Maroknyi vendégsereg gyűlik össze a festői Nantucketben, házasodni készül a dúsgazdag Winbury család középső fia. Érkeznek a rokonok és barátok, csillognak a mosolyok, na meg a kisebb vagyont érő ékszerek és karórák. Irigylésre méltó, az átlagember számára elérhetetlen idill. Végtelen nézői bölcsességünknek hála mi persze már az első pillanattól kezdve tudjuk, hogy itt bizony baj lesz. És lám, a próbavacsora néven futó tivornyát követő hajnalon hullát sodor partra a víz.
Kalifornia vagy Hawaii helyett a tengerpart most Massachusettsé, de a lényeg ugyanaz: szemet gyönyörködtető luxus, ellenszenves milliárdosok, rejtélyes gyilkosság. Itt is erős színészgárda teszi szórakoztatóvá a gazdagok tablóját. A családot kemény kézzel és titoktartási nyilatkozatokkal irányító sikeres krimiírónő, Greer Garrison Winbury szerepében Kidman megbízhatóan hozza a mindig gyönyörű feleséget, akit hol a férje kerget őrületbe, hol a (feltételezhetően sötét) múltja nyomaszt. Nem véletlen, hogy Kidmannek ilyen jól megy ez a szerep; amíg filmekben csodálatosan változatos arcait mutatja meg (félelmetes viking királynő, ikonikus humorista, a gyerekei közt választani kényszerülő orvos, vagy épp Zac Efronba bolonduló anyuka), addig a tévés karrierjében a Hatalmas kis hazugságok óta kisebb-nagyobb változtatásokkal (leginkább frizura terén) ugyanezt a szomorú/zavart anyakaraktert alakítja (például a Tudhattad volnában, a Kilenc idegenben vagy az idén megjelent Máshonban).
Itt most leheletnyit magabiztosabb és bunkóbb a megszokottnál – a fiai kiszemeltjeivel legalábbis biztosan –, ami üdvös változás. A Kidman-karakter kötelező kelléke a tökéletlen férj, akit ezúttal – roppant szórakoztatóan – Liev Schreiber alakít. Őt szinte kizárólag golfütővel, whiskys pohárral vagy füves cigivel a kezében látni. És persze ott vannak a fiaik, a tahó Thomas (Jack Reynor), a hősszerelmes vőlegény, Benji (Jack Reynor) és az idegesítően kamasz Will (Sam Nivola). Természetesen van a gazdagok életmódjára rácsodálkozó/attól kissé undorodó „kívülálló” – az ifjú menyasszony, Amelia (Eve Hewson) – és mindenkit lenéző flegma bálkirálynő (Thomas felesége, Abby szerepében Dakota Fanning) is. És hogy teljes legyen az Agatha Christie-féle „egy helyre összesodort, eklektikus kis csapat” alapszituáció, beesik még az esküvőre néhány, a családdal ilyen-olyan bizarr kapcsolatot ápoló vendég is: Amelia barátnője, Merritt (Meghann Fahy, aki épp a Fehér Lótusz második évadából lehet ismerős), Benji legjobb haverja, Shooter (Ishaan Khatter), na meg a család barátja, Isabel (az ötszörös César-díjas francia színésznő, Isabelle Adjani).
Csak amíg a Fehér Lótusz töretlenül szórakoztató tudott maradni társadalmi szatíraként, a Hatalmas kis hazugságok a makulátlan felszín alatt rothadó, komplex kapcsolatokat és izgalmas karaktereket villantott fel, a Tőrbe ejtve meg egy rafinált, csavaros krimi volt, addig A tökéletes pár ezek egyikében sem igazán ügyes.
Felvillantja ugyan a szolidan kizsákmányolt személyzet, valamint a középosztálybeli Amelia családja és az öntelt felső tízezer között feszülő szakadékot, de nem akar róla semmit mondani. Felsorakoztat ugyan egy rakás szórakoztató karaktert (Fanning annyira túltolja az utálatos gazdag pletykafészket, hogy azt öröm nézni), de szinte mindenki kétdimenziós marad. És van ugyan rejtélyes gyilkosság, de minden fordulatot annyiszor láttunk már, hogy teljesen súlytalan marad a nyomozás és a végkifejlet. Kábé bárki lehetne a tettes, a sorozat lelkiismeretesen végig is vezet az összes opción, úgyhogy a végére már szinte mindegy is, ki a gyilkos. Úgyis amolyan „gyilkosságot megúszó szinten” gazdag a család, bocsátja előre rögtön az elején az egyik bennfentes beosztott.
A krimiszálat két butácska rendőr viszi (Donna Lynne Champlin és Michael Beach), akik hatalmas eredménynek tekintik az olyan áttöréseket, mint mikor rájönnek, hogy vissza tudják nézni a gyanúsítottak telefonhívásait. De legalább a nézőt nem nézik hülyének a készítők: szokatlanul gyakran előfordul, hogy mikor bedobnak egy titkot vagy elcsattan egy tiltott csók, ahelyett, hogy részeken át húznák ezek kipattanását, rögtön belecsapnak a lecsóba, és valaki rákérdez, hogy mégis mi a fene folyik itt. Mentségére szóljon, hogy amennyire nem akar tartalmas szatíra vagy kigondolt krimi lenni, A tökéletes pár legalább annyira ódzkodik a szappanoperás jegyektől is. Marad hát a súlytalan, könnyedén ledarálható, mérsékelt szórakozás, de a készítőknek tulajdonképpen épp ez volt a célja.
A sorozat a beach read, azaz strandon olvasgatható ponyvaregények királynőjének is nevezett Elin Hilderbrand sikerkönyvéből készült, aki producerként részt vett az adaptációban is, bár szabad kezet adott a showrunnernek, Jenna Lamiának (Cseles csajok, A legjobb barátom ördögűzése), aki meg is bolygatta kissé az eredeti sztorit. Hilderbrand könyveit szándékosan a valóságból való menekülésnek szánja, elmondása szerint akkor eszmélt rá, hogy az emberek kétségbeesetten szeretnének kiszakadni a hétköznapokból, mikor mellrákja miatt műtötték.
Az, hogy képes voltam mentális vakációt biztosítani a kezelés alatt álló embereknek, számomra új értelmet adott a strandolvasmány műfajának
Lamia szándékosan igyekezett megtartani ezt a valóságból menekülős minőséget, a sorozat tulajdonképpen a tengerparton olvasott regények képernyős verziója. „Azt mondtam a Netflixnek és a producereknek, hogy valami szórakoztatót szeretnék csinálni. A forgatókönyv bármelyik irányba mehetett volna – a gyász felé, hogy valaki meghal, vagy valami könnyedebb felé, egy szerintem felemelőbb irányba. Ez nem azt jelenti, hogy ne tisztelném nagyon azokat a műveket, amelyeknek más ambíciói vannak, de ez a sorozat nagyon tudatosan azért készült, hogy az emberek nézzék” – fogalmazott.
Erről árulkodik egyébként a főcím is, amiben Meghan Trainor Criminals című számára táncikál önfeledten a színészgárda (nem a szereplők, mert nincs az az isten, hogy Kidman jégkirálynője beálljon egy ilyen tingli-tanglizásba, vagy hogy mindig spicces férje képes legyen megtanulni egy koreográfiát). Szép emberek egy szép tengerparton viccesen táncikálnak és a „Call us criminals” sornál bohókásan egymásra mutogatnak – ez nem csak a jól sikerült opening, de maga a sorozat is.
Azzal pedig alapvetően nincs is gond, hogy vannak ilyen könnyed, de a maguk műfajában jól működő sorozatok, csak azt sajnáljuk, hogy ezek már az egyediség látszatát sem igyekeznek fenntartani. A tökéletes pár valószínűleg egyszerűen azért készülhetett el ilyen formájában, mert a fent említett sorozatok olyan erősek voltak, hogy a halvány, de még mindig viszonylag kellemes utóízüket is szívesen fogyasztjuk. „Ha tetszett a [beilleszthető sorozat], ezt is szeretni fogod” – ígéri a Netflix, és hát ebben végülis igazuk van. Csak ne lepődjünk meg, ha egy hét múlva már arra sem emlékszünk majd, hogy láttuk A tökéletes párt.
A tökéletes pár (The Perfect Couple), Netflix 2024, 6 rész. 24.hu: 6/10
