A 90-es évek, a Chicago Bulls és Michael Jordan uralkodása után a Los Angeles Lakers dominálta a ligát, Phil Jackson Kobe Braynttel és Shaquille O’Neallal is azonnal összehozott egy triplát 2000 és 2002 között. Az már más kérdés, hogy a két játékos a közös évek alatt egyre távolabb került egymástól, sőt 2004-ben már kifejezettem utálták egymást. Ám még úgy is, hogy a csapat két legnagyobb sztárja a pokolra kívánta a másikat, a 2004-es szezon végén ismét nagydöntőbe jutott a Lakers. Azt már akkor tudni lehetett, hogy bárhogy alakul az év, muszáj lesz szétrobbantani a félelmetes duót.
Keleten közben ott volt a Reggie Miller-féle Indiana Pacers, a legszebb éveit élő New Yersey Nets és az akkor folyamatosan fejlődő Detroit Pistons. Ebben a történetben a Pistons az érdekes nekünk, mert noha 2003-ban konferenciadöntőt játszhatott, és a mag együtt maradt, a közbeszéd szerint a kirakós utolsó darabja még hiányzott a következő szint megugrásához. Egy jó csapatról beszéltünk már akkor is, keleten simán benne volt, hogy újra a nagydöntő küszöbére lépjenek, csak ez, ugye, sosem a végső cél.
Az újkori detroiti csapatban nem volt akkora kaliber, mint anno mondjuk Isiah Thomas, de tele volt a keret remek csapatjátékossal és kiváló kiegészítővel, így egy esetleges nagydöntő nem lett volna önmagában meglepetés.
Hogy oda el tudjanak jutni és ott esetleg sikeresek tudjanak lenni, muszáj volt valami nagyot és váratlant húzni.
Szintet kellett lépni
Ritkán történik meg az egy edzővel, hogy két fantasztikus év, megannyi emlékezetes győzelem és sikeres csapatépítés után szó nélkül kivágják. Na, hát Rick Carlisle-lal éppen ez történt 2003 nyarán. Nem volt vele semmi baj, 2002-ben még az év edzőjének is választották, miközben a franchise hosszú évek szenvedései és gyötrelmei után újra a legjobbak közé emelkedett.
Ez nem volt elég, a detroiti vezetés úgy érezte, hogy noha jó irányba mennek a dolgok, a bajnoki címhez változtatni kell, így nagy meglepetésre 2003-ban megköszönték Carlisle munkáját, és kinevezték a 62 éves Larry Brownt.
A Pistons szintet lépett, Brown alatt még jobban játszott a csapat, de az Indiana Pacers annyival a keleti csapatok előtt járt, hogy ez a teljesítmény is maximum csak egy konferenciadöntőt jelenthetett volna a detroitiaknak. A kezdőből hiányzott még egy magasember, aki magabiztosan mozog a festékben, kintről is jól dob, miközben agresszívan támadja a gyűrűt és a védekezésben is oda tudja tenni magát bárkivel szemben.
A kezdőben csupa korábban lenézett, de idővel ligaszerte megbecsült játékos mint Chauncey Billups, Ben Wallace, Rip Hamilton és Tayshaun Prince szerepelt, de az utolsó lökést a pályán valósággal megállíthatatlan energiabomba, Rasheed Wallace adta meg.
Csak a játékosokon múlik. Ez a sport arról szól, hogy ezek a srácok összeállnak, és megmutatják a gyerekeknek, hogy együtt, csapatként óriási dolgokra képesek
– mondta a szezon végén bajnoki címet nyerő Detroit Pistons vezetőedzője, Larry Brown.
Mert igen, a Detroit Pistons egy sor másodhegedűssel nemhogy a keleti döntőben a Pacers ellen, de az NBA nagydöntőjében a szakértők szerint egyértelműen esélyes Los Angeles Lakers ellen is meg tudta lepni a világot. (A mai napig a Pistons győzelmét tartják az NBA történetének legnagyobb meglepetésének.)
Mi történt?
Csak annyi történt, hogy ez a sor előre leírt, kinevetett kosárlabdázó nem ijedt meg Kobe Bryanttől és Shaqtől, sőt. A két szupersztár – na meg a kiegészítőik, Karl Malone, Gary Payton, te jó ég, milyen nevek?! – nem tudott mit kezdeni a Rasheed és Ben Wallace irányította védelemmel. Shaqet Ben Wallace őrizte, és noha a Lakers legendája jól játszott, a Pistons elérte, hogy minden egyes pontjáért megizzadjon.
Larry Brown kiválóan érzett rá arra, hogy ha Shaqnek menni fog a játék, őt fogják tömni labdával, Ben Wallace pedig képes lesz birkózni vele a palánk alatt. Idő közben Kobe-nál tuti fel fog menni a pumpa, hiszen ő saját magát tartotta természetesen a világ legjobbjának, így ha majd hozzá fog kerülni a labda, biztosan kapkodni és hibázni fog – láss csodát, így is történt. Kobe borzasztóan játszott a sorozat öt meccse alatt, a Pistonsnak csak annyi dolga volt, hogy ne veszítsenek fókuszt a saját palánkjuk alatt, elöl pedig próbálják kihasználni Hamilton és Billups gyorsaságát, no meg a két Wallace súlyát.
A Lakers valószínűleg már a döntő előtt összezuhant, a csapat ugyanis nem bírta el, hogy két legnagyobb klasszisa hétfőtől vasárnapig egymást gyepálta. Eközben az sem segített rajtuk, hogy a Pistons ezer fokon izzott valamennyi meccsükön. A momentum rögtön az első meccsen a Detroit oldalára került, pedig sokan Los Angeles-i söprést, azaz 4-0-ás összesítést is vizionáltak.
Az ellenállhatatlan Pistons ebből csak erőt merített, és végül majdnem nullára – végül 4-1-re – hozták a franchise történetének harmadik bajnoki címét.
Éppen sokkolni készüljük a világot, és erről senki nem tud, csak mi. Azt gondolják, meccset sem fogunk nyerni, pedig simán előfordulhat, hogy egy meccset nem fogunk nekik engedni
– mondta Tayshaun Prince a legenda szerint Isiah Thomasnak még a nagydöntő előtt.
Senki nem tett egy árva centet a Pistonsra, ezért még édesebb volt számukra a győzelem. A szürke, névtelen játékosokból egycsapásra keresett sztárok születtek, a detroiti kosárlabda pedig újra életjelet adott magáról. A döntő után a Lakers elcserélte Shaquille O’Nealt, és elkezdődött Kobe Bryant (rém)uralma, ám a következő bajnoki címig egészen 2009-ig kellett várni. A Pistons kész volt megvédeni a címét, és 2005-ben csak nagyon kevés hiányzott a San Antonio Spurs ellen.
A 2004-es Pistons jó példa arra, hogy a jó sosem lehet elég jó; magasra kell célozni, teljesen mindegy, mekkora az ellenszél és a zaj, a végső sikerhez bizony kockáztatni kell. Néha elég csak egy új edző, egy új séma, meg egyetlen játékos.
