Poszt ITT
Munkács, 2018. december 9.
A Munkács és Budapest között közlekedõ Latorca IC indulás elõtt a munkácsi vasútállomáson 2018. december 9-én. Elindult a két város között a normál nyomtávon közlekedõ közvetlen InterCity járat, a korábbi 9 és fél óráról 7 órára csökkent a menetidõ.
MTI/Nemes János

Gyarmati Andrea: Most utaztam először egyedül vonaton!

És a jegyet is én vettem.
Korábban a témában:

Unokámnak, Rozikának születésnapja volt január tizenharmadikán, és a fiamék meghívtak vidéki otthonukba az ünneplésre.

Megyek boldogan, hogyne mennék, készülök ajándékokkal és kellő izgalommal a nagy napra.

– Ne autóval gyere, havasak az utak, nem biztonságos – így a fiam, aki pontosan tudja, hogy városban imádok vezetni, de az országút nagy mumusom. – Kinéztem neked egy Intercityt, azzal indulj.

– Rendben – mondom annak ellenére, hogy idejét nem tudom, utoljára mikor ültem vonaton.

Nem vagyok bevállalós fajta, de mivel folyton azt olvasom mindenféle okosságokat megosztó könyvekben, hogy merj újat csinálni, sose volt dolgokat kipróbálni, úgy érzem, itt a remek lehetőség az én kis kalandomra.

Egyébként is a vasút családi hagyomány mifelénk. Legalábbis annyiban, hogy az édesanyám a BVSC-ben úszott, a vasutasklubnak nyert olimpiát, aztán én is évekig ebben az egyesületben sportoltam (majd jött a nagy szerelem, a Fradi, de az már egy másik történet). Apunak is volt kapcsolata a BVSC-vel: edzői pályafutása végén boldog időket töltött a Szőnyi úti uszodában, amit annak idején mások mellett épp édesanyám sikereit segíteni építettek. Apu kezdetben évekig húzta Anyut, hogy „aki nem olyan hülye, hogy fordítva üljön a lóra, abból már jó vasutas lesz”, amit aztán rendesen visszakapott, amikor ő szerződött a klubhoz.

Sőt, a fiam, Móci  is volt a BVSC játékosa, így aztán a minap minden családi indíttatás adva volt, hogy magamban Hajrá, Vasutas! kiáltásban törjek ki.

Ma is megvan valahol a könyvecske, a szabadjegyem, amit annak idején kaptunk a klubtól, vonatoztam is rengeteget versenyekre, de mindig a csapattal, sose egyedül. És tényleg sose! Annyi idős vagyok, amennyi, és szégyen, nem szégyen, sose utaztam magam vonaton A-ból B-be és sose intéztem magam a vonatjegyet, a helyjegyet.

Aggódom is rendesen, s közben jól mulatok magamon. Mivel ódzkodom a netes  ügyintézéstől és a Keleti pályaudvar néhány sarokra van a rendelőtől, jó néhány nappal a tervezett utazás előtt átsétálok megváltani a jegyemet.

És valódi kalandot élek meg a valódi világban.

Egy kedves barátom szerint gőzöm sincs arról, mik történnek manapság. Van igazsága, hiszen szinte csak akkor mozdulok ki a bejáratott köreimből, ha új cím, új beteg akad, de olyankor is izgulok, mert tudom, a GPS- is képes eltévedni, ha én ülök a volánnál.

Azzal kezdem friss vasutaskalandomat, hogy nem találom a belföldi pénztárt. A nemzetközi persze megvan. Téblábolok, kérdezek, eligazítanak a valamilyen hirdetést szerelő munkatársak, bár az egyik úgy néz rám, mintha nem lennék teljesen kerek. Mondom is neki, hogy most veszek először egyedül vonatjegyet, amire kitör belőlük a röhögés.

Szerencsésen megtalálom a pénztárt, kivárom szépen a soromat. Az ablakom mögött egy hölgy, előtte mikrofon, abba beszél, csakhogy az a mikrofon nem működik, tehát nem halljuk egymást. Valahogy átkiabálom a túloldalra, legalábbis igyekszem, hogy mit szeretnék, hová és mikor oda és mikor vissza. Intercity, helyjegy, ahogy Móci kiokosított, de nyilván átsüt szavaimon az amatőrség, mert hölgy csak néz értetlenül.

– Tetszik tudni, most utazom először egyedül, rám férne egy kis segítség – mondom kedvesen, hátha megszán, de ellenkező hatást váltok ki.

– Ki látott már ilyet? – mondja szinte feddőleg, én meg igyekszem minél kisebbre összehúzni magam.

– Milyen jegyet kér? – szól határozottan, és ekkor már egészen biztos vagyok benne, hogy velem a baj; egy pályaudvaron nyilván vonatjegyet árulnak, gondolom, de nem akarok megint kikapni.

Azért csak kibököm:

– Vonatjegyet szeretnék.

– De milyet?! – kérdi.

– Hát a jelzett vonatra valót…

Ekkor isteni sugallat: bizonyára arra kíváncsi, hogy nyugdíjas vagyok-e.

– …Nyugdíjas vagyok!

– Akkor kérem az utazási utalványát és a törzsszámot.

A lakásfelújítás negyedik hónapjában járok, jószerével azt sem tudom, hol a cipőm, és ugyan van valami emlékképem egy kedvezményre jogosító papírról, de az innen, a Keletiből nézve különösen nem tűnik elérhetőnek (utóbb persze, amikor visszajövök Móciéktól, megtalálom).

– Akkor inkább teljesárút kérek – mondom, mert nincs kedvem magyarázkodni, és a hölgyet nyilván nem is érdeklik a miértjeim.

– Hová akar ülni? – szól a következő kérdés.

Mondom, ablak mellé, menetirányba és ha lehet, asztalhoz, hogy tudjak dolgozni a gépemmel.

Ez sem tetszik neki, azt mondja:

– Oda kell ülni, amit a gép kiad.

– Akkor miért tetszik rákérdezni, ha úgysem választhatok?

– Mert kötelező megkérdezni.

Nincs tovább, átnyújtom a kért összeget (a teljes árat) és láss csodát, megkapom a jegyeket.

Amikor elérkezik a nap, jóval az indulás előtt kimegyek, a szerelvény még nincs a helyén, ácsorgom kicsit, érkezik, lesz hely menetirány szerint, kerül dugalj,  dolgozom békésen. Ám eszembe jut, hogy nem fogom tudni, hol kell leszállnom, mert hangosanbeszélő ugyan van a vagonban, csak épp nem érteni, mit mond.

Jön a kalauz, a jegy rendben, éljen, ügyes vagyok, kérem a vasutast, szóljon, ha következik az én városom.

És szól! Cihelődöm, kiállok az előtérbe, lassít a vonat.

Amikor meglátom Mócit a peronon, hatalmas kő gördül le a mellkasomról.

Hajrá, Vasutas! Hajrá, vasutak.

(Illusztráció: MTI / Nemes János)

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.