Poszt ITT
In this picture taken on May 20, 2017, men pose for photographs showing their "Irezumi" Japanese traditional tattoos related to the Yakuza's universe, during the Sanja Matsuri festival in Tokyo.
Over 1.5 million people flocked to Tokyo's Asakusa district during the three-day annual festival, which heralds the coming of summer in the Japanese capital. / AFP PHOTO / FRED DUFOUR

Kerékgyártó: Ez a közös Orbán rendszerében és Japánban

Kerékgyártó István
Kerékgyártó István

író. 2018. 03. 03. 15:00

Nem, nem a fűthető vécéülőke. Vélemény Tokióból.
Korábban a témában:

Japánba utazom. Bő húsz éve jártam erre először, ez már a sokadik látogatásom matematikus barátomnál, akinek japán a felesége, megjegyzem, a két gyereke is. Több mint harminc éve él itt. Bejártam vele vagy nélküle az országot, idén a havas Tokióból még Okinavába is elrepültünk, kétezer kilométerre délre.

Szeretem ezt a helyet. Nagyon más, mint Magyarország. Az első napokban rendre úgy érzem, minden jobb Japánban, aztán rájövök, azért van, ami nálunk jobb. Nézzük, mi a jó és mi a rossz, mit szeretek jobban itt és otthon.

A legjobb, hogy itt minden működik. Pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, adja ki az automata, amit kértél, érkezik a vonat abban a minutumban, amit a jegyre írtak, nyílik a szendvics csomagolása, ha a nyílnál téped. Soha sem kell erőlködni, bosszankodni, minden olajozottan működik. Egy idő után már keresed, hogy rajtakapd őket, de sosem sikerül. Meg aztán valahogy minden finomabb, selymesebb, mint nálunk, a papírzsebkendő, a nejlonszatyor anyaga, az emberek mosolya, a gesztusaik, az utcaseprő és a kertgondozók fehér kesztyűi, a vécéülőkékben futó fűtőszálak melegsége, a fűszerek visszafogottsága, a ruhák decens színei. Semmi harsányság, durvaság, kiabáló kivagyiság.

Tokió a távolból
(Fotó: Thinkstock)

Ennek persze megvan a rossz oldala is, hisz ebből a visszafogottságból ered szorongásuk, félelmük, hogy idegen nyelven megszólaljanak, hogy egy fiú közeledjen egy lányhoz ­­­; egyre komolyabb problémáik vannak a nőtlen férfiak és hajadonok tömegeivel, akik nem találnak egymásra a gátlásosságuk miatt.Aztán jobb náluk, hogy az utcán, a munkahelyen nincs üvöltözés, sértegetés, hanem udvarias hajlongás, a másik tisztelete, ami nem csak máz, hanem alapszabály: nem sértünk meg másokat. Egy tévévitában a legkeményebb gondolatkülönbségek esetén a másikat végighallgatva a vitapartner azzal kezdi, hogy igen értékes fölvetéseket hallott, ő egyet is ért, de legyen szabad néhány kiegészítést tennie… majd egészen más véleményt fejt ki.

Ennek is megvan persze a rossz oldala, ez a viselkedés gyakran merevvé, formálissá teszi az érintkezést, az érzelmek eltitkolásával jár. Igazából csak a családban érezhetik magukat otthonosan, felszabadultan a japánok. Vagy még ott sem, hiszen statisztikák azt mutatják, hogy a gyerekek születése után gyakori a házastársi elhidegülés, a szexuális élet teljes abbahagyása. Szóval nem úgy, mint nálunk, ahol egy kiadós veszekedésre jó megoldás a fergeteges ágyban békülés.

Minden téves híresztelés ellenére jó, hogy Japán még nekünk, magyaroknak sem drága ország, hát még a japánoknak, kiknek jövedelme úgy háromszorosa a miénknek. Huszonöt éve nincs infláció, ezért a fogyasztói árak sem emelkedtek. A benzin kábé annyi, mint nálunk, az élelmiszer alig drágább, az éttermek és az iparcikkek ára is hasonló. Ebben nyilván annak is szerepe lehet, hogy az ÁFA nem 27, hanem csak 8 százalék. Az árubőség elképesztő, és vásárolnak is rendesen a japánok, tele vannak az éttermek és az üzletek. Ugyanakkor ritkán hívnak vendéget, nincsenek partik, bulik a lakásokban, nincs grillezés az udvarban a szomszédokkal, mint az USA-ban, vagy bográcsozás a kertben a cimborákkal, mint nálunk.

Viskyválaszték egy közértben
(Fotó: Kerékgyártó István)

Van viszont munka napestig. Ha az irodában ötkor lejár a munkaidő, senki nem áll fel, hogy indulna haza. Szemlesütve dolgozik, míg a főnök azt nem mondja hatkor vagy hétkor: hogy mára elég, jó lenne valamit inni együtt. És akkor mindenki bólogat, és megy a főnökkel. Tokióban késő este gyakran látni aktatáskás, dülöngélő, hazafelé igyekvő férfiakat, ugyanis nem bírják az alkoholt, sokak szervezetéből hiányzik az ezt lebontó enzim.

Tokió fényei
(Fotó: Kerékgyártó István)

Jók még a vécék. Nagyon jók! A világ legjobb mellékhelyiségei. Az összes kis sarki élelmiszerboltban, a metróban, a számos apró étteremben megtalálhatóak ezek. Mindenütt fűthető üléses, a csészékbe szerelt, meleg vizes fenékmosóval ellátott csodavécék várják a kedves vendéget. Ha nem vásároltál, akkor is betérhetsz az egymástól néhány száz méterre álló üzletekbe, senki nem zavar ki.

A vécécsésze mellett, mint egy luxuskocsi műszerfalán sorakoznak a gombok, és csak mostanra sikerült megtanulnom, melyik, mire jó: az ülésfűtés állítására, a vízsugár hőmérsékletének szabályozására, a sugár irányának beállítására egész kezelőtábla kínálja magát. És akkor még nem említettem a mozgáskorlátozott vécék műszaki arzenálját, spéci csapokkal, pelenkázókkal, tükrökkel, gombok erdejével, amivel csak a Kennedy űrközpont vezérlőszobája vetekedhet. És mindez ingyen. Japán igazi vécénagyhatalom!

Fotó: Egy mozgáskorlátozott vécé
(Kerékgyártó István)

Ugyanakkor rosszabb a szeméthelyzet, mint nálunk! Az utcákon gyakorlatilag nincs nyilvános szemetesedény. A városok illetékes tanácsnokai abból indulhatnak ki, hogy úgysem dobják el a japánok a szemetet, ezért nem helyeznek ki kukákat, olykor hazáig cipeltem a használt papír zsebkendőt, csokipapírt. Mégis olyan tiszták az utcák, mint Svájcban. Gond még a szeméttel, hogy a szállítás napjain a házak előtti járdákat ellepik a hulladékkal teli műanyagzsákok, mert valamiért nem ismerik a kukásedényt. Mit mondjak, elég gusztustalan, ahogy az elegáns utcákban gúlákban hevernek a gyakran átlátszó szemeteszsákok. Ez nálunk jobban megy.

Viszont Japánban nagyobb az ősök tisztelete, gyakran betérnek a felhőkarcolók között megbúvó apró szentélyekbe, legyen az buddhista vagy sintoista, aprópénzt dobnak a faládába, tapsolnak az isteneknek, hogy figyeljenek rájuk, aztán egy rövid fohász az ősökért meg persze magukért is, és szaladnak tovább.

Ugyanakkor sokkal rosszabb, mint nálunk – talán csak Kiotó a kivétel -, hogy a szentélyeken kívül alig találni régi épületet, lakóházat, patinás középületet. Tokióban, ha egy épület húsz-harminc éves és csak tizenöt emeletes, nagy az esély, hogy megjelennek az építők és – boszorkányos ügyességgel, hogy semmit nem zárnak le a környéken – lebontják, majd felhúznak a helyére egy harmincemeletes újat. És harminc év múlva majd azt is lebontják, és jön az ötvenemeletes. Ez egyrészt izgalmas, hiszen tele a város gyönyörű, modern épületekkel, ugyanakkor szomorú is, mert nincs szerves fejlődés. Csupán az amúgy remek Edo múzeumban láthatjuk a település korábbi arcait.

Ezek a házak tavaly még nem voltak itt
(Fotó: Kerékgyártó István)

Amikor először jártam Tokióban, a metró utasai közül, akik nem aludtak, olvastak. Sehol ennyi könyvet olvasó embert nem láttam a világon, ami nagyon jó volt. De csak volt. Most minden ébren lévő a mobiltelefonját piszkálgatja. Főleg játszanak. Kalandos mesék résztvevői lesznek, véres csatákban vitézkednek, hogy aztán kiszállva rohanjanak a munkahelyükre, ahol maximális fegyelemmel teljesítik unalmas feladataikat. Mindezt úgy, hogy alig van meghatározható munkaidejük, szabadságra pedig ritkán jutnak el.

Ugyanakkor jó az oktatási rendszerük, a diákok bő kilencven százaléka érettségizik. A nemzetközi felmérésekben, a diákolimpiákon is jobban teljesítenek, mint mi, ugyanakkor túlterheltek az iskolások, az elitiskolákba jutásért ádáz küzdelem folyik. Pedig igazából csak ezekből van komoly esély bekerülni arra a néhány elitegyetemre, ami tartós sikert biztosít.

Rosszabb a helyzet annyiban, hogy az iskoláik csak a közösségiségre nevelnek. Mindenki legyen tagja valamelyik iskolai sportegyesületnek, amiért köteles feláldozni a kevés szabadidejét, az individualitást, az egyéni kezdeményezést pedig elnyomják. Az utcákon a szürke árnyalataiba öltözött tömeg hömpölyög. Egyformának lenni, betartani a szabályokat, a sorból nem kilógni! – tanulja minden japán. Olykor feltűnik egy-egy pirosra, lilára festett hajú fiú vagy lány, a legvadabb színű ruhákban. Ők a lázadók.Kevés ilyet látni, és tulajdonképpen csak az efféle külsőségekben nyilvánul meg a lázadás. Aztán ott vannak ennek a még ártatlanabb formái, a cosplay játékosok, akik valami mesefigura, képregényhős jelmezébe bújnak. Vad, színes, olykor történelmi kosztümök ezek, a játékosok végre kibújhatnak önmagukból, elfelejthetik néhány órára a szürke énjüket. Rendszeresen összejönnek ezek a cosplay-s fiúk és lányok, én még a Tokió-Okinava közötti repülőn is találkoztam ilyen lánnyal. Csupafodor rózsaszín ruhát viselt, lila hajat, s amikor kértem, szívesen mellém állt egy közös fotóra.

A cosplay lány a szerzővel
(Fotó: Kerékgyártó István)

Ennek a nevelésnek – persze az állam oldaláról – nagy előnye, hogy ritkán lázadnak a japánok, elfogadják a felülről jövő elvárásokat. Az állam szívesen bújik az apa szerepébe, oktatja, bünteti gyermekét, a gyakran infantilis állampolgárt. Ebben a rosszban is akad jó: mert az állam jó apaként fegyelmezi a gyermekét:a rendőr szinte sosem büntet, csak figyelmezteti a szabálytalankodót, aki megszégyenülten ígéri, hogy többé soha. Némileg hülyének is nézik az állampolgárt, minden járdaelzárás, javítás alatt lévő mozgólépcső előtt áll egy fejmikrofonos egyenruhás, aki harsányan figyelmezteti a gyalogosokat, hogy most éppen lezárva az a lépcső vagy az a néhány méternyi járdaszakasz. Mintha nem látná azt amúgy is mindenki.

A közbiztonság kifogástalan. Nincs az a rosszul kivilágított külváros, ahol ne sétálhatnánk bármikor. Az erőszak, agresszió legkisebb jelével sem találkoztam. Ugyanakkor rossz, hogy talán ezzel visszaélve, még a nagyobb városok lakóövezetében is sok helyütt tapasztaltam, alig van közvilágítás. Zseblámpát kellett gyújtanom séta közben, mert csak az útkereszteződésekben pislákolt valami ostorlámpa.

Viszont példás a természethez való viszonyuk. Gyönyörű parkokat működtetnek, melyekre természetesen nagyon vigyáznak, imádnak ezekben sétálni, a madarak szelídek, egyszer egy szarka egészen maga mellé engedett. Nem értettem a dogot, aztán rájöttem, hogy ezt a madarat még senki ember nem kergette meg, nem akarta felrúgni, s valószínű néhány száz évre visszamenően a felmenőit sem. Hát nem félt tőlem.

Okinavában már február közepén kinyílt a japán cseresznyevirág
(Fotó: Kerékgyártó István)

Hajléktalant alig láttam, kéregetőt soha, didergőket annál inkább. A saját lakásaikban.

Ez az egyik legnagyobb rejtély a számomra. Nincs fűtés a házakban, még Tokióban sem, ahol télen olykor havazik, éjjel gyakori a mínusz, és napközben se igen megy öt-hat fok fölé a hőmérséklet. A légkondicionálókat használják fűtésre, ami némi meleg levegőt fúj a szobába, de aligha fűti fel az egész lakást. Azokban a helyiségekben, ahol nincs légkondi, az előszobákban, vécékben, fürdőszobákban, a konyhákban, a kisebb szobákban – nincs fűtés. Rohadt hideg van. A házak szigetelésére sem adnak sokat. Jómódú ismerőseim szép nagy otthonaiban is a nappalin kívül mindenhol fáztam. Ők is. De valahogy nem terjedt el a központi fűtés.

Elterjedt viszont a papucs, a másik őrület. Ha belépsz egy házba, van egy alacsony padlójú előtér, ott húzod le a cipődet, kapsz valami idétlen papucsot, attól fogva abban csúszkálsz, topogsz, de ha vécére mégy, előtte lábbelit kell válts, mert ahhoz külön papucs jár. Sok gondom volt ezekkel a papucscserékkel,olykor megjelentem a vécépapucsban a nappaliban, mire apró rángások jelentek meg vendéglátóim arcán.

Van jó oldala is a fűtetlenségnek. Télre a legfinomabb báránybőrből készül magas szárú, belül puha szőrrel borított mamuszokat kapni, és olyan tatamira fekszenek (ritka az ágy, főleg a földön alszanak), amire egy centi vastag, elektromos szálakkal behálózott, fűthető szőnyeg kerül. Ha az íróasztalodhoz ülsz, vehetsz hozzá puha gyapjútakarót, ami a fázós derék köré tekerve patentolható. Szóval mindent kitaláltak, hogy a fűtetlen lakást elviselhetőbbé tegyék.

Jó, hogy az ország a hideg északtól egészen a kelet-kínai tenger szigeteiig nyúlik, a hideg Hokkaidótól a szubtrópusi Okinaváig. Ha úgy gondolja a tokiói lakos, és a főnöke elengedi, mehet síelni Hokkaidóba, vagy a plusz huszonöt fokba színes halakat nézni az okinavai korallzátonyokhoz a szélsebes Sinkanszennel és a sűrűn induló repülőjáratokkal.

Ugyanakkor rossz, hogy országszerte, olykor a rendőrség szeme láttára működik a Jakuza, a hírhedt bűnszervezet.

In this picture taken on May 20, 2017, a man poses for photographs showing his "Irezumi" Japanese traditional tattoos related to the Yakuza's universe, during the Sanja Matsuri festival in Tokyo.
Over 1.5 million people flocked to Tokyo's Asakusa district during the three-day annual festival, which heralds the coming of summer in the Japanese capital. / AFP PHOTO / FRED DUFOUR
Irezumi, japán tradícionális tetoválás, amelyet a Jakuza világához kötnek
(Fotó: Fred Dufour / AFP)

Korábban csak a kábítószer- és a lánykereskedelemben volt érdekelt, mostanában inkább az építőiparba száll be. Főleg a munkásközvetítésbe. Öt meghirdetett építőipari állásra csupán egy jelentkező akad, ezért a Jakuza főleg Pakisztánból, Bangladesről és Vietnamból hoz építőmunkás rabszolgákat, kihasználva azt a jogi lehetőséget, hogy bár bevándorló nem jöhet az országba (tavaly 3(!) darab menedékjogot adtak a több ezer kérelmezőnek), viszont két évre érkezhetnek külföldiek szakmatanulás céljából. A Jakuza így papíron tanulni hozza ezeket a szerencsétleneket. Gondolom, lapátolásból vizsgáznak majd. Az utcán alig láttam ilyen munkást, valószínű szervezetten szállítják őket a munkahelyre, aztán vissza valami eldugott szállásra.

Ugyanakkor jó, hogy a munkanélküliség három százalék alatt van, és rossz, hogy a szakszervezetek szinte csak ezzel foglalkoznak, azzal alig, hogy akinek van állása, az hány órát és milyen körülmények között dolgozik.

Jó, hogy fehér maszkot viselnek a szájuk előtt az utcán, a metrón, ha náthásak, de rossz, hogy míg húsz éve azok hordták, akik nem akartak másokat megfertőzni, ma főleg azok, akik félnek, hogy elkapnak valami kórt.

Jó hogy, sok a játszótér, de rossz, hogy kevés a gyerek, jó, hogy nagyon egészségesek és finomak az ételeik, de rossz, hogy terjed az amerikai fast food. Rossz, hogy nagy a tömeg az utcákon, de jó, hogy udvariasan kerülgetik egymást, rossz, hogy sok a földrengés, de jó, hogy olyan betonba rögzített fémállványokra építik a házaikat, melyek szinte mindent kibírnak. Jó, hogy nagyon sok az apró, olcsó étterem, de rossz, hogy ezek személytelenek, bemész, az ajtó mellett az automatánál kiválasztod az ételt, bedobod a pénzt, a kiadott jegyre kihozza a pincér az ételt, és eléd teszi. Semmi személyes kapcsolat, hogy hogy telik a napja, kedves Noriko kisasszony?

Könnyű reggeli, keserű-tökös tojás rákkal és friss tengeri szőlővel
(Fotó: Kerékgyártó István)

És még sokáig folytathatnám Japán előnyeit és hátrányait.

Mindössze egyetlen jelenséget figyeltem meg, ami ugyanúgy zajlik, mint nálunk: a média szabadságának megnyirbálása. 2010-ben nacionalista, jobboldali kormány került hatalomra. Nyilván a világválság meg a sok áldozatot követelő cunami is szerepet játszott a korábbi hatalom bukásában, hogy a jobboldal  kétharmaddal nyerte a választást. Az új miniszterelnök első dolga volt leváltani a köztévé elnökét, és saját emberét ültetni a helyébe, ahogy nálunk a médiatanács cseréjénél történt. Ettől kezdve a közcsatornák csak a kormánypárti propagandát nyomják – akárcsak nálunk. A kereskedelmi adók is lassan áttértek erre a hangra; nálunk még maradt néhány ellenzéki adó mutatóba,  Japánban már egy sincs. Csupán a kis példányszámú nyomtatott ellenzéki sajtó él.

A Riporterek Határok Nélkül nevű nemzetközi szervezet a sajtószabadság tekintetében a világ országai közül tavaly a 72. helyre sorolta Japánt, ahol Magyarország a 71. Míg a jobboldali kormányok győzelme előtt, 2010-ben Japán a 11., Magyarország pedig a 23. helyen állt. Szóval e tekintetben fej-fej mellett maradtunk le a világ boldogabbik részétől.

Kiemelt képünkön Irezumi tetoválásos japán férfiak vannak
Fotó: Fred Dufour / AFP

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

ILLUSTRATION - A young man holds a smartphone displaying an erotic photo of a young woman in Hanover, Germany, 31 October 2013. Many headmasters from Cloppenburg have warned parents against the new trend of 'sexting', an act of sending sexually suggestive photographs between mobile phones or upload them to social networks. Photo: JULIAN STRATENSCHULTE
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.