, mert az életemnek ezt a fejezetét már lezártam. A csúcson hagytam abba, és most már csak rontani tudnék a megítélésemen.
Mennyit készült az Everesting-rekordra? Ezt is olyan komolyan vette, mint amikor valamelyik nagy körversenyre edzett?
Ez az egész rekordkísérlet abból indult ki, hogy kevesebb dolgom volt az alapítványommal, és a koronavírus-járvány miatt leálltak a versenyek, így számos feladatom, például az Eurosportnál betöltött szakkommentátori munkám is kiesett, ezáltal pedig felszabadult rengeteg időm. Nem lehetett utazni, otthon voltam, és elkezdtem bringázni, majd fokozatosan egyre hosszabb edzéseket tartottam, de ez meg sem közelítette azt a felkészülést, amit még aktív koromban bonyolítottam le a szezonok kezdetén. Az étkezésre sem figyeltem oda, egy kis sör vagy vörös bor is lecsúszott időnként, úgyhogy ez most nagyon sokban eltért a korábban megszokottól. Viszont megvolt az az előnye, hogy ellentétben a versenyidőszakkal, amikor az ember mentálisan és fizikailag is ki van merülve, ezúttal friss lábakkal vágtam neki a felkészülésnek, semmilyen nyomás nem volt rajtam, és ezek a tényezők is közrejátszottak abban, hogy összejött ez a számomra is meglepő eredmény.
Utolsó évében, a 2017-es Tour de France előtt azt mondta, hogy bombaformában volt az edzéseken, nagyon jó számokat produkált, aztán a verseny mégsem sikerült úgy, ahogy szerette volna. Aztán jött a Vuelta, ahol az utolsó előtti szakaszon nagy győzelmet aratott, elsőként tekert fel az Alto de l’Anglirúra. A verseny után kijelentette, ez így kerek, a csúcson vonul vissza, és az imént is hasonlóan fogalmazott. Valóban így érzi? Nem volt még önben pár év versenyzés?
A 2017-es Tour előtt tényleg nagyon jól sikerültek a tesztek, de a kilencedik napon buktam, és olyan nagy hátrányba kerültem, hogy elvesztettem az esélyem arra, hogy beleszóljak a győzelembe.
Mindig azt gondoltam, hogy a csúcson kell abbahagynom, és a Tour pihenőnapján azt mondtam a menedzseremnek, nem fogadom el az új, hároméves szerződést, mert ez lesz az utolsó évem, és már csak a Vueltán indulok. Ahol szintén buktam a verseny korai szakaszában, és bár ezzel elvesztettem az esélyem arra, hogy nyerjek, de volt ennek jó oldala is: innentől a saját stílusomban versenyezhettem, mentem, támadtam, nagyon jól éreztem magam. Az utolsó előtti szakasz pedig igazi örömbiciklizés volt számomra, még egyszer meg akartam mutatni, hogy mire vagyok képes. Szerintem egy forgatókönyvíró sem tudott volna jobb történetet kitalálni, mert tényleg a csúcson hagytam abba. A mai napig kerékpározom, most is jó időket produkálok, jól tartom magam, de nekem már más feladatom van.
Hosszú éveken át az ellenfelekkel küzdött a szakaszokon, majd átkerült a másik oldalra, hiszen jelenleg az alapítványa profi kerékpárcsapatát vezeti. Hogy ízlik a főnöki szerep?
Bár ugyanúgy a kerékpársport körül forog az életem, mint korábban, teljesen más feladat a kettő. Más dolgokra kell odafigyelni, mint versenyzőként, amikor általában óriási felelősség volt a vállamon, és ezt fel kellett vállalnom. Most nincs rajtam olyan nyomás, mint amikor azt éreztem, hogy meg kell nyernem a Tour de France-ot, viszont egy hatalmas csapat van mögöttem, akikért én felelek. Ez a szerep sokféle feladatot ró rám, az egyik ezek közül, hogy Ivan Bassóval és a testvéremmel, Fran Contadorral a Kometa-Xstra Cycling Teamet vezetjük, ugyanakkor van egy saját alapítványom, amely kerékpárokat juttat el szegényebb térségekbe.
Ennek a gesztusnak az a célja, hogy kicsit felfuttassák a helyi kerékpársportot, vagy csak a mindennapokban próbálnak vele segíteni?
Az utóbbiról van szó. Van egy programunk, amelyben afrikai gyerekeknek igyekszünk biciklit biztosítani.
Olyan helyekre viszünk kerékpárokat, ahol ez életet menthet, vagy legalábbis megkönnyíti az életet, mert ahhoz, hogy vízhez jussanak, hosszú kilométereket kell megtenni, és ebben a bicikli a segítségükre van.
Dina Márton és Fetter Erik személyében két magyar bringás is szerepel a csapatban. Hogy látja, meddig juthatnak?
Nagyszerű emberek és kiváló versenyzők. Mártont már ismertük korábbról, vele kapcsolatban jobban tudtuk, hogy mire számíthatunk, és hozza is az eredményeket, tavaly például második helyen végzett a Tour de Hongrie-n. Erik pozitív meglepetést okozott, őt nem ismertük annyira, de amit eddig láttunk tőle, az nagyon ígéretes. Két olyan versenyzőről van szó, akiknek a tudására és tapasztalatára feltétlenül számítunk 2021-ben is, amikor már magasabb szinten, az UCI ProTeam-kategóriában versenyez majd a csapat.
Ön otthagyta az iskolát a profi karrier kedvéért, és egy interjúban azt üzente a fiatal kerékpárosoknak, hogy élvezzenek minden napot és maradjanak a suliban. Megbánta volna az akkori döntését, hogy feladta a tanulást.
Több helyen tévesen írják rólam, hogy 16 évesen hagytam abba a tanulmányaimat, valójában 18 voltam, vagyis a gimnáziumot elvégeztem, de egyetemre már nem mentem. A gimnázium után válaszút elé érkeztem, az volt a kérdés, hogy folytatom-e a tanulmányaimat, vagy inkább a kerékpározásra teszem fel az életem. Mivel a csapat, amelyik a legígéretesebbnek tűnt a számomra, északon volt, Baszkföldön, én pedig a családommal Madridban éltem, leültem a szüleimmel, és tételesen kiveséztük, melyik verzió mellett mi szól – végül a kerékpározás mellett döntöttem.
Bár a spanyol kerékpársport olyan egyéniségekkel bír, mint az ötszörös Tour de France-győztes Miguel Indurain, fiatalkorában mégis az olasz Marco Pantani volt a nagy kedvence. A stílusa miatt rajongott a fiatalon elhunyt olasz klasszisért?
Van olyan sportág, gondolok itt elsősorban a futballra, ahol az ember időnként azt érzi a szurkolókon, hogy negatívan állnak azokhoz a játékosokhoz, akik nem a saját csapatukban szerepelnek, legyen szó akár klubról, akár egy másik ország válogatottjáról. Aki viszont a mi sportágunkat imádja, az magáért a biciklizésért rajong, és eltűnnek ezek a különbségek, hogy ki melyik klubnak vagy országnak szurkol. Itt a sport szépsége az, ami számít, és nekem is több kedvencem van nemzetiségtől és csapattól függetlenül; a Tour de France második szakaszán például nagyon örültem a francia Julian Alaphilippe sikerének, mert keményen odatette magát, szépen versenyzett, és ő érdemelte meg leginkább, hogy elsőként érjen be.
Első Tour de France-győzelmét 2007-ben aratta, amikor az első és a harmadik helyezett között minden idők legkisebb különbsége, mindössze 31 másodperc volt. A végső győzelemről az utolsó előtti szakasz, egy 55,5 kilométeres egyéni időfutam döntött, ahol éllovas lévén, utolsóként indult. Hogy néz ki egy ilyen szakasz, amikor nem a többiekkel, hanem az órával kell versenyezni? Mi játszódott le a fejében a rajt előtt?
Emlékszem arra a feszültségre, amit a rajt előtt éreztem, de a profi világban általában abból adódik a különbség a sportolók között, hogy ki az, aki a legjobban tudja kezelni a rá nehezedő nyomást. Mondok egy példát: ha Roger Federer vagy Rafa Nadal a világranglista 30. helyezettjével játszik, akkor szinte biztos, hogy az említett klasszisok nyerik a meccset, mert fejben nagyon erősek, és ez dönt a javukra a kritikus labdameneteknél. Ráadásul ezt a mentális erőt, ami egy-egy nagy győzelemhez kell, évekig fenn kell tartani ahhoz, hogy az ember sikeres pályafutást tudhasson magáénak. Visszatérve a versenyre, igen, nekem is kavarogtak a gondolatok a fejemben; hogy a csapat jövő évi szponzorálása ezen a szakaszon múlik, hogy egy csomó ember számít rám, hogy a szurkolók azt várják, hogy most már ne engedjem ki a kezemből a győzelmet. Nagy volt rajtam a nyomás, de szerencsére sikerült hozni magam aznap.
A 2009-es Tour-győzelmének az ad különös színezetet, hogy egy csapatban versenyeztek a sportág egyik botrányhősével, a francia körversenyt hétszer megnyerő, majd a doppingügye után ezektől megfosztott Lance Armstronggal. A két dudás nehezen fért meg egy csárdában, és bár akkoriban azt mondta, hogy csak a média fújta fel kettőjük ellentétét, később elismerte, hogy nehéz volt kezelnie a helyzetet, hogy a csapat nagy része Armstrongot támogatta.
Érdekes helyzet volt: 2007-ben megnyertem a Tourt, egy évvel később a másik két nagy körversenyt, a Giro’d Italiát és a Vueltát, majd 2009-ben arra készültem, hogy mindenhol győzni tudjak, ahol elindulok, amikor év elején megérkezett az Asztana csapathoz Armstrong. Hétszeres Tour-győztesként ő sem adta alább az első helynél, úgyhogy nem volt ez egy könnyű időszak számomra, de az volt a szerencse, hogy az év elejétől fokozatosan készültem fejben a Tourra, mert tudtam, hogy minden arra lesz kihegyezve, hogy Contador és Armstrong egymás ellen harcol. A célomat elértem, másodszor is megnyertem a Tour de France-ot, de keményen meg kellett küzdenem érte.
Pályafutása különböző időszakaiban más-más győzelmét nevezte a legfontosabbnak. Egy ízben a 2008-as Giro-sikert jelölte meg, mondván, akkor nem is készült arra, hogy végigcsinálja majd a háromhetes körversenyt, mégis nyerni tudott, máskor pedig a 2012-es Vueltára szavazott, ami azért volt különleges, mert akkor tért vissza az eltiltása után. Most melyiket mondaná a legemlékezetesebbnek?
Talán meglepően hangzik, de egy harmadikat választok. 2004-ben egy sztrók miatt nagyon komoly agyműtétet végeztek el rajtam, ami után nem az volt a kérdés elsősorban, hogy versenyezhetek-e majd újra, hanem az, hogy tudok-e járni és egészséges leszek-e. A felépülés szerencsére jól sikerült, és nyolc hónappal a műtét után elindultam az ausztráliai Tour Down Under elnevezésű versenyen, ami nem tartozik a legrangosabb viadalok közé, de a megnyerése a mai napig a legörömtelibb siker számomra.
Olyan volt ez, mint egy újjászületés.
A 2015-ös Girón a hatodik szakaszon kificamodott a válla egy esés miatt, majd a tizenharmadik etapon bukott, és elvesztette az éllovasnak járó rózsaszín trikót. A végén mégis sikerült a dobogó tetején pezsgőznie, mert majdnem két percet vert a második Fabio Arura. Mi kellett ahhoz, hogy sérülten is a maga javára fordítsa a versenyt?
Az volt a szerencsém, hogy nem tört el a kulcscsontom az első bukásnál, az orvosok össze tudtak drótozni, és összeszedtem magam a folytatásra. Komoly fájdalmaim voltak, mert zúzódott a vállam, de nagyon keményen melóztunk a csapattal, és végül vissza tudtam szerezni a rózsaszín trikót. Ez is hozzátartozik a kerékpározáshoz, az ember néha elesik, de fel kell állni, és összeszorított fogakkal menni kell tovább, harcolni. Sokszor előfordult a karrierem során, hogy félre kellett tenni a fájdalmat és a zavaró tényezőket, aztán taposni a pedált tovább. Ezért is szokták mondani, hogy ez a sport sok mindenben hasonlít magára az életre.
Hogy kell elképzelni egy-egy fontosabb szakasz előtt a felkészülést? Összeül a csapat, és előre megtervezik, hogy hol kell támadni, hol lehet megnyerni a szakaszt, és mikor melyik segítőnek hogyan kell támogatni az esélyes versenyzőt? Vagy nincs előre kidolgozott stratégia, és inkább improvizálnak a szakasz közben?
Ez úgy néz ki általában, hogy egy órával a szakasz indulása előtt összeülünk a csapatfőnökkel és a társakkal, és nagyon alaposan végigbeszéljük a követendő taktikát. Először is kitűzzük a célt, hogy az adott szakaszon rámegyünk-e a győzelemre, vagy csak arra figyelünk, hogy ne szakadjunk le nagyon, mert egy másik etapra összpontosítunk inkább. És amikor a stratégia összeállt, akkor az egyes embereknek kiosztjuk a feladatokat, hogy ki lesz az egyes segítő, a kettős segítő és így tovább. Egyfelől a magunk részéről a lehető legaprólékosabban kidolgozunk egy tervet, de alkalmazkodni kell az adott helyzethez is, közbejöhet bármi a szakaszon, így előfordulhat olyan is, hogy az egyik fontos segítő nem érzi magát jó állapotban aznap, és egy másik csapattársnak kell őt helyettesíteni. A legnehezebb helyzetben a csapatkapitány van, aki helyettesíthetetlen, és a taktika is rá van szabva, mindenki azért dolgozik, hogy ő a lehető legsikeresebb legyen. A verseny közben egyébként rádió-összeköttetésben vagyunk a csapatfőnökkel, a folyamatos kommunikáció révén pedig könnyebb reagálni a történtekre.
Egy hat-hétórás hegyi szakasz után hogy kell elképzelni az étkezést, az energiapótlást? Mindent lehet enni, ami jólesik, vagy azért ilyenkor is oda kell figyelni, hogy mi kerül a tányérra?
Talán egyszerűbb, ha elmesélem, hogy néz ki egy napunk a nagy körversenyeken. A reggelire mindig indulás előtt három órával kerül sor, és ez egy nagyon tartalmas étkezés: szénhidrátokkal, tésztával vagy rizzsel kezdünk, aztán jön a fehérje, általában omlett formájában, és zárásnak croissant-t vagy müzlit eszünk. Nagyon fontos, hogy verseny közben is enni kell, mert ha „eléhezik” az ember, akkor bukja az adott szakaszt. Épp ezért energiaszeleteket, gyümölcsöt és gyümölcsgélt, valamint sütit viszünk magunkkal, utóbbinak a hegyi szakaszokon van fontos szerepe. A sík szakaszokon viszont nem szerencsés süteményt majszolni, mert bármilyen furán is hangzik, de az édesség miatt a 200 kilométer letekerése ellenére is felugrik pár deka, úgyhogy a sík terepen a gyümölcs a nyerő. A verseny után a szálláson sort kerítünk egy gyors szénhidrát- és proteinpótlásra, aztán a regenerálódás részeként következik az egy-másfél órás masszázs, majd megyünk vacsorázni, ahol legtöbbször hús, hal vagy tészta a menü.
A csapatok ilyenkor a szállodák személyzetére hagyatkoznak, vagy visznek magukkal szakácsokat, akik kiszolgálják a bringások ízlését?
Az utóbbi időben egyre több csapat alkalmaz saját séfet, és olyat is hallottam, hogy szusit is felszolgáltak vacsorára, ami egészen újszerű megoldás, az én pályafutásom során ez nem szerepelt az étlapon. Persze azt is figyelembe kell venni, hogy a nagy körversenyek három hétig tartanak, a csapatok pedig már előtte négy nappal a helyszínen vannak, úgyhogy oda kell figyelni a változatos étkezésre, különben az ember a végére megutálja az egészet.
És mi a helyzet az alvással? Milyen alvásigénye van egy bringásnak a brutális igénybevétel után?
Személye válogatja, én igyekeztem mindig a lehető legtöbbet aludni. Az egyik oka ennek az, hogy a szakaszok rajtja általában 13 órakor van, mint mondtam, a reggelire három órával korábban kerül sor, és ha reggel nyolckor felkelsz, akkor az étkezésig hátralévő két óra pokoli hosszú lesz, és a végén már kaparod a falat éhségedben. Normális esetben nem vagyok egy nagy alvó, de a versenyek alatt szerettem minél tovább elhúzni. Mondok egy érdekességet: ha minden nap csak egy órával többet alszol, mint a riválisok, akkor a verseny végére egy teljes nappal pihentél többet, mint ők, ami nagyon sokat számít a regenerálódásnál.
Visszatérve a 2012-es Vuelta-sikerére, a befutó után azt nyilatkozta, hogy ez volt a leggyönyörűbb győzelme. Abban az évben született meg a döntés, hogy a máig vitatott doppingügye miatt megfosztják a 2010-es Tour de France-, illetve a 2011-es Giro-győzelmétől, és az eltiltása után a Vuelta volt az első nagy versenye. Dolgozott önben a dac, hogy majd most megmutatja az egész világnak?
Nem volt bennem plusz motiváció, értem ez alatt, hogy mindig nagyon motiváltan versenyeztem, mindig úgy álltam oda a rajthoz, hogy meg akarom mutatni, mit tudok. Azon a Vueltán úgy indultam el, hogy alig volt verseny a lábamban, ami miatt kétségek voltak bennem, hogy mire lehetek képes, hál’ istennek nagyon jól sikerült a visszatérés, úgyhogy ez valóban egy különleges emlék a számomra.
Amikor egy kemény hegyi szakaszon teker fölfelé a versenyző, mennyit érzékel a körülötte lévő nézők szurkolásából, hangzavarából? Lehet ebből energiát meríteni, vagy ilyenkor átkapcsolja az agyát az ember, és gépiesen, nagyon koncentráltan teker a külvilágot kizárva?
Szurkoló és szurkoló között is van különbség. Van, aki csak 15 másodperc hírnévre vágyik, és fel akarja hívni magára a figyelmet, kihasználva, hogy a nagy tévétársaságok is közvetítik a versenyt. És van az a típusú szurkoló, aki tényleg azért megy fel a hegyre, mert rajong a sportágért, és részese akar lenni a versenyzők küzdelmének, testközelből szeretné átélni, ahogy küzdenek egymással és a kilométerekkel. Ez egy fieszta, egy nagy buli, és van, aki hosszú órákat ül ott, arra várva, hogy pár másodpercig lássa elhaladni a bringásokat. Ez tiszteletre méltó.
Ha jó a szurkolás, az nagyon fel tudja pörgetni az embert, és arra ösztönzi, hogy minden energiáját mozgósítsa. Van ennek egy veszélyes oldala is azonban, az, hogy nagyon közel van a közönség. Amikor mész fölfelé, és csak remélni tudod, hogy szétnyílik előtted a tömeg, ez egyszerre tud félelmetes és lelkesítő élmény lenni.
Ha már a szurkolók szóba kerültek: a 2010-es Touron a 15. szakasz után jó néhányan kifütyülték a díjátadón, mert sportszerűtlennek érezték, hogy akkor támadott, amikor riválisának, Andy Schlecknek leesett a lánca. Schleck zokon vette az esetet, ön pedig később bocsánatot kért, igaz, volt ennek előzménye is: a 3. szakaszon ön bukott, a luxemburgi ellenfél pedig nem várta be, hanem megindult. Kell egy sportolónak ilyen helyzetben azon agyalnia, hogy mit fog szólni az ellenfél, hogy fognak reagálni a drukkerek, vagy ilyenkor dolgozik az adrenalin, és csak a győzelem lebeg a szeme előtt?
Ez mindig az adott pillanattól függ: van olyan szituáció, mondjuk a versenynek egy nem annyira kiélezett szakaszában, amikor meg lehet állni, bevárni a másikat, én is csináltam ilyet. Viszont van, amikor visz a lendület, és nem nézel vissza. Úgy érzem, hogy ez az etikai tűréshatár ma már máshova került, mint az én időmben. Mindig is volt olyan, hogy kiemeltek egy-egy esetet, amiből aztán kisebb-nagyobb nyilatkozatháború kerekedett, de manapság mintha többet elnéznének a versenyzőknek, és előfordul, hogy a nem éppen korrekt viselkedést még meg is tapsolják. Vagy csak elintézik annyival, hogy egy verseny során ez belefér a győzelemért. De ezt nem csak a kerékpársportban tapasztalom, a motorversenyeknél is eltolódtak a határok, ott is látni olyat, hogy az egyik motoros kilöki a másikat, mégsem követi semmilyen szankció.
Szinte minden sportágban folyton összehasonlítják az egyes korszakok legjobbjait, fociban Pelét Diego Maradonával, Maradonát Lionel Messivel, kosárlabdában Michael Jordant Kobe Bryanttel vagy LeBron Jamesszel, teniszben Rod Lavert Pete Samprasszel vagy Roger Federerrel. A kerékpársportban érdemes Eddy Merckxet összevetni Indurainnal, Contadorral vagy Chris Froome-mal, tudva, hogy a technológia vagy az orvosi háttér mennyit fejlődött?
Ami biztos, hogy azokkal a szakértőkkel értek egyet, akik Eddy Merckxet tartják a valaha élt legnagyobb kerékpárosnak. Ugyanakkor, ahogy ön is említette, rengeteg változáson ment keresztül ez a sportág. Régebben arról volt szó, hogy mindenki elindult, és aki a legjobban tekert, az nyert. Ma már sokkal inkább specializálódott a kerékpározás, vannak hegyi menők, vannak sprinterek és olyanok is, akiknek az időfutam az erősségük. A stratégia is sokkal nagyobb hangsúlyt kap, mint korábban, a csapatnak sokkal nagyobb beleszólása van, és a versenyzőknek is több a különleges részfeladatuk.
Mit gondol, ha az emberek meghallják az Alberto Contador nevet, mi ugrik be nekik elsőre?
Akik követik a kerékpársportot, azok szerintem az eredményeim mellett a versenyzői stílusom miatt emlékeznek rám. Arra, hogy mindig bátran törtem előre, és megpróbáltam olyan helyeken támadni, ahol korábban elképzelhetetlen lett volna. Erős, agresszív stílusom volt, ami hasonlít arra, amit korábban Pantanitól láthattunk.
Megtippelné az idei Tour de France dobogósait?
Hú, még nagyon az elején jár a verseny, úgyhogy nehéz dolgot kér tőlem. Az erőviszonyok alapján az Ineos és a Jumbo-Visma versenyzői között dőlhet el, hogy ki viseli majd a sárga trikót a párizsi befutón. Az Ineosból kimaradt a két brit klasszis, a négyszeres Tour-győztes Chris Froome, valamint a 2018-as bajnok Geraint Thomas, de így is ez a csapat adja az egyik favoritot a címvédő Egan Bernal személyében. Nem lepődnék meg, ha Bernal legnagyobb kihívója a Jumbo-Visma holland bringása, a 2018-ban Thomas mögött második helyen záró Tom Dumoulin lenne.
A legtöbb sportággal ellentétben a kerékpárban talán nem az olimpiai aranyéremnek van a legnagyobb presztízse, de a legrangosabb versenyek közül ez az egyetlen, ahonnan nincs érme. Hiányzik a kollekcióból?
A 2008-as pekingi olimpián negyedik lettem az időfutamban, nem sok hiányzott a dobogóhoz, de valóban, a kerékpár helyzete hasonlít a teniszére az olimpia szempontjából. Teniszben a négy Grand Slam-verseny kiemelkedik a többi közül, az ezeken elért eredmények alapján hasonlítják egymáshoz a legjobb játékosokat, az olimpia emiatt más megítélés alá esik. Tegyük hozzá, nagyon szép dolog, hogy itt az országodért versenyzel, és az olimpián is indulnak nagy nevek, de ha nem tudsz nyerni, az nem befolyásolja a megítélésedet, mert nincs olyan kiemelt szerepe, mint a Tour, Giro, Vuelta hármasnak. 2008-ban például nem is készültem külön az olimpiára, mert a Vueltára időzítettem a formám.
Úgy tűnik, mintha mostanában tisztább lenne a kerékpársport, kevesebb a doppinggal kapcsolatos botrány. Ön hogy látja?
Minden eddiginél ellenőrzöttebb lett a sportág, a korábbiaknál is jóval átfogóbb vizsgálatok alá vetik a versenyzőket. Aki bármivel is megpróbálkozik a jelenlegi helyzetben, az felér egy öngyilkossággal, mintha egy szakadék széléről ugrana le. A kerékpársport hál’ istennek jó egészségnek örvend, és semmit nem vesztett a népszerűségéből.
(Köszönet David Loyolának a tolmácsolásért!)
Kiemelt kép: Farkas Norbert /24.hu
