Mindenki énekelhet – mondja az igazgató, aki persze nem tudja, hogy nem mindenki tud énekelni. Erika néni tudja, de mivel az énekkarban mindenkinek helye van, a sikert meg elvárja a vezetés, csak néhány diák dalolhat. Valójában ez áll a nagy titok hátterében.
Szó sincs arról, hogy egy ember bűne lenne a „tátikázás”. A rendszer ilyen.
A tanárnő simán kiszűrhetné a hamisságot, de ő inkább azt szeretné, ha MINDENKI tudná, hol a helye.
Ahogy ő is. Mondhatna nemet a gyereknek, de minek, amikor az igazgató a szülőnek már igent mondott.
– Be lehet még kerülni?
– Hát, hogyne. Persze. Mindenkit szívesen látunk a kórusban. Ez az egyik alapelvem.
Tavaly az Oscar-díj után a Saul fia alkotói közül Nemes Jeles László rendező, Erdély Mátyás operatőr és Röhrig Géza főszereplő kapott március 15-én Kossuth-díjat. Áthallásai miatt azonban a Mindenki magyar méltatása sokkal nehezebb ügynek tűnik, hiszen az informális nyomásgyakorlás, a félelem, a cenzúra nem csak egy énekkarban ássa alá a szabadságot.
Nem csak Erika néni hallgat. MINDENKI. Ez az a tágabb értelmezési keret, ami miatt a Kossuth-díj sokkal neccesebb lehet, mint az Oscar. Mi is lenne a felnőttek világában, ha egyazon jogok illetnének meg MINDENKIT, amiért szolidaritást is vállalnának egymással a sikeresek, illetve a mellőzöttek.
