Kétségtelen, olyan gyatra eredményt még soha nem ért el a magyar amatőr ökölvívás, mint a dohai felnőtt világbajnokságon. A történelmi kudarc lehetséges okait firtattuk már csütörtöki elemzésünkben, de szerencsére a hátországban, ha nem is izzik a parázs, de azért pislákol valami fény.
Ifjú tehetségekből ugyanis nincs hiány. Ha csak a közvetlen közelmúltat nézzük, szeptemberben a junior lányok között (15-16 évesek) Petrovics Gabriella Európa-bajnok lett, míg a fiúknál László Szilárd világbajnoki bronzérmet szerzett.
Utóbbi eddigi pályafutása kristálytiszta tükörképe, hány mozaiknak kell egymásba illeszkednie ahhoz, hogy valakiből ma, Magyarországon nemzetközi szintű ökölvívó legyen.
Német János, a Kecskeméti Sportiskola (KESI) edzője például rendkívül tehetségesnek tartja Szilárdot, aki mindössze négy éve bunyózik nála, de korábban öt évig kosarazott. Eddig mindösszesen 32 magyar és négy nemzetközi hivatalos meccsel a háta mögött vett részt a szentpétervári világbajnokságon, ahol rajta kívül a magyar indulók közül csak Lakatos Máté élte túl az első kört, senki nem jutott be a nyolc közé. Szilárd három meccset is nyert, az elődöntőbe jutásért súlycsoportjának egyik favoritját, az Ázsiai Bajnokság 2015-ös győztesét, a kazah Daulet Zauszevet verte. A döntőbe jutásért kikapott török ellenfelétől.
A László család Szabadszálláson, egy farmon, 50 km-re Kecskeméttől lakik. Az édesapa egykori kézilabdázó, élettársa nemzetközi instruktor jógaoktató, angoltanár. Szilárd hajnali hatkor indul, hogy beérjen a reggeli edzésre, majd irány a suli – a Kecskeméti Kada Elek Közgazdasági Szakközépiskola két tannyelvű osztályának magántanulója. Azért magántanuló, mert heti tíz edzést másképp nem tudja megoldani, de ettől tanárai hathatós támogatásával az iskola normál, nappali képzésében szinte teljes mértékben részt vesz. Jó tanuló.
A reggeli tréningeket Német János a kecskeméti Colosseum Fitnesz Terem edzőtermében tartja. Sem ő, sem Lukács Zoltán, a terem tulajdonosa nem kérnek pénzt (!) a különedzésekért, a helyszínért, míg a heti több száz kilométeres utazásokban egy helyi vállalkozó, Tolnai Attila segíti őket.
Szilárd a földrajzi távolság miatt az idősebb korosztályokkal foglalkozó KSC délutáni edzéseire nem tud bejárni, ezért az erőnléti és kondicionáló képzést Konkoly Istvánnal a sportklub vezetőedzőjével és Német Jánossal egyeztetve András, az édesapa vezényli otthon. Hetente két-három alkalommal az édesanya tart neki jógaórát, olykor angolul, mert így az izomzat megfelelő regenerálása mellett az elmét, a nyelvtudást is csiszolják.
A család láthatóan mindent megtesz, mert sportszerető emberek lévén azt vallják, a tehetséget nem szabad elfojtani, inkább támogatni kell. Ezért erőn felül istápolják gyermekeiket (Szilárd bátyja, a 18 éves Andor szintén ifjúsági válogatott ökölvívó (17-18 évesek)), amiben a válogatott edzői, Farkas József (Junior Válogatott vezetőedzője), és Füzesy Zoltán (Ifjúsági Válogatott vezetőedzője) is hozzáteszi a magáét.
„Tisztában vagyok vele, hogy jövőre elsőéves versenyzőként nehéz dolgom lesz az ifjúságiak között. Remélem, azért megállom a helyem, és tovább haladok az álmaim felé. Magam elé a 2020-as tokiói olimpiát tűztem ki célul. Azon ott leszek” – tekint a jövőbe Szilárd.
Meg kell jegyezzük, nincs egyszerű dolga. Bízunk benne ő lesz azon kivételek egyike, akik erősítik a szabályt. Az amatőr bunyósaink zöme ugyanis már el sem jut a felnőtt korosztályig. Abbahagyják. Vagy ha mégsem, a napi betevőt biztosító munka mellett elégtelen edzésmunkára képesek csak, így a nemzetközi szintet messze alulmúló erőnléttel és technikai felkészültséggel rendelkeznek. A világbajnokság eredménytelensége és ami mögötte van legalábbis ezt bizonyítja.
Az is biztos, Szilárd és a hozzá hasonlóan tehetséges ifjú bunyósok magukra, szüleikre hagyatkozhatnak csupán. A fent felsoroltakon kívül sem a László család, sem a versenyző egyéb pénzbeni támogatást, ösztöndíjat nem kapott eddig.
Se klubjától, se a szövetségtől, se az olimpiai bizottságtól, se valamelyik sportalapítványtól, lévén a sporttámogatási rendszer olyan, hogy csak nemzetközi eredményesség után kerülhet be valaki a pártfogoltak közé.
Most abban reménykednek, hogy a szentpétervári bronzéremnek köszönhetően a megfelelő hivatalban talán gondol rájuk valaki, mert egy átlagos magyar család semmiképp sem képes végtelenségig finanszírozni mindazt, ami sportágtól függetlenül a nemzetközi szint eléréséhez kell.
Ezért jut ki csak két magyar a világbajnokságra, ezért nincsen mostanság Kovács Kokó Istvánunk, Erdei Zsoltunk, Balzsay Karcsink, Bedák Palink, vagy a 2009-ben, Milánóban utolsó magyar vb-érmet szerző Káté Gyulánk.
De majd László Szilárd. Végül is a remény hal meg utoljára.
