Poszt ITT

Riadt, riadt, Hungariadt

Nagy Bandó András
Nagy Bandó András

2015. 09. 10. 19:24

Több mint egy hónapig hallgattam, nagy bajban az okoskodó szófosásnál is beszédesebb a tépelődő csönd. Mondanivaló bőven akadt volna, kinek nem? Utoljára, úgy négy-öt hete arról akartam írni, hogy megérte volna, értelmesebb és okosabb lett volna az országunkon átvonuló migránsok ellátására fordítani a pengés dróttekercsre költött pénzt (ezt ma is így gondolom), mint látható, azóta is özönlenek a menekültek, a drótakadállyal adtak egy pofont a szarnak, akár nem is lenne.

Hétvégén Szegeden voltam, a Halfesztiválon, Mórahalmon szálltam meg, reggel és este volt alkalmam látni a Szeged felé vonuló hazátlanná lett menekülőket. A kerékpárúton fölállított kis sátrakból vagy pokrócukról tápászkodtak föl a hűvös reggelen, vállukra vették batyujukat, nyakukba ültették gyerekeiket, és egymást követve vonultak toronyiránt. Késő este, inkább éjjel hol itt, hol ott villogott a rendőrautók kék lámpája, buszokat kísértek, szedték össze a kallódó embereket. Szorongó szívvel, lassítva haladtam el a reggeli gyaloglók mellett, kísértést éreztem, hogy lefotózzam őket, de abban a pillanatban elhessegettem a gondolatot. A fotók nem szolgáltak volna másra, mint hogy otthon, a döbbenetes és szívszorító „élményt” ne csak szavakkal, de képekkel megtoldva is „elmeséljem” a családomnak.

24.hu / Neményi Márton

Aztán mégsem. Volt, hogy szarvas keresztezte az utamat, volt, hogy borz, vaddisznó vagy őz mutatta meg magát, ha bírtam, lefényképeztem. Más élmény, bőrt borzongató, ritka szerencse, hogy láthattam őket, az erdőlakókat.

A bicikliúton reménytelen helyzetbe került emberek szedték a lábukat, új, boldogabb élet reményében. Hogy jönnék én ahhoz, siralmas, szerencsétlen helyzetüket fotózgassam?

Az első reggelen váratlanul ért a vonulásuk, nem készültem a „találkozásunkra”, szívem szerint megálltam volna, persze, de miért, mit tudtam volna tenni, próbáltam végiggondolni. Lassítottam, és láttam riadt tekintetüket, amikor a közeledő autó hangjára visszanéztek, azt lesve, eshet-e bajuk, rendőrök jönnek-e mögöttük, kik hajtanak el mellettük, megállnak-e, s ha igen, kik ugrálnak ki az autókból? Utólag vertem a fejemet a falba, hogy este nem pakoltam be a kocsimba legalább egy-két vekni kenyeret, pár flakon ásványvizet. Másnap reggel pótoltam a mulasztásom, hogy ne kelljen tovább cipelnem a szégyenemet: a bicikliútra tettem a pakkot, gondoltam, odaérve szerencsésnek és boldognak érezhetik majd magukat.

A fesztivál vendégei csak tíz óra körül szállingóztak az alsó rakpartra, lenn, a mélyen folyó, keskeny és sekély Tisza kövein horgász üldögélt. Mellé telepedtem. Két busa búsult a szákjában, pontyokat és keszegeket elüldözve bitorolják az etetés környékét, aztán ők akadnak a horogra. Pár perc múlva egy szegedi haver állt mellénk harmadikként, beszélgettünk, persze, főként a migránsokról, a helyzetről. Itt is megesett, hogy lenyúlták a szerencsétleneket, pesti utaztatást ígérve, hogy aztán Kecskeméten dobják ki őket az autóból. Döbbenten hallgatom, de meg sem lepődöm, a hírekből ismerem az össze-vissza autóztatást, melynek vége Bécs helyett Mátészalka volt. Isten majd megbocsájt, ez a legfőbb projektje.

Itthon már tévéből nézhettem a röszkei kitörést, a kicsiny gyermekét cipelő migráns madonnát, a négy-ötéves gyermeküket, a jövő félelmetes terroristáit kézen fogva futtató, rángató, hajszoló szülőket, a meggyötört, fáradt arcokat, az eltökélten rohanó embereket.

Elképzelni sem tudnám, hogy ötéves kislányommal ugyanilyen helyzetben, hazánktól sok száz kilométerre, élelem és ivóvíz híján, hasonlóképp rohannánk a szántóföldön vagy a megsárgult kukoricásban. Gyanítom, pár éve ezt még ők sem tudták elképzelni, most pedig ilyen helyzetbe sodorta őket a kényszerűség.

Éjjel végigfutottam az összegyűlt sajtót, köztük a Délmagyarországot, mint egykori szegedi, évek óta járatom, olvasom. A röszkei demonstrációról tudósít a szeptember 2-i lap, Farkasszemet néztek a jobbikosok a menekültekkel címmel. „Nem azért jöttünk ide, hogy fokozzuk a feszültséget –, mondja Vona, a politika újdondász kaméleonja –, hanem hogy kifejezzük a magyar társadalom akaratát. Nem gyűlölködni akarunk, nem gyűlölünk senkit.” Aztán a határra vonultak, ahol a B-közép ultráitól már ismert rigmusokba kezdtek, mármint hogy „Go home!” és „Ria-ria-Hungária!” Ők, a „magyar társadalom”. Nem csoda, hogy „A menekültek riadtan nézték a jobbikosokat, a gyerekek félve, sírva kapaszkodtak az anyjukba.”

24.hu / Neményi Márton

Nem fogom azt mondani, hogy a menekültáradat érkezése, vonulása és helyzetük megoldása így van rendjén, ahogy. Azt sem, hogy az Unió minden tekintetben jól kezeli a helyzetet. Azt sem, hogy a magyar kormány hibátlanul teljesít ez ügyben, még csak azt sem, hogy az ellenzék összes reakciója helyén való.

Van gond elég.

Azt viszont mondom, mert nem akarok szégyenkezni, mert nem akarom, hogy szégyellnem kelljen magyarságomat, ha majd egyszer ezek a menekülő, siratni való csöppségek, gyerkőcök, kisleányok és kisfiúk nagyra nőnek, és végignézik azokat a felvételeket, melyek az Unióhoz tartozó Magyarországon készültek, életük legfájdalmasabb évében.

És azt is mondom, legvégül, de nem utolsósorban, hogy a Jobbik semmiképpen sem a „magyar társadalom”, és az ő óhajuk nem a magyar társadalom akarata, így tehát nem is az én akaratom. Amíg saját lobogóik alatt gyűlölködni vonulnak, csak azt üvölthetik a világba, hogy „Mi, Jobbikosok gyűlölünk mindenkit, aki nem Jobbikos, „nem magyar”, és ha ebben szünetet tartunk, az csak az időközi választások idejére érvényes.”

24.hu / Neményi Márton

Így sincs rendben, de legalább minket, normális magyarokat nem kavarnak bele, és nem égetnek Európa és a szerencsétlen sorsú hazátlanok előtt.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.