Előfordult valaha, hogy a családban valaki megevett egy mágnest?
Nem, szerencsére nálunk ilyesmi nem történt, de minden kisgyerekes szülőnek rémálma, hogy a gyerek lenyel valamit. Olyan volt, hogy a kisfiunk feltolt egy Tic Tac cukorkát az orrlyukába, nem is tudtuk kiszedni, de az szerencsére feloldódik.
A Sünvadászat központi konfliktusa egy mágnes elfogyasztásával indul be – egy kétgyermekes kiscsalád egy napját követi nyomon a bébiszitter szemszögéből. Hogy jött a film koncepciója?
Az a folyamatos félelem volt a kiindulópontja, amit friss szülőként él meg az ember: amikor még csak egy gyerekünk volt, minden újdonság volt a gyereknevelésben, állandó része volt az életünknek a félelem, hogy hirtelen van valaki, akinek mi felelünk az életéért. Persze nem úgy kell ezt elképzelni, hogy folyton csak szorongtunk meg rettegtünk, nyilván nagyon sok a boldogság a gyereknevelésben. De mégiscsak állandóan ott van az ember fejében a gondolat, hogy „úristen, itt most egy életért felelek”. Aztán, ahogy megpróbáltuk összeszervezni a régi életünket, a munkánkat a gyerekneveléssel, eljött az a pont, hogy segítségre volt szükségünk, és belépett a képbe egy bébiszitter.
És akkor odajön valaki, akit egy ismerősöd ajánlott, egészen szimpatikusnak tűnik, és odaadod neki a gyereked. Közben azért mégsem tudod, hogy azokban a pillanatokban, amikor egyedül hagyod vele, pontosan mi történik. A nap végén elmondja, hogy minden jó volt, de a köztes részt igazából sosem látod. Ilyenkor még a gyerek is olyan pici, hogy nem tudja elmesélni, mi történt vele…
Nekünk egyébként szuper jó bébiszitterünk van, szóval szerencsére nem konkrét esetet dolgoztunk fel. Egyszerűen az a gondolat foglalkoztatott, hogy ebben az önmagában is ijesztő időszakban egy vadidegen emberrel hagyjuk a gyereket.
A korábbi filmjeiben csupa nagy társadalmi kérdéssel foglalkozott: a Remélem legközelebb sikerül meghalnodban az internetes zaklatással, az Aki bújt, aki nemben és a Védelem alattban az emberkereskedelemmel és a prostitúció utáni újrakezdéssel. Ez a film jóval személyesebbnek tűnik. Szándékos ez az irányváltás?
Sosem egy konkrét döntés áll ezek mögött a filmek mögött, hogy akkor most társadalmi témákkal szeretnék foglalkozni. Egyszerűen ha valami elkezd érdekelni, vagy indulatokat vált ki belőlem – ezeknél a társadalmi témáknál például nagyon gyakran felháborít valami –, akkor elkezdek vele foglalkozni. Itt is ez volt a helyzet: ebben éltünk, úgyhogy eszembe jutott, hogy megpróbálom feldolgozni, mi lesz abból, ha a bébiszitteren keresztül nézzük végig egy család napját. Nyilván ennek a történetnek a mellékrétegeiben is rengeteg társadalmi kérdés felvetődik, de a megközelítésem ennél egyszerűbb: ha valami elkezd érdekelni, azzal foglalkozom.
Különösen személyessé teszi a filmet, hogy a saját gyerekeik szerepelnek benne. Hogy esett rájuk a választás, volt ezzel kapcsolatban dilemma vagy aggodalom Önökben?
Dilemmánk valójában annyi volt, hogy a kisebbik gyereket az én kisfiam, Jónás vagy Jakab Juli [a filmbeli édesanya – a szerk.] kislánya játssza-e, aki ugyanannyi idős. Arra gondoltunk, hogy az ő anya-gyerek viszonyuk talán segítené a filmet, de aztán rá kellett jönnünk, hogy ehhez az kellett volna, hogy Juli folyamatosan jelen legyen a forgatáson, akkor is, amikor egyébként nem szerepel, hiszen nem hagyhatja egyedül a gyereket. Menet közben aztán, amikor elkezdtünk Jónással forgatni, teljesen világossá vált, hogy nem is tudtuk volna másképp csinálni: egy másfél éves gyerek maximum két órát tud koncentrálni egy nap, azt sem egyhuzamban. A gyerekek sokszor egyszerűen nem csinálták meg, amit kértünk tőlük. Ilyenkor elnapoltuk azt a felvételt, vagy vártunk.
Akkor elsősorban praktikus okokból kapták ők a szerepet?
Igen, minden szempontból így volt a legjobb. Mindig velünk voltak – egyébként az ő elhelyezésüket sem tudtuk volna megoldani a forgatás mellett. Élvezték, olyan volt nekik, mint egy tábor. Matildnak már komoly színészi feladatai is voltak, de vele is lassan haladtunk. Eleve kellett egy kis idő, hogy megszokja a forgatást, kedve legyen hozzá. Az elején még nem egészen értette, mi történik, akkor nem is volt annyira motivált. Amikor elfáradtak, egyszerűen forgattunk valami mást, lementünk az utcára, vagy felvettünk valamit a bébiszittert játszó Mari Dórival.
Jól tudom, hogy az egyik filmbeli lakás is a sajátjuk?
Igen, ami a legtöbbet szerepel a filmben, az a mi lakásunk volt, bár azóta már pont elköltöztünk.
Biztos segítenek ebben a személyes kapcsolatok és ismerős helyszínek is, de van a filmnek egy olyasfajta természetessége, ami még mindig egészen ritka a magyar filmeknél. Hogy lehet ezt elérni, sokat improvizálnak a szereplőkkel?
A színészek mindig kapnak egy megírt párbeszédet a jelenetekhez, de aztán a próba folyamán elkezdjük az ő szájukra alakítani a szöveget. Semmihez nem ragaszkodom túlságosan. Előfordul, hogy azt érzem, hogy a leírt mondat pontosabb, és megkérem a színészt, hogy azt úgy mondja el, de alapvetően mindig el lehet térni. Ez a kislányommal, Matilddal is így volt, de az is segített, hogy elég jól ismerem őt, tudom, hogyan fogalmaz egy ennyi idős gyerek. Tudtam olyan mondatokat írni, amiket ő is így mondana.
Pályázik még a Filmintézetnél?
Ezzel a filmmel nem pályáztam. Egyszerűen azért, mert túl sok volt már az elutasítás. Ráadásul a fejlesztési folyamat nagyon hosszadalmas, a filmkészítésnél pedig fontos, hogy addig fogjon neki az ember, amíg megvan benne a kíváncsiság a téma iránt. Ha nagyon hosszan, évekig elhúzódik a dolog, akkor elvész ez a lendület. Ezt egyébként is most kellett felvennünk, mert most voltak ennyi idősek a gyerekek. Ha csak fél évet várunk, Jónás már sokkal nagyobb lett volna, és teljesen más jelentést kap a történet.
