Kránicz Bence
Raymond Durgnat: Films and Feelings (MIT Press, 1967, 288 oldal)
A nyár az olvasás évszaka. Ilyenkor és a karácsonyi szünetben férnek be olyan hosszabb könyvek, amiket nem munka miatt kell elolvasnom, hanem – a létező legnagyobb gyönyörűség – csak úgy, egyszerű kíváncsiságból, a hasznosíthatóság kényszere nélkül választhatok. Július elején a múlt század jelentős angol filmkritikusa és esztétája, Raymond Durgnat Films and Feelings című cikkgyűjteményével kezdtem. Durgnat a modern angol szerzői film hatvanas évekbeli kibontakozásától kezdve a globálissá vált brit filmipar kilencvenes évekbeli korszakáig élőben követte hazája filmgyártását, de persze nem csak azt: horizontja a filléres Roger Corman-produkcióktól a strukturalista kísérleti filmekig, írói tehetsége az expresszionista film művészettörténeti helyének kijelölésétől a filmbefogadás érzéki leírásáig terjedt. És közben nagy provokatőr volt: amerikai kritikuskollégájába, Pauline Kaelbe „Hogyan ne élvezzük a filmeket” című esszéjében kötött bele, a filmes elbeszélésnek a térépítést elszürkítő hatásáról „A dráma megerőszakolja az építészetet” felütéssel értekezett. Mindeközben soha nem volt sznob: a magához hasonló filmkritikusokat kissé mind megvetette, és a filmet meg akarta őrizni a megfejthetetlen csoda birodalmának.
A tömegek számára a film álmokat és rémálmokat jelent, vagy semmit
– vallotta, erre a filmkritikusi krédóra pedig ma is nyugodt szívvel hagyatkozhatunk.
John Williams: Stoner (Park Kiadó, 2015, 354 oldal)
Durgnat egyetemen is tanított – nem is akárhol, a University of Californián Manny Farberrel és Jonathan Rosenbaummal –, de aligha volt jellegzetes akadémiai ember. Ebből a szempontból éppen ellentéte William Stonernek, a Stoner című, mára klasszikussá vált amerikai regény főhősének, aki egy nevenincs egyetem angol irodalmi tanszékén találta meg önmagát, és bár felmorzsolták őt a kisszerű és szánalmas munkahelyi intrikák, ő csak az egyetemi szobájában lehetett önmaga. Nyilván a szerző ízlésére vall, hogy John Williams önéletrajzi ihletésű, porcelánfinomságú regénye a húszas-harmincas évek angolszász lélektani prózájára emlékeztetett, Ford Madox Fordra és Katherine Mansfieldre: ragyogóan tiszta, kecses és arányos regény életünk elkerülhetetlen alaptapasztalatáról, a kudarcról, valamint a kudarc elfogadásának hősies teljesítményéről. Nevezzük ezt felnőttségnek! Williams regénye a kétezertízes évek közepén jelent meg magyarul, de a nemzetközi olvasóközönség sem sokkal korábban eszmélt rá, hogy a Stoner „kies zöldvendéglő napjaink harsány médiacirkuszában” (Bán Zoltán András). Boldog vagyok, hogy tízéves késéssel eljuthattam hozzá.
Dave McKean: Cages (Dark Horse, 2010, 496 oldal)
Stoner olyasfajta szórakozott, életidegen figura, mint a Cages művészhősei. Dave McKeannek a kilencvenes évek elején elkezdett, de hosszas késlekedés és az eredeti kiadó csődje után csak 1996-ban befejezett képregénysorozata az első volt, amit illusztrátorként befutott szerzője egyedül írt és rajzolt. Előtte McKean a Neil Gaimannek közös Violent Cases és a Grant Morrison írta Batman: Arkham Elmegyógyintézet révén, illetve az óriási sikert elért, ugyancsak Gaiman nevéhez fűződő Sandman sorozat borítói miatt szerzett magának elkötelezett rajongókat, közülük azonban biztosan nem volt mindenki vevő a félezer oldalon telerajzolt, tudatfolyamszerű Cagesre egy folyamatosan tatarozás alatt álló bérház lakóiról. A bujdosó író, a saját stílusát kereső festő és az improvizáció lehetőségét kereső zenész alakjain keresztül McKean háromféle művészi viszonyulást rajzol meg, amelyek mindegyikét szükségesnek látja az alkotáshoz. Mindez ráadásul szorosan kapcsolódik a nyolcvanas-kilencvenes évtizedforduló brit kulturális életéhez. A Salman Rushdie-ra kimondott fatvától dokumentarista angol tévédrámákon át a nem sokkal korábban megjelent Watchmenig terjednek McKean ihletforrásai, amelyeket a rendületlen szerzői önkeresés és önkifejezés szolgálatába állíthatott.
