Az irodalom megpróbálja kitárni a világegyetemet, hogy ha csak egy kicsit is, de megnövelje a végösszegét annak, amit az emberi lények érzékelhetnek, megérthetnek, s amivé ezért lehetnek végül. (…) Ebben a korban azonban az embereket szűkebb önmeghatározások felé kényszerítik, arra ösztönzik, hogy csak egyetlen dolognak nevezzék magukat, szerbnek horvátnak, izraelinek, muzulmánnak, kereszténynek, bahá’ínak vagy zsidónak, és minél szűkebb lesz az önazonosságuk, annál valószínűbb, hogy konfliktus támad közöttük
– foglalta össze filozófiáját Salman Rushdie 2012-es, Joseph Anton című memoárjában, amelyben bujkálása hosszú és viszontagságos éveit írta meg (a Joseph Anton álnevet ő választotta magának két kedves írója, Anton Csehov és Joseph Conrad nyomán). Pár jól irányzott mondattal skicceli itt fel azt a nagyszabású, földrészeken átívelő kultúrharcot, amelynek akaratlanul a frontvonalába került. De ott rejlik a sorok között annak belátása is, hogy hiába szeretne egy művész kimaradni a zajos közéleti vitákból: egy regény megírása – vagy akár egy karikatúra megrajzolása – már önmagában politikai tett, a szó legtágabb és legelemibb értelmében. A kreatív alkotással ugyanis eleve kiállunk a képzelet és az önkifejezés szabadsága mellett, aminek minden korban megvoltak és meglesznek a maga elszánt ellenségei.
Rushdie-nak ezt mindenki másnál keményebben kellett megtapasztalnia, amikor 1989 februárjában fatvát adott ki rá Irán akkori legfőbb politikai és vallási vezetője, Ruholláh Homeini ajatollah. A rövid szövegben minden hithű muzulmánt arra kért, hogy végezze ki a szerzőt, aki szerinte a Sátáni versek című könyvével „szembeszállt az iszlámmal, a Prófétával és a Koránnal”. Az író mellett Homeini halálra ítélt mindenkit, aki közreműködik a könyv kiadásában. Az 1988-ban megjelent Sátáni versek körül ekkor már hónapok óta állt a bál, sorra tiltották be a muszlim többségű országokban, emellett nagy – sokszor könyvégetéssel megspékelt – tüntetések robbantak ki először Pakisztánban, majd a világ számos más országában, köztük az indiai születésű Rushdie választott otthonában, Nagy-Britanniában is.
Sok mindent előrejelzett
Az írót is alaposan meglepte a reakció hevessége. Később egy interjúban elárulta, számított ugyan arra, hogy a Mohamedről szóló álomjelenetek miatt néhány mecset imámja sértve érzi majd magát, és keresetlen szavakkal illetik őt, ami után majd viták kezdődhetnek a nyilvánosságban, ő megvédheti magát és könyvét, az élet pedig megy tovább. Még az sem kizárt, hogy előbb-utóbb tényleg így alakult volna, ha az akkor már súlyosan beteg Homeini nem látja meg a ritkán kínálkozó politikai lehetőséget a botrányban, és abban, hogy fatvájával a felháborodás élére álljon. A barbár akcióval ugyan jelentősen fokozta országa nemzetközi elszigeteltségét, de több szempontból is elérte a célját: egyrészt hatékonyan pozícionálta magát és Iránt az iszlám világ szellemi vezetőjeként, másrészt a hisztériakeltéssel alaposan megnehezítette a nyugati társadalmak és a muszlim kisebbségeik közti párbeszédet, mindkét oldalon csak a félelmeket, az előítéleteket és a bizalmatlanságot fokozva. Ez az, amire a nyugati nagyvárosokban elkövetett iszlamista terrortámadások azóta is irányulnak.
Ahogy korábbi évfordulós cikkünkben is írtuk, ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy egy közel-keleti állam vallási vezetője váratlanul ítéletet hirdessen egy távoli ország polgára felett.
Az iszlamista extremizmus tulajdonképpen ezzel a botránnyal tűnt fel a nyugati közvéleményben és a hidegháború utáni geopolitikai palettán. A címlapokat világszerte hónapokig uralta az ügy, és ekkoriban lángoltak fel először azok a végeérhetetlen viták a szólásszabadság és a vallási érzékenység ellentmondásos viszonyáról, amelyek később a dán Mohamed-karikatúrák vagy akár a Charlie Hebdo-borítók kapcsán is megengedhetetlen erőszakig fajultak.
Salman Rushdie tényleg megváltoztatta a világot, legalábbis megmutatott valamit, ami aztán általánossá vált. Ha a Sátáni versek-botrány kirobbanásakor – ne felejtsük el, hogy ez lassan harmincöt éve történt – komolyan elgondolkodunk azon, hogy mindez mit jelent hosszú távon, akkor talán ma nem itt tartanánk. A Rushdie-ügy egyértelmű jele volt a jövőből érkező veszélynek: ez a veszély az obskurantizmus, a felvilágosodás harcias elutasítása
– mondta a 24.hu-nak hónapokkal a múlt heti merénylet előtt Hervé Le Tellier francia író, akinek Goncourt-díjas és milliós példányszámban eladott bestsellerén, az Anomálián egyértelműen fel is fedezhető a Sátáni versek hatása (például mindkét regényben egy utasszállító repülőgépen szakad meg a valóság szövete, és indulnak be a megmagyarázhatatlan, irracionális események).
Milyen érzés halálra ítéltnek lenni?
Az 1989 Valentin-napján londoni otthonában tartózkodó Rushdie a BBC egyik újságírójától értesült a fatva híréről, aki ezzel a lényegre törő, ám nem túl tapintatos kérdéssel hívta fel az írót: „Milyen érzés, hogy most ítélte halálra Homeini ajatollah?” Rushdie-t ezen a ponton cserbenhagyta határtalan fantáziája és nyelvi kreativitása, hirtelen csak annyit tudott kinyögni válaszul, hogy „nem jó érzés”. Ezen a napon még a sokk hatása alatt elment egy barátja temetésére, ahol egy írótársa viccesen megjegyezte, hogy ne aggódjon, jövő héten itt állnak majd az ő temetésén is.
Több nyilvános mutatkozása nem volt, innentől kezdve Rushdie rejtőzködő életre kényszerült. Tizenkét évig titkosrendőrök vigyáztak rá, és ha bármi gyanúsat észleltek, azonnal költöznie kellett. A memoárjában ezt úgy fogalmazza meg, hogy egy kémregény kellős közepébe csöppent, vagyis egy olyan műfaj fura szabályai irányították az életét, melyet saját bevallása szerint sosem szeretett. Rushdie a következő egy-két évben kétszer is nyilvánosan bocsánatot kért az iszlám híveitől, akiket a Sátáni versekkel megsértett, sőt a muszlim hit iránti elkötelezettségét is kinyilvánította, de ezek a gesztusok hatástalannak bizonyultak, és visszanézve meg is bánta, hogy félelemből cselekedett.
Egy neki szánt, véletlenül felrobbanó bomba ugyan csak a merénylőt ölte meg egy londoni hotelszobában 1989-ben, de az ezt követő években többeket utolért az erőszak: a Sátáni versek japán fordítóját, Hitoshi Igarashit 1991-ben megölték, és súlyos sérüléseket szenvedett a regénynek a milánói otthonában megtámadott olasz fordítója, valamint a norvég kiadója is, akit oslói háza előtt lőttek le. A fatvával bebetonozott gyűlölködés múlt héten Rushdie-t is utolérte, amikor egy férfi késsel rátámadt egy New York államban tartott pódiumbeszélgetésen, maradandó sérüléseket okozva az írónak. Az átörökítés „sikerét” mutatja, hogy a merénylet elkövetésével vádolt New Jersey-i férfi, Hadi Matar mindössze 24 éves, vagyis kilenc évvel a Sátáni versek megjelenése után született, abban az évben, amikor Homeini kiadta a fatvát az íróra.
Szupersztár és közellenség
Rushdie-nak amúgy meggyőződése, hogy Homeini sem olvasta el a könyvet, ahogy azok többsége sem, akik betiltották vagy a tüntetéseken máglyára dobták – rögtön utána küldve a szerző arcképét is. És erre reális az esély, ha figyelembe vesszük annak a borzasztó iróniáját, hogy a Sátáni versek nem elsősorban az iszlám, sokkal inkább a thatcheri Nagy-Britannia kritikája volt. A játékos, szürreális képekkel teli, posztmodern regénynek – ahogy minden komplex műalkotásnak – persze számtalan értelmezése lehetséges, de mindenekelőtt a bevándorló lét nehézségeit és megaláztatásait ragadja meg, a korabeli irodalmi kritikusok legalábbis ezt olvasták ki belőle, nem a vallásellenes kirohanást. Maga Rushdie sem vélekedett másként:
Azt gondolom, hogy egy kultúrát gazdagabbá tesz, ha más kultúrákkal keveredik, ugyanúgy, ahogy a beltenyészet szegényebbé tesz egy fajt. Ha arra kényszerülünk, hogy a mieinktől eltérő eszmék és életmódok közt éljünk, és megteremtsünk egy ilyesfajta hibrid világot, azt én mindig úgy láttam, hogy hozzájárulunk a hely gazdagodásához; nem csupán az emberekéhez, akik erre a helyre jönnek, hanem a helyéhez is, ahová jönnek. A Sátáni versek ilyen regény. Támadt körülötte valamiféle őrület, ami miatt sokan, akik nem olvasták, hajlamosak voltak azt hinni, hogy a könyv valami másról szól. Ám a mű lényegében a vándorlásról és következményeiről mesél. Arról szól, hogy mi történik az én gyökereivel, amikor az ember ahelyett, hogy helyben maradna, útnak indul
– mondta a szerző egy 2011-es beszédében, ami a 2015-ös menekültválság idején magyar fordításban is megjelent a Magyar Narancsban.
De a műelemzések senkit nem hatottak meg, hiszen ezen a ponton már nyilvánvalóan lényegtelen volt maga a mű, ami milliók szemében lett a megengedhetetlen blaszfémia jelképe.
A korábban reklámszövegíróként dolgozó Rushdie már első regényétől, az 1981-ben megjelent Az éjfél gyermekeitől kezdve elismert és többszörösen díjazott szerzőnek számított, de a negyedik regénye, a Sátáni versek által vetett hullámok teljesen új szintre emelték ismertségét: irodalmi szupersztár, közellenség és szabadságszimbólum lett egy személyben. Ez a felhajtó hatás a múlt heti merényletet követően is érvényesült, a Sátáni versek hirtelen megint az érdeklődés középpontjába és az Amazon kortárs irodalmi toplistájának élére került.
Hallgatással a zsarnokságba
Rushdie igyekezett szabadulni a botrány szorításából: amikor évtizedek múlva is csak a Sátáni versekről kérdezték, előzékenyen felhívta az újságíró figyelmét, hogy írt még néhány könyvet azóta. Nem is keveset, a tervek szerint jövő februárban jelenik meg tizenötödik – a Sátáni versek óta tizenegyedik – regénye, Victory City címen, és akkor a memoárjáról, az esszéköteteiről, valamint az úti naplóiról még nem is beszéltünk. Előző regénye, a magyarul is kiadott Quichotte stílszerűen egy posztmodern Don Quijote-átirat volt, amire korunk legmagányosabb és legelszántabb intellektuális lovagjaként egyértelműen kiérdemelte a jogot.
A halálos ítélet utáni első megrettenést maga mögött hagyva a szólásszabadság rettenthetetlen védelmezőjévé vált, mindig kiállva az elhallgattatni próbált emberek mellett. Nem véletlenül írta Margaret Atwood a múlt heti merénylet után megjelent publicisztikájában, hogyha egyszer emlékművet állítanak majd a megölt, megkínzott, bebörtönzött és üldözött íróknak, akkor Rushdie-nak komoly szerepet kell kapnia abban a szoborcsoportban. Szerinte, aki még a múlt heti merénylet után is olyanokkal jön, hogy „szörnyű ami történt, de nem kellett volna provokálnia”, az éppolyan érzéketlen retorikát használ, mint aki elítéli ugyan a nemi erőszakot, de gyorsan hozzáteszi, hogy minek vett fel az áldozat ilyen rövid miniszoknyát. Rushdie-hoz hasonlóan ő is emlékeztet arra, hogy a szólásszabadság védelme nem azt jelenti, hogy hagyjuk beszélni azokat, akikkel úgyis egyetértünk. Ott kezdődik a dolog, hogy azoknak a jogaiért is kiállunk, akikkel egyáltalán nem értünk egyet. Ha pedig ezt elmulasztjuk, akkor észrevétlenül egy nap zsarnokságban találjuk magunkat – mondja A szolgálólány meséje szerzője, aki szintén tud egyet s mást az elnyomó társadalmakról és a megfélemlítésről.
Bár az iráni kormány olykor igyekezett óvatosan távolodni a Rushdie elleni fatvával összefüggő ügyektől, a Ruholláh Homeini nyomába lépő Ali Homeini ajatollah többször megerősítette, hogy a fatva érvényben van. Egy félállami vallásos alapítvány 2012-ben 2,8 millióról 3,3 millió dollárra emelte az író fejére kitűzött vérdíjat. A mostani támadást többnapos hallgatás után szűkszavú közleményben kommentálta az iráni külügyminisztérium, amiben kategorikusan tagadták, hogy bármi közük lenne az esethez. De azt azért hozzátették, hogy Rushdie és követői maguk tehetnek arról, ami történt, mert sértéseikkel kihívták maguk ellen 1,5 milliárd muszlim haragját.
Rushdie tizenkét év után lépett ki a teljes rejtőzködésből: az ezredforduló táján New Yorkba költözött, és bár azóta is szigorú óvintézkedések mentén, de egyre gyakrabban tűnt fel rendezvényeken, fesztiválokon, talk show-kban és még filmekben is, ahol előszeretettel csinált viccet önmagából (például a Bridget Jones naplójában). 2017-ben annyira távolinak tűnt a botrány, hogy Larry David már ironizált rajta az HBO-n futó kultikus szitkomjában, a Félig üresben. A sztori szerint a sorozat mizantróp főhőse (Larry David önmagát alakítja) színpadra állítja a fatva musicalverzióját.
A végkifejlet persze sejthető: a jelenlegi ajatollah őt is ugyanúgy halálra ítéli, hiába ajánlja fel, hogy bocsánatot kér vagy azonnal áttér az iszlám hitre. Rushdie nemhogy zokon vette volna a dolgot, kifejezetten kúlnak tartotta, hogy a sorozat viccet csinál az egész őrületből, mert szerinte így végre ráébredhetnek az emberek, hogy a Sátáni versek is csak egy könyv, amit lehet szeretni vagy utálni, sőt akár még nevetni is mernek rajta. Merthogy eredetileg épp a humor lett volna az egyik fő cél, ami teljesen elveszett a botrány zajában.
Álmunkban mind csavargók és tolvajok vagyunk
Az elmúlt években egyre inkább úgy tűnt, a 75 éves Rushdie kezdi elhinni, hogy egyszer még közel normális életet élhet. „Mai világunkban nagyon gyorsan változnak a témák, és ez már egy nagyon régi téma. Most már sok egyéb dolog miatt lehet rettegni és másokat halállal fenyegetni” – mondta például 2019-ben Párizsban egy újságírói kérdésre. A pénteki merénylet sajnos azt mutatja, hogy a remény sajnos csalfának bizonyult, de Rushdie azzal is példát mutatott, hogy idővel inkább egy támadás kockázatát vállalta, mint az állandó bujkálást és csendben maradást. Sokat mond az az egybeesés is, hogy percekkel a késelés előtt Rushdie épp elfogadta egy üldözött és száműzött írók számára menedéket nyújtó alapítvány nagyköveti megbízását.
Akárcsak az,
Biztosra vehetjük, hogy – remélt felépülése után – továbbra is kiáll majd regényeiben és az életben is a határátlépések joga mellett, hiszen ars poeticája központi eleme, hogy a határokat figyelmen kívül hagyó keveredésből és vándorlásból születik a maradandó irodalom, és így élhetők át a legfelemelőbb tapasztalatok is. Erről ír az Orfeusz-mítoszt újragondoló regényében, a Talpa alatt a földben:
Azok, akik a stabilitást értékelik, akik félnek az átmenettől, a bizonytalanságtól, a változástól, ezek az emberek bélyegekből és tabukból erős rendszert teremtettek a gyökértelenséggel, e romboló, antiszociális erővel szemben, úgyhogy többnyire alkalmazkodunk, úgy teszünk, mintha olyan lojalitás és szolidaritás motiválna bennünket, melyet nem igazán érzünk, elrejtjük titkos énünket azoknak az éneknek a hamis bőre alá, melyeken ott a valahová tartozók jóváhagyó pecsétje. Ám az igazság álmunkban kiszivárog; amikor egyedül fekszünk ágyunkban (mert éjszaka egyes-egyedül vagyunk még akkor is, ha nem magunkban alszunk), akkor szárnyalunk, repülünk, megszökünk. És azokban az éber álmokban, melyeket társadalmunk megenged, a mítoszainkban, a művészetünkben, a dalainkban ünnepeljük a sehová nem tartozókat, a másokat, a törvényen kívülieket, a csodabogarakat. Amit megtiltunk magunknak, azért nagy pénzeket fizetünk, hogy színházban vagy moziban lássuk, vagy egy könyv titkos borítólapjai közt olvassuk. Könyvtáraink, szórakoztató palotáink elárulják az igazságot. A csavargó, az orgyilkos, a lázadó, a tolvaj, a mutáns, a kitaszított, a vétkes, az ördög, a bűnös, az utazó, a gengszter, a menekülő, az álarcos: ha nem ismernénk fel bennük legtitkosabb vágyainkat, akkor nem találnánk ki őket újra meg újra, mindenütt, minden nyelven és minden korban.
