Beszélünk mindjárt élhető és élhetetlen városokról, de ön kutatta a gyűlölet politikai gazdaságtanát is…
A kedvenc tanulmányomat ebben a témában írtam.
A magyar társadalom komoly tapasztalatot halmozott fel a gyűlöletkampányok terén: ha épp nem „migránshordáktól”, akkor „brüsszeli bürokratáktól” vagy „ukrán szabotőröktől” kellett megvédeni az országot az elmúlt években. Tudományosan megállapítható, mikor kifizetődő, illetve mikor üthet vissza politikai szempontból a gyűlöletkeltés?
Először is szeretném egyértelművé tenni, hogy semmilyen értelemben nem vagyok a mai magyar politika szakértője. Általánosságban viszont kijelenthető: mi, emberek, rendkívüli képességgel rendelkezünk, hogy gyűlöljük azokat, akiket „másnak” látunk, akik valamilyen módon különböznek tőlünk. Sokan megfigyelték már, hogy gyakran nem a szeretet, hanem a gyűlölet az, ami összekovácsol bennünket. Én a tanulmányban a zsidókkal szembeni gyűlöletkeltést vizsgáltam nagyjából 1880 és 1940 között, valamint az afroamerikaiakkal szembeni gyűlöletet 1890 és 1920 közötti időszakban.
Ezekből is világosan kiderült: a gyűlölködés nem pusztán egy zsigeri indulat felszínre törése, legtöbbször azt a célt szolgálja, hogy befeketítsék a politikai ellenfeleket.
Például, ha valaki Habsburg-ellenes volt az Osztrák-Magyar Monarchiában, akkor kihasználta azt a tényt, hogy a Habsburgok relatíve védelmezték a zsidókat, és a zsidókat kezdte támadni. Így tett például a híres bécsi polgármester, Karl Lueger az 1890-es években. Ő Budapestet is igyekezett befeketíteni azzal, hogy hangsúlyozta: sok zsidó él ott. Ez egy eszköz volt arra, hogy egyszerre támadja a Habsburgokat és a magyarokat, tulajdonképpen minden politikai ellenfelét – és ezzel választási sikert érjen el.
Lueger különösen jó példa, mert nem gondoljuk, hogy személyesen kifejezetten antiszemita lett volna. „Hogy ki a zsidó, azt én döntöm el” – szólt az elhíresült mondása, és sok zsidó barátja is volt, politikailag viszont egyértelműen hasznosnak bizonyult számára ez a retorika. Ám akár mélyen antiszemita volt, akár nem, egy biztos: a politikai antiszemitizmusa által teremtett légkör volt az a közeg, amelyet a fiatal Adolf Hitler „belélegzett” Bécsbe kerülve.
Hasonló jelenség zajlott az amerikai Délvidéken az 1890-es években. A populista baloldal eredetileg a szegényebb rétegek számára – legyenek akár feketék vagy fehérek – kedvező intézkedéseket próbált bevezetni, és ehhez igyekezett megnyerni az afroamerikaiak támogatását. Viszont jobboldali ellenfeleik, az úgynevezett „Bourbonok” úgy döntöttek, hogy a feketeellenes gyűlöletet használják fel ellenük a politikai küzdelemben. Állítólagos afroamerikai bűncselekményekről beszéltek, hogy ezzel lejárassák a balos, populista ellenfeleiket.
Végül még olyan politikusok is, mint Tom Watson – aki korábban a populista mozgalom vezetője volt és támogatta a feketéket – szembefordult a kisebbséggel, és kialakult a mozgalom egy másik formája: egy „csak fehéreknek” szóló populizmus.
Lényegében tehát arról van szó, hogy ezt az ősi, primitív érzelmet – a gyűlöletet – használják fel a politikusok, hogy rávegyék a választókat: a saját gazdasági érdekeikkel ellentétesen szavazzanak. Sőt, akár az elemi észszerűséget is tegyék félre, csak mert úgy érzik, hogy a másik oldalon álló emberek valóban gyűlöletre méltók.
De még nem kaptunk választ arra, hogy mikor igazán hatékony egy gyűlöletkampány.
