A választás előtti napon elpusztult Marci, a négyéves sárga labradorunk. Szép volt, mint az első tavaszi nap, okos, mint egy ókori bölcs, szelíd, mint egy buddhista szerzetes, és kedves, mint a kisgyerek mosolya. Mérgezés, mondták az orvosok, néhány óra alatt szörnyű görcsöktől gyötörve ment el. Marci a tavalyi, hullott diót szedegette föl a fa alól órákon keresztül. Mi akkor nem tudtuk, hogy ez veszélyes lehet, fene a gusztusát, mondogattuk, de nem igen próbáltuk lebeszélni a mohó falásról.
Aztán kisírt szemmel elmentünk másnap választani, és ahogy korábban nem tudtunk az aflatoxinról, arról sem tudtunk, hogy miféle mérgeket csempésztek a választási informatikába és az ellenzékieknek hazudott pártok árulásait is csak sejtettük, csupán éjjel jöttünk rá a feleségemmel, hogy nemcsak a kutyánkat vesztettük el, hanem az álmainkat is.
Napokig gyászolva kerültük a társaságot, magunkba fordulva hallgattunk és vádoltuk magunkat. Meg kellett volna tanítani Marcit, hogy csak azt eheti meg, amit mi adunk neki, és hangosabban kellett volna kiabálnunk, amikor a Fidesz teljesen kisajátította a közmédiát, nem szabadott volna hagyni, amikor láttuk, hogy eszi azt a kiszáradt, fekete diót a kiskutyánk, és nem szabadott volna elhinnünk, hogy a sok megélhetési ellenzékinek fontosabb a kormánypárt leváltása, mint a saját képviselői fizetésük. Meg kellett volna azonnal hánytatni Marcit, amikor kezdődtek a görcsök, és keményebben kellett volna dolgoznunk azon, hogy az információk Magyarország rothadásáról minél több vidéki ismerősünkhöz is eljussanak.
Most már késő, a kutyánkat nem támaszthatjuk föl, és ezt a választást sem tudjuk már megóvni, előtte kellett volna tisztességes feltételeket kiharcolni. De bíztunk valamiben.
Akkor most hogyan tovább?, kérdezgettem magamtól, és elhatároztam, hogy többé nem engedek magamhoz ennyire közel egy lényt, amiért egész életében kizárólag én felelek, és akit annyira megszerethetek, hogy megszakad a szívem az elvesztésétől. És azt is elhatároztam, hogy vége, nem foglalkozom többé politikával, nem írok több tárcát, nem bízom többé abban, hogy itt, a Kárpát-medencében valaha is normális demokrácia épülhet. Bezárkózom, próbálok magamnak, a legszűkebb családomnak élni, és a sztoikusokkal együtt mondom: ha már a világon nem változtathatsz, változtass magadon, kerüld az érzelmeket, légy egykedvű, ne vágyjál semmire, és ne szeress nagyon! Akkor nem fogsz csalódni.
Reggelente félálomban botorkálva napokig vártam, hogy hozzám szaladjon Marci, és amikor rájöttem, hogy hiába, úgy két hét elteltével lassan megfogalmazódott bennem, hogy így nem lehet élni, és kiderült, hogy a feleségem is így gondolja. Eleinte még a híreket sem követtem, nem érdekelt az első nagy tüntetés se, de aztán a szombatira mégis elmentem,
Tanultam a gyászaimból, az új kutyát majd megpróbálom megóvni a saját mohóságától, ahogy a demokráciáért is megpróbálok majd saját eszközeimmel még többet tenni: tüntetéssel, cikkekkel, vitákkal, azzal, hogy anyagilag is még inkább próbálom támogatni az elszegényedett ellenzéki médiát. Megkísérlek többet tenni, hogy ne legyenek újra ilyen szomorú napjaim.
Utóirat: a jövő héten hozzálátunk az új kutyus kereséséhez, valamint készülök a május nyolcadikai tüntetésre.
