Poszt ITT

Kerékgyártó: Ez a közös Orbán rendszerében és Japánban

Nem, nem a fűthető vécéülőke. Vélemény Tokióból.
Korábban a témában:

Japánba utazom. Bő húsz éve jártam erre először, ez már a sokadik látogatásom matematikus barátomnál, akinek japán a felesége, megjegyzem, a két gyereke is. Több mint harminc éve él itt. Bejártam vele vagy nélküle az országot, idén a havas Tokióból még Okinavába is elrepültünk, kétezer kilométerre délre.

Szeretem ezt a helyet. Nagyon más, mint Magyarország. Az első napokban rendre úgy érzem, minden jobb Japánban, aztán rájövök, azért van, ami nálunk jobb. Nézzük, mi a jó és mi a rossz, mit szeretek jobban itt és otthon.

A legjobb, hogy itt minden működik. Pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, adja ki az automata, amit kértél, érkezik a vonat abban a minutumban, amit a jegyre írtak, nyílik a szendvics csomagolása, ha a nyílnál téped. Soha sem kell erőlködni, bosszankodni, minden olajozottan működik. Egy idő után már keresed, hogy rajtakapd őket, de sosem sikerül. Meg aztán valahogy minden finomabb, selymesebb, mint nálunk, a papírzsebkendő, a nejlonszatyor anyaga, az emberek mosolya, a gesztusaik, az utcaseprő és a kertgondozók fehér kesztyűi, a vécéülőkékben futó fűtőszálak melegsége, a fűszerek visszafogottsága, a ruhák decens színei. Semmi harsányság, durvaság, kiabáló kivagyiság.

Tokió a távolból
(Fotó: Thinkstock)

Ennek persze megvan a rossz oldala is, hisz ebből a visszafogottságból ered szorongásuk, félelmük, hogy idegen nyelven megszólaljanak, hogy egy fiú közeledjen egy lányhoz ­­­; egyre komolyabb problémáik vannak a nőtlen férfiak és hajadonok tömegeivel, akik nem találnak egymásra a gátlásosságuk miatt.Aztán jobb náluk, hogy az utcán, a munkahelyen nincs üvöltözés, sértegetés, hanem udvarias hajlongás, a másik tisztelete, ami nem csak máz, hanem alapszabály: nem sértünk meg másokat. Egy tévévitában a legkeményebb gondolatkülönbségek esetén a másikat végighallgatva a vitapartner azzal kezdi, hogy igen értékes fölvetéseket hallott, ő egyet is ért, de legyen szabad néhány kiegészítést tennie… majd egészen más véleményt fejt ki.

Ennek is megvan persze a rossz oldala, ez a viselkedés gyakran merevvé, formálissá teszi az érintkezést, az érzelmek eltitkolásával jár. Igazából csak a családban érezhetik magukat otthonosan, felszabadultan a japánok. Vagy még ott sem, hiszen statisztikák azt mutatják, hogy a gyerekek születése után gyakori a házastársi elhidegülés, a szexuális élet teljes abbahagyása. Szóval nem úgy, mint nálunk, ahol egy kiadós veszekedésre jó megoldás a fergeteges ágyban békülés.

Minden téves híresztelés ellenére jó, hogy Japán még nekünk, magyaroknak sem drága ország, hát még a japánoknak, kiknek jövedelme úgy háromszorosa a miénknek. Huszonöt éve nincs infláció, ezért a fogyasztói árak sem emelkedtek. A benzin kábé annyi, mint nálunk, az élelmiszer alig drágább, az éttermek és az iparcikkek ára is hasonló. Ebben nyilván annak is szerepe lehet, hogy az ÁFA nem 27, hanem csak 8 százalék. Az árubőség elképesztő, és vásárolnak is rendesen a japánok, tele vannak az éttermek és az üzletek. Ugyanakkor ritkán hívnak vendéget, nincsenek partik, bulik a lakásokban, nincs grillezés az udvarban a szomszédokkal, mint az USA-ban, vagy bográcsozás a kertben a cimborákkal, mint nálunk.

Viskyválaszték egy közértben
(Fotó: Kerékgyártó István)

Van viszont munka napestig. Ha az irodában ötkor lejár a munkaidő, senki nem áll fel, hogy indulna haza. Szemlesütve dolgozik, míg a főnök azt nem mondja hatkor vagy hétkor: hogy mára elég, jó lenne valamit inni együtt. És akkor mindenki bólogat, és megy a főnökkel. Tokióban késő este gyakran látni aktatáskás, dülöngélő, hazafelé igyekvő férfiakat, ugyanis nem bírják az alkoholt, sokak szervezetéből hiányzik az ezt lebontó enzim.

Tokió fényei
(Fotó: Kerékgyártó István)

Jók még a vécék. Nagyon jók! A világ legjobb mellékhelyiségei. Az összes kis sarki élelmiszerboltban, a metróban, a számos apró étteremben megtalálhatóak ezek. Mindenütt fűthető üléses, a csészékbe szerelt, meleg vizes fenékmosóval ellátott csodavécék várják a kedves vendéget. Ha nem vásároltál, akkor is betérhetsz az egymástól néhány száz méterre álló üzletekbe, senki nem zavar ki.

A vécécsésze mellett, mint egy luxuskocsi műszerfalán sorakoznak a gombok, és csak mostanra sikerült megtanulnom, melyik, mire jó: az ülésfűtés állítására, a vízsugár hőmérsékletének szabályozására, a sugár irányának beállítására egész kezelőtábla kínálja magát. És akkor még nem említettem a mozgáskorlátozott vécék műszaki arzenálját, spéci csapokkal, pelenkázókkal, tükrökkel, gombok erdejével, amivel csak a Kennedy űrközpont vezérlőszobája vetekedhet. És mindez ingyen. Japán igazi vécénagyhatalom!

Fotó: Egy mozgáskorlátozott vécé
(Kerékgyártó István)

Ugyanakkor rosszabb a szeméthelyzet, mint nálunk! Az utcákon gyakorlatilag nincs nyilvános szemetesedény. A városok illetékes tanácsnokai abból indulhatnak ki, hogy úgysem dobják el a japánok a szemetet, ezért nem helyeznek ki kukákat, olykor hazáig cipeltem a használt papír zsebkendőt, csokipapírt. Mégis olyan tiszták az utcák, mint Svájcban. Gond még a szeméttel, hogy a szállítás napjain a házak előtti járdákat ellepik a hulladékkal teli műanyagzsákok, mert valamiért nem ismerik a kukásedényt. Mit mondjak, elég gusztustalan, ahogy az elegáns utcákban gúlákban hevernek a gyakran átlátszó szemeteszsákok. Ez nálunk jobban megy.

Viszont Japánban nagyobb az ősök tisztelete, gyakran betérnek a felhőkarcolók között megbúvó apró szentélyekbe, legyen az buddhista vagy sintoista, aprópénzt dobnak a faládába, tapsolnak az isteneknek, hogy figyeljenek rájuk, aztán egy rövid fohász az ősökért meg persze magukért is, és szaladnak tovább.

Ugyanakkor sokkal rosszabb, mint nálunk – talán csak Kiotó a kivétel -, hogy a szentélyeken kívül alig találni régi épületet, lakóházat, patinás középületet. Tokióban, ha egy épület húsz-harminc éves és csak tizenöt emeletes, nagy az esély, hogy megjelennek az építők és – boszorkányos ügyességgel, hogy semmit nem zárnak le a környéken – lebontják, majd felhúznak a helyére egy harmincemeletes újat. És harminc év múlva majd azt is lebontják, és jön az ötvenemeletes. Ez egyrészt izgalmas, hiszen tele a város gyönyörű, modern épületekkel, ugyanakkor szomorú is, mert nincs szerves fejlődés. Csupán az amúgy remek Edo múzeumban láthatjuk a település korábbi arcait.

Ezek a házak tavaly még nem voltak itt
(Fotó: Kerékgyártó István)

Amikor először jártam Tokióban, a metró utasai közül, akik nem aludtak, olvastak. Sehol ennyi könyvet olvasó embert nem láttam a világon, ami nagyon jó volt. De csak volt. Most minden ébren lévő a mobiltelefonját piszkálgatja. Főleg játszanak. Kalandos mesék résztvevői lesznek, véres csatákban vitézkednek, hogy aztán kiszállva rohanjanak a munkahelyükre, ahol maximális fegyelemmel teljesítik unalmas feladataikat. Mindezt úgy, hogy alig van meghatározható munkaidejük, szabadságra pedig ritkán jutnak el.

Ugyanakkor jó az oktatási rendszerük, a diákok bő kilencven százaléka érettségizik. A nemzetközi felmérésekben, a diákolimpiákon is jobban teljesítenek, mint mi, ugyanakkor túlterheltek az iskolások, az elitiskolákba jutásért ádáz küzdelem folyik. Pedig igazából csak ezekből van komoly esély bekerülni arra a néhány elitegyetemre, ami tartós sikert biztosít.

Rosszabb a helyzet annyiban, hogy az iskoláik csak a közösségiségre nevelnek. Mindenki legyen tagja valamelyik iskolai sportegyesületnek, amiért köteles feláldozni a kevés szabadidejét, az individualitást, az egyéni kezdeményezést pedig elnyomják. Az utcákon a szürke árnyalataiba öltözött tömeg hömpölyög. Egyformának lenni, betartani a szabályokat, a sorból nem kilógni! – tanulja minden japán. Olykor feltűnik egy-egy pirosra, lilára festett hajú fiú vagy lány, a legvadabb színű ruhákban. Ők a lázadók.Kevés ilyet látni, és tulajdonképpen csak az efféle külsőségekben nyilvánul meg a lázadás. Aztán ott vannak ennek a még ártatlanabb formái, a cosplay játékosok, akik valami mesefigura, képregényhős jelmezébe bújnak. Vad, színes, olykor történelmi kosztümök ezek, a játékosok végre kibújhatnak önmagukból, elfelejthetik néhány órára a szürke énjüket. Rendszeresen összejönnek ezek a cosplay-s fiúk és lányok, én még a Tokió-Okinava közötti repülőn is találkoztam ilyen lánnyal. Csupafodor rózsaszín ruhát viselt, lila hajat, s amikor kértem, szívesen mellém állt egy közös fotóra.

A cosplay lány a szerzővel
(Fotó: Kerékgyártó István)

Ennek a nevelésnek – persze az állam oldaláról – nagy előnye, hogy ritkán lázadnak a japánok, elfogadják a felülről jövő elvárásokat. Az állam szívesen bújik az apa szerepébe, oktatja, bünteti gyermekét, a gyakran infantilis állampolgárt. Ebben a rosszban is akad jó: mert az állam jó apaként fegyelmezi a gyermekét:a rendőr szinte sosem büntet, csak figyelmezteti a szabálytalankodót, aki megszégyenülten ígéri, hogy többé soha. Némileg hülyének is nézik az állampolgárt, minden járdaelzárás, javítás alatt lévő mozgólépcső előtt áll egy fejmikrofonos egyenruhás, aki harsányan figyelmezteti a gyalogosokat, hogy most éppen lezárva az a lépcső vagy az a néhány méternyi járdaszakasz. Mintha nem látná azt amúgy is mindenki.

A közbiztonság kifogástalan. Nincs az a rosszul kivilágított külváros, ahol ne sétálhatnánk bármikor. Az erőszak, agresszió legkisebb jelével sem találkoztam. Ugyanakkor rossz, hogy talán ezzel visszaélve, még a nagyobb városok lakóövezetében is sok helyütt tapasztaltam, alig van közvilágítás. Zseblámpát kellett gyújtanom séta közben, mert csak az útkereszteződésekben pislákolt valami ostorlámpa.

Viszont példás a természethez való viszonyuk. Gyönyörű parkokat működtetnek, melyekre természetesen nagyon vigyáznak, imádnak ezekben sétálni, a madarak szelídek, egyszer egy szarka egészen maga mellé engedett. Nem értettem a dogot, aztán rájöttem, hogy ezt a madarat még senki ember nem kergette meg, nem akarta felrúgni, s valószínű néhány száz évre visszamenően a felmenőit sem. Hát nem félt tőlem.

Okinavában már február közepén kinyílt a japán cseresznyevirág
(Fotó: Kerékgyártó István)

Hajléktalant alig láttam, kéregetőt soha, didergőket annál inkább. A saját lakásaikban.

Ez az egyik legnagyobb rejtély a számomra. Nincs fűtés a házakban, még Tokióban sem, ahol télen olykor havazik, éjjel gyakori a mínusz, és napközben se igen megy öt-hat fok fölé a hőmérséklet. A légkondicionálókat használják fűtésre, ami némi meleg levegőt fúj a szobába, de aligha fűti fel az egész lakást. Azokban a helyiségekben, ahol nincs légkondi, az előszobákban, vécékben, fürdőszobákban, a konyhákban, a kisebb szobákban – nincs fűtés. Rohadt hideg van. A házak szigetelésére sem adnak sokat. Jómódú ismerőseim szép nagy otthonaiban is a nappalin kívül mindenhol fáztam. Ők is. De valahogy nem terjedt el a központi fűtés.

Elterjedt viszont a papucs, a másik őrület. Ha belépsz egy házba, van egy alacsony padlójú előtér, ott húzod le a cipődet, kapsz valami idétlen papucsot, attól fogva abban csúszkálsz, topogsz, de ha vécére mégy, előtte lábbelit kell válts, mert ahhoz külön papucs jár. Sok gondom volt ezekkel a papucscserékkel,olykor megjelentem a vécépapucsban a nappaliban, mire apró rángások jelentek meg vendéglátóim arcán.

Van jó oldala is a fűtetlenségnek. Télre a legfinomabb báránybőrből készül magas szárú, belül puha szőrrel borított mamuszokat kapni, és olyan tatamira fekszenek (ritka az ágy, főleg a földön alszanak), amire egy centi vastag, elektromos szálakkal behálózott, fűthető szőnyeg kerül. Ha az íróasztalodhoz ülsz, vehetsz hozzá puha gyapjútakarót, ami a fázós derék köré tekerve patentolható. Szóval mindent kitaláltak, hogy a fűtetlen lakást elviselhetőbbé tegyék.

Jó, hogy az ország a hideg északtól egészen a kelet-kínai tenger szigeteiig nyúlik, a hideg Hokkaidótól a szubtrópusi Okinaváig. Ha úgy gondolja a tokiói lakos, és a főnöke elengedi, mehet síelni Hokkaidóba, vagy a plusz huszonöt fokba színes halakat nézni az okinavai korallzátonyokhoz a szélsebes Sinkanszennel és a sűrűn induló repülőjáratokkal.

Ugyanakkor rossz, hogy országszerte, olykor a rendőrség szeme láttára működik a Jakuza, a hírhedt bűnszervezet.

Irezumi, japán tradícionális tetoválás, amelyet a Jakuza világához kötnek
(Fotó: Fred Dufour / AFP)

Korábban csak a kábítószer- és a lánykereskedelemben volt érdekelt, mostanában inkább az építőiparba száll be. Főleg a munkásközvetítésbe. Öt meghirdetett építőipari állásra csupán egy jelentkező akad, ezért a Jakuza főleg Pakisztánból, Bangladesről és Vietnamból hoz építőmunkás rabszolgákat, kihasználva azt a jogi lehetőséget, hogy bár bevándorló nem jöhet az országba (tavaly 3(!) darab menedékjogot adtak a több ezer kérelmezőnek), viszont két évre érkezhetnek külföldiek szakmatanulás céljából. A Jakuza így papíron tanulni hozza ezeket a szerencsétleneket. Gondolom, lapátolásból vizsgáznak majd. Az utcán alig láttam ilyen munkást, valószínű szervezetten szállítják őket a munkahelyre, aztán vissza valami eldugott szállásra.

Ugyanakkor jó, hogy a munkanélküliség három százalék alatt van, és rossz, hogy a szakszervezetek szinte csak ezzel foglalkoznak, azzal alig, hogy akinek van állása, az hány órát és milyen körülmények között dolgozik.

Jó, hogy fehér maszkot viselnek a szájuk előtt az utcán, a metrón, ha náthásak, de rossz, hogy míg húsz éve azok hordták, akik nem akartak másokat megfertőzni, ma főleg azok, akik félnek, hogy elkapnak valami kórt.

Jó hogy, sok a játszótér, de rossz, hogy kevés a gyerek, jó, hogy nagyon egészségesek és finomak az ételeik, de rossz, hogy terjed az amerikai fast food. Rossz, hogy nagy a tömeg az utcákon, de jó, hogy udvariasan kerülgetik egymást, rossz, hogy sok a földrengés, de jó, hogy olyan betonba rögzített fémállványokra építik a házaikat, melyek szinte mindent kibírnak. Jó, hogy nagyon sok az apró, olcsó étterem, de rossz, hogy ezek személytelenek, bemész, az ajtó mellett az automatánál kiválasztod az ételt, bedobod a pénzt, a kiadott jegyre kihozza a pincér az ételt, és eléd teszi. Semmi személyes kapcsolat, hogy hogy telik a napja, kedves Noriko kisasszony?

Könnyű reggeli, keserű-tökös tojás rákkal és friss tengeri szőlővel
(Fotó: Kerékgyártó István)

És még sokáig folytathatnám Japán előnyeit és hátrányait.

Mindössze egyetlen jelenséget figyeltem meg, ami ugyanúgy zajlik, mint nálunk: a média szabadságának megnyirbálása. 2010-ben nacionalista, jobboldali kormány került hatalomra. Nyilván a világválság meg a sok áldozatot követelő cunami is szerepet játszott a korábbi hatalom bukásában, hogy a jobboldal  kétharmaddal nyerte a választást. Az új miniszterelnök első dolga volt leváltani a köztévé elnökét, és saját emberét ültetni a helyébe, ahogy nálunk a médiatanács cseréjénél történt. Ettől kezdve a közcsatornák csak a kormánypárti propagandát nyomják – akárcsak nálunk. A kereskedelmi adók is lassan áttértek erre a hangra; nálunk még maradt néhány ellenzéki adó mutatóba,  Japánban már egy sincs. Csupán a kis példányszámú nyomtatott ellenzéki sajtó él.

A Riporterek Határok Nélkül nevű nemzetközi szervezet a sajtószabadság tekintetében a világ országai közül tavaly a 72. helyre sorolta Japánt, ahol Magyarország a 71. Míg a jobboldali kormányok győzelme előtt, 2010-ben Japán a 11., Magyarország pedig a 23. helyen állt. Szóval e tekintetben fej-fej mellett maradtunk le a világ boldogabbik részétől.

Kiemelt képünkön Irezumi tetoválásos japán férfiak vannak
Fotó: Fred Dufour / AFP

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.