Botka teátrális lemondásával és azt ezt kísérő balhéval semmi egyéb nem történt, mint hogy az öreg, ócska villamos döcögve beérkezett a remízbe. Egy hosszú, kiszámítható folyamat most véget ért.
Botka lemondása után megint felerősödtek azok a hangok, melyek szerint a DK-nak és az MSZP-nek el kéne tűnnie, mert csak a helyet foglalják el a baloldalon egy fiatalabb és hitelesebb erő elől. Amikor nem egészen két évtizede csatlakoztam a hazai alterglob baloldalhoz, ugyanezt vallottam szóban és írásban:
és át kéne adnia a helyét egy „igazi” baloldalnak, ami a globalizáció áldozatai és nem annak nyertesei mellé áll.
Volt olyan vélemény is, hogy Botka jót akart, hiszen végre hagyományos balos programmal rukkolt elő, de az MSZP megreformálhatatlan, miként a német, holland, francia, illetve általában az európai szocdem pártok. Ez a folyamat már 1959-ben Bad Godesbergben elkezdődött, ahol a német szociáldemokraták
A nyugati szocialista, illetve szociáldemokrata pártok osztálypártokból néppártokká váltak, akik úgymond „nyitottak” más társadalmi csoportok és más világnézetűek felé. Ennek az önmagában valóban nem rossz fordulatnak prózai okai voltak: a jóléti állam létrejöttével és a technológiai fejlődéssel megcsappant a hagyományos ipari munkásság, vagyis a klasszikus proletariátus.
A „nyitás” elkerülhetetlen volt.
Aztán ennek a folyamatnak a csúcspontja (balos szempontból mélypontja) Toni („Tory”) Blair giddensi „harmadik utas” – valójában neoliberális – politikája volt,
Ez került át hozzánk tipikus provinciális import formájában Gyurcsány országlásának ideológiai dúcaként. Ez volt a menő nyugati eszme és példa a nem-baloldali baloldali politikára. Amit nem véletlenül üdvözöltek a honi neoliberális, sőt neokon értelmiségiek, s amit Gyurcsány nevezetes cikkében még képes volt úgy eladni, hogy „merjünk baloldaliak lenni”.
Ami most zajlik nálunk a baloldalon, érthető folyamat, amit nem annyira a nyugati szocdemek evolúciója, sokkal inkább a rendszerváltás magyaráz.
A késő kádári korban az elit fiatalabb, energikus és tehetséges tagjai számára a marxizmus csak máz volt, kötelező és kiüresedett szöveg, amit fel kell mondani, de amiben senki nem hitt és amit senki nem vett komolyan. A nyolcvanas években, mikor már a nagyvállalat igazgatója volt a valódi góré, s az állam kevésbé szólt bele az üzletbe, hamar rájöttek, hogy előnyösebb az újraelosztó „paternalista” államtól függetlenedni. A „szocialista menedzser” egyre jobban felszabadult, így jött létre „kvázimenedzseri kapitalizmus”. Ők bontották le aztán az „avítt struktúrát”, a reformista (főleg társadalomtudományi) értelmiség, valamint az akkori véleményformálók támogatásával. Az 1988-as gazdasági társaságokról szóló törvény, majd a 89-es „átalakulási törvény” nyomán gazdasági társaságokat alapítottak, a részvényeket és üzletrészeket eladták, s a vállalat részben vagy egészében magántulajdonba került.
Ennek törvényi szabályozása a magánosítást igen kedvező módon tette lehetővé: a vevő kiválasztását és a feltételek részletes szabályozását teljes egészében a menedzsmentre bízták. Így
Aztán jött a külföldi tőke is: olcsón fölvásárolták a fix piaccal rendelkező monopolvállalatokat, majd bezárták azok gyárait, üzemeit, s ezzel végeztek a konkurenciával. A prolik az utcára kerültek, az áron alul eladott
Mindezt azonban meg kellett magyarázni „baloldali” módon.
Mert a baloldalnak valahogy csak fenn kellett maradnia. Itt van ez a jó kis utódpárt a jó kis kapcsolati és pénztőkével. Hát leszünk nyugati szocdemek, így van valami hasonlóság, keresztény nemzetiek vagy neokonzervatívok nem tudunk lenni. Az „ideológiában” a szocializmus építésének helyét a piacgazdaság építése, a KGST és a Varsói Szerződés melletti propaganda helyét a NATO és az EU melletti propaganda vette át, és kb. ugyanolyan módon hittek ez utóbbiban, mint az előbbiben: most ez a realitás, ezt kell nyomatni.
melynek tagjai hittek is valamiben, köztük idősebb marxisták, fiatal, részben liberálisból lett szélsőbalosok, megszelídült volt anarchisták, zöldek és hasonlók. Nekik elegük lett a hitetlen hivatalos baloldal folyamatos árulásából. Pedig visszatekintve nem árulás volt ez, hanem egy jósolható társadalmi-gazdasági-kulturális folyamat, ami vastagon a kádári korban gyökerezett.
Csakhogy ez a hithű baloldal zömmel középosztálybeli értelmiségiekből áll. Szociológusok, közgazdászok, történészek, filozófusok és egyéb bölcsészek, akik kulturális határaikat és osztálykorlátaikat képtelenek átlépni. A helyzet az, hogy amíg
ez a hívő baloldal még ezt se produkálja. Diskurzusaik és disputáik jobbára egymás között zajlanak, a társadalommal képtelenek beszédbe elegyedni. Számomra szimbolikus, hogy
Ellenben a prolizásra a rasszista és szexista szövegekhez hasonló módon érzékenyen reagáló, politikailag korrekt baloldali értelmiség senkitől nem áll annyira távol, mint a proliktól. A proletár, vagy dolgozó, vagy munkás egy absztrakt idea. Egy szakrális kategória, ami áhítatot vált ki,
Prolival max akkor érintkeznek, ha az valamely társadalomtudományi kutatás tárgya, amihez terepmunka szükségeltetik.
És így van ez a konkrét politikai lépésekkel is, amikor azok nem a tudományos és közéleti publicisztikák oldalain, hanem a gyakorlatban vetődnek fel. Ilyen most a bérunió.
„Pedig én még azt se tagadom – legyünk tárgyilagosak, amennyire lehet –, hogy a Jobbiknak akadnak kitűnő ötletei, ilyen az európai bérunió gondolata, amelyet a magyarországi baloldalnak kellett volna fölvetnie. A gondolatot hatásosan és hitelesen legitimálja az európai (köztük a magyarországi) szakszervezetek pozsonyi állásfoglalása. Nem először fordul elő a történelemben, hogy a radikális jobboldal kihasználja a szociáldemokrácia tétovaságát, szájtátiságát, rossz ütemérzékét, és evvel nyeri meg magának a dolgozókat. Úgy kell nekünk. (Ugyanakkor – eltérően Schiffer Andrástól – én nem írtam volna alá a Jobbik népszavazási fölhívását: nemcsak az számít, hogy mivel értünk egyet, hanem az is, hogy kivel.)”
– írja TGM.
Értjük, ugye?
Így egy vállalhatatlan párt kezdeményez népszavazást róla.
Igaz ugyan, hogy ez a párt nyomul középre, amiért is bocsánatot kért a cigányoktól és zsidóktól és szélnek eresztette a gárdákat és a feudalizmust meg a királyságot bevezetni óhajtó fantasztákat.
Igaz, hogy Vona Gábor Kálmán Olga rendszeres vendége és elmegy beszélgetni a Szeretem Magyarországot Klub vendégeként.
Igaz, hogy egyre többen értenek egyet a balliberális oldalon abban, hogy
A Jobbik a nyugat-európai szélsőjobb átalakulását ismétli, leginkább Gianfranco Fini neofasiszta pártjának metamorfózisára emlékeztet a folyamat. Ha meg rasszizmus, volt azért egy Pásztor Albert-ügy is, aztán a DK-sok még meg is verték Gulyás Mártont, aki felhozta, hogy egy baloldali pártnak talán mégse kéne cigányozni. De a félelem az félelem, az érzékenység az érzékenység, nincs mese.
A balliberális sajtó ontja a cikkeket és blogbejegyzéseket, hogy a bérunió megtagadása a Fidesz-kormány részéről történelmi bűn, hazaárulás és nemzetvesztés, de a Jobbiknak mégse írunk alá. Pedig
Na, akkor most mi számít: a társadalom vagy a baloldal?
Jellemző, hogy
mint a nyugati országokba. A jobboldal persze reagált.
Ez megy a baloldalon közel harminc éve.
Fantáziátlanság, külhoni eszmék importja, mindenféle ottani reformok majmolása jellemezte a rendszerváltás utáni hivatalos baloldal szellemi életét, és ehhez jött a kormányzás, amit most jobb, ha hagyunk. Hogyan is vehető komolyan három évtized múltán, hogy most aztán megújulnak, most majd valódi balraátot hajtanak végre?
Semmi több nincs az olyan frázisok mögött, mint Európa meg demokrácia meg jogállam, meg egészségügy meg oktatás helyzete. Konkrét társadalmi vízió nulla.
Állandóan azt hallom, hogy a baloldal nem találja önmagát. Hogy a baloldal a helyét keresi ebben a megváltozott világban. Hogy a baloldal mondanivalót keres, amivel megszólíthatná a társadalmat. Csakhogy nincs olyan, hogy „A baloldal”. A baloldaliság nem önérték. Történelem van és társadalom van és nép van és Magyarország van, és a nagyvilág van, és gondok-bajok vannak. És ezekre vagy választ ad valaki, vagy nem.
Miután elolvastam TGM cikkét, annyira fellelkesedtem tőle, hogy
Persze akárki kezdeményezi, ugyanígy tettem volna. Legfeljebb azt a némi öngyűlölettől se mentes perverz kárörömöt nem éreztem volna.
(Kiemelt kép: MTI/ Marjai János)
