Mert belőle, ha megéri, nagy király vált volna még… A most elhunyt Zádor Ervin a világ egyik legjobb pólósa lehetett volna, ha 1956-ot követően visszatér Magyarországra – ám ő volt az, akit szinte folyamatosan a távozás gondolata foglalkoztatott, már a forradalom kitörése előtt is. Ezért is ugrott bele saját bevallása szerint egy házasságba: „azt tanácsolták, nősüljek meg, vegyek egy lakást, ha ez megvan, akkor valami ideköt, és akkor elvisznek a külföldi túrákra. Így is tettem, két napon belül oltár elé vezettem egy általam addig nem ismert hölgyet. Később aztán Miamiban összefutottunk ismét, és egy fiunk is született, ám aztán nemsokára különváltunk…”
Zádort elsősorban az irritálta, hogy újságíró apját folyamatosan zaklatták: „nem háborgatnak tovább egy ilyen rendes embert, ha ad egy-két nevet”, ő pedig betegévé vált eme bánásmódnak. Így nem csoda, hogy amikor a melbourne-i olimpiára menet Darwinban leszállt a gép, és ott a helyi lapokból bizonyosságot szereztek arról, a szovjetek eltiporták a forradalmat, Ervin kiállt a csapat elé, és bejelentette, ő nem ül fel a hazainduló gépre.
Holott fényes jövő állt volna előtte.
Már a Melbourne-be vezető útja is igen egyedinek számított. Korábban elképzelhetetlen volt, hogy valaki egy relatíve nevenincs csapatból kerüljön be a válogatottba – Zádornak ez is sikerült. Az elképesztő munkabírású pólós azután került reflektorfénybe, hogy a Gheorghiu Dej-hajógyár sihederekből álló együttese 1953-ban egészen a Magyar Kupa döntőjéig menetelt – másodosztályúként. Az Eger és a Vörös Lobogó kiverése árán jutott el a fináléig a rendkívül szimpatikus kiscsapat, mindkét találkozót 2-1-re nyerték meg a hajógyáriak, és a győztes gólt mindkét találkozón Zádor Ervin szerezte. A gárda később feljutott az ob I-be, az akkor még irányítót játszó pólós pedig az olimpia előtti évben robbant be valóságos üstökösként a válogatottba. („Nekem nem voltak barátaim a nagycsapatban: egyik reggel arra ébredtem, hogy behívtak. Aztán amikor bekerültem, sikerült elég hamar elfogadtatni magam.”)
Igazából nem volt semmiben sem jó – viszont bármit tudott játszani, minden poszton lehetett használni, mert azon kategóriába tartozott, amelyre azt szokták mondani: eltiporhatatlan. „Egy ló tüdeje dolgozott benne” – mondta róla Gyarmati Dezső. Zádor 56.9-et tudott százon, ami önmagában is figyelemre méltó, csakhogy ugyanezt az időt képes volt reprodukálni két-három perc pihenőt követően, ami akkoriban egyenesen elképesztő teljesítménynek számított. Úszástudásával, fáradhatatlanságával szinte minden fogyatékosságát kompenzálta.
Keze ugyanis nem igazán idézte a „muzsikusokét”: lövőtechnikájára finoman szólva sem illett a kifinomult jelző, avagy kirítt a magyar artisták közül, példának okáért igen kevesen látták csavarni… Hanem a maga egyedi módján mégis eredményes tudott lenni: beállt centerbe, felhúzta a lábát, és addig pofozgatta, terelgette, püfölgette a labdát, amíg az valahogy ki nem kötött a hálóban. Edzője, az egykori legendás pólós, Szittya Spéci minden vagányságra megtanította a többek szerint csupán „hosszúkarú póknak” titulált pólóst, akiről ’56 nyarán derült ki, hogy leginkább centerben lesz hasznára a válogatottnak, amikor is a jugoszlávok ellen gólt lőtt és gólpasszt adott.
„Fél év alatt nőtt fel hozzánk” – indokolta Gyarmati Dezső, miért vált biztos csapattaggá Zádor, aki aztán az olimpián is kitett magáért. Rendkívül fontos gólt szerzett a szovjetek elleni összecsapáson, hogy aztán az utolsó percekben beszedett könyökös elindítsa a világhír felé. Véres arca bejárta a világsajtót, a kép még a Life magazin címlapján is megjelent – később aztán senkit sem izgatott, hogy milyen pólós volt, lőtt-e gólokat, „bárhová is mentem, úgy konferáltak fel, hogy itt van az pali, akit fejbevágtak az oroszok.”
Huszonkét esztendősen érkezett meg az Egyesült Államokba, s miután végigcsinálta a Freedom Tourt, a San Franciscó-i állomáson egyetlen szempillantás alatt beleszeretett a városba. Ott élt azóta is, igaz, nem tudott akkora karriert befutni, mint az ígéretes végzettséggel és nyelvtudással felvértezett pályatársak, Martin Miklós, vagy a szintén Friscóban letelepedő berlini bajnok, Tarics Sándor.
„Haza tudtam volna menni, de nem akartam. Igaz, hogy a vízilabdán kívül semmihez sem értettem, nem beszéltem a nyelvet, nem voltak barátaim, ám a politika miatt semmiképpen nem kívántam visszatérni” – mondta Zádor Ervin, aki egy úszó- és vízilabdaklub megalakításával próbált megélhetést találni. Pólóban az amerikaiak nem igazán voltak partnerek, úgyhogy leginkább úszókkal foglalkozott: „ötven éve edzősködöm” – jelezte, hogy a szükségből választott hivatást azóta is űzi. Minden idők egyik legnagyobbja, a két olimpián később kilenc aranyérmet szerző Mark Spitz nála kezdett úszni – ez tréneri karrierjének legnagyobb eredménye. Hogy mi lett volna ugyanez vízilabdázóként az ötvenes-hatvanas évek fordulóján, az örök talány marad: kortársai mindenesetre egybehangzóan állítják, óriási játékos lehetett volna, ha itthon pallérozódik tovább, immáron valamelyik nagycsapatban.
Ám valahogy rá a befejezetlen történetek voltak a jellemzők… A magyar-szovjet az ütést követően félbeszakadt… Kiaknázatlan maradt a játékospályafutása, Mark Spitzet is elvitték tőle, mielőtt világhírűvé vált… És azt az edzést sem tudta befejezni, amelyiken a minap rosszul lett; ott hunyt el, munka közben.
Viszont a legméltóbb helyen érte a halál: az imádott medenceparton.
Az 1956-os olimpia magyar-szovjet meccséről több dokumentumfilm is készült. A szabadság vihara (Freedom”s fury) megtekinthető több részletben a Youtube-on is, ennek első része, a 8. perctől beszél Zádor Ervin:
