„A nők nem feszültségoldásra használják a szexet, mint ti, pasik”

Sokáig habozott, belevágjon-e a postabetörésbe, aztán úgy döntött, addig is, míg elhatározza magát, nyit egy-egy postafiókot a kiszemelt két postán, hogy feltűnés nélkül, gyakran ellátogathasson a helyszínre, és körülnézhessen. Mindkét postán megörültek neki, emlékeztek rá, még abból az időből, amikor a biztonsági berendezéseket ellenőrizte, kedélyesen elbeszélgetett a fiókvezetőkkel, igyekezett magát otthonosan érezni, hogyha eljön az idő, ne kezdjen ismét szorongani, mint annak idején a közértben.

Részletesen leírta a betörés menetét egy levélben: miként jut be az épületbe, hogyan kapcsolja ki a riasztót, hogyan vágja majd el a kábeleket, iktatja ki az áramot, hogyan vágja át az acélrácsot, ami az irodát védi, ahol a széfet tartják, milyen fúróval, milyen ponton fúrja meg a lemezszekrényt és miként hagyja el a helyszínt. A levélbe beleírta azt is, hogy ez az akció egy újszerű biztonsági ellenőrzés szakmai kísérlete, és azért nem értesített róla korábban senkit, mert az a gyanúja, hogy a bűnözők újabban belső súgókat is használnak a betörésekhez. Ez az oka az utóbbi hónapok kudarcainak, írta. A levelet lezárta, és a betörés előtti napon föladta saját postafiókja címére. Nem hitte, hogy ezt a trükköt bárki bevenné, de adott egy halovány esélyt magának arra az esetre, ha lebukna.

Azon az éjszakán, amikor végül elszánta magát, először a Máriakertbe ment alibit szerezni. Igyekezett fesztelenül viselkedni, a kártyaasztalnál álldogálva kibicelt, és kommentálta a játékot, egy pohár itallal a kezében föl-alá sétált, beszélgetett, hogy minél több tanúja legyen, sőt, tőle szokatlan módon még hangoskodott is, hogy felhívja magára a figyelmet, aztán éjjel kettő körül kilopózott, és angolosan távozott. Az autóját a kiszemelt postával szomszédos utcában hagyta, kiemelte a gondosan összekészített táskáját a csomagtartóból, és gyalog ment a postához.

Ezúttal olyan precizitással állt neki a betörésnek, mintha valóban szakmai kísérletet végezne. Csak a feladatra koncentrált, mint a sebész, aki kizárólag az operálandó felületet hagyja szabadon, hogy semmi ne vonja el a figyelmét. Az előzetesen megírt levél abban is segítette, hogy mozdulatról mozdulatra bevésődött az agyába az akció minden fázisa, gondolkodás nélkül, szinte gépiesen, szenvtelenül cselekedett. „Szezám, tárulj!”, dünnyögte a zár fúrása közben, aztán eszébe villant, hogy ezúttal maga Ali baba a rabló. Ezen elvigyorodott. Az első fúrásra mintaszerűen engedett a zár, „Hiába, no, a gyakorlat, ugyebár”, gúnyolódott magán. Az acélajtó lassan, méltóságteljesen kitárult, és György szeme előtt megjelentek a polcokon oszlopokba rendezett bankjegykötegek, lélegzet-visszafojtva rámeredt a pénzre, a fejébe tóduló vértől elzsibbadt az arca, érezte, megszédül a látványtól, meg kellett kapaszkodnia.

Aztán erőt vett magán, gyorsan besöpörte a zsákmányt a táskájába, gyakorlott pillantással végigpásztázta a helyszínt, nem hagyott-e valamilyen nyomot maga után, és feldúltan sietett vissza a Máriakertbe.

A táskát a pénzzel és a szerszámokkal a Škoda csomagtartójában hagyta, kétszer is ellenőrizte, jól bezárta-e az autót, és mélyeket lélegezve, nyugodt tempót erőltetve magára, vissza­sétált a vendéglőbe.

– Visszajöttél? – kérdezte a kopasz kidobó, miután a kukucskálón át meglátta Györgyöt, és kinyitotta neki az ajtót.

– El se mentem – felelte György. – Csak levegőztem kicsit.

A sokat próbált biztonsági őr szeme se rebbent.

– Értem – mondta, és biccentett. El sem mosolyodott, tudta, néha a mosoly is félreérthető lehet.

Amikor György a zakóját igazgatva belépett a bárba, az első ember, akivel összefutott, Márkus volt.

– Mondták, hogy itt voltál, már kerestelek – közölte a férfi.

– Végig itt voltam, csak kicsit felkavarodott a gyomrom, kimentem levegőzni és elszívni egy cigit – felelte György.

Márkus közömbösen bólintott.

Jó lenne tudni, mikor érkezett Márkus, tépelődtem magamban. Ha akkor toppant be, amikor én épp leléptem a Máriakertből, akkor aligha hiszi el, hogy egy órán át levegőztem és cigarettáztam, de ha szerencsém van, és csak mostanában állított be, talán beveszi a hantát. A zsebemhez nyúltam, a cigarettámat kerestem, mert ezúttal valóban rágyújtottam volna, de a pakli a táskában maradt, a kocsiban, bosszankodtam, nagyon megkívántam egy cigit, de most egyébként se mehetek ki rágyújtani, villant az eszembe, amikor állítólag éppen a dohányzásból jöttem be. Egyébként is izgultam, hogy az autóm csomagtartójában lapul az a rengeteg pénz, ha most valaki feltörné a Škodát, jó fogást csinálna, olyan lenne, mint egy vígjáték, ahol kirabolják a betörőt, de nem tudtam ezen vigyorogni, mert még mindig görcsben volt a gyomrom, úgyhogy inkább elköszöntem Márkustól, és hazaindultam. Az autóban letekertem az ablakot, bámultam kifelé, az üres utcára, próbáltam lecsillapodni, még elszívtam egy cigarettát, élveztem az arcomba fújó éjszakai szellőt, s közben azon töprengtem, hova a bánatba rejtsem a pénzt.

Aznap éjjel álmomban azon a postán helyszíneltem, ahova éppen betörtem, és meglepetésemre ordító nyomokat fedeztem fel magam után.

A leleplező ujjnyomok ráadásul még csak nem is hasonlítottak a saját hüvelykujjam fodorszálaira, mert az enyémek ikerhurkosak, azok meg tornyos ívesek voltak. A tanfolyamon belénk verték a tipológiákat, ránézésre tudtam, hogy nem az én nyomaim, valahogy álmomban mégis azok voltak. Üvöltve magyaráztam Ballának, higgye el, nem tőlem származnak. Közösen újabb lenyomatokat vettünk az ujjaimról, de amikor ellenőriztük, már megint az a másik volt, ami közben mégis az enyém. Úgy éreztem, megőrültem. Magam után nyomoztam. Úgy jártam, mint Karinthy a krokijában: „azt álmodtam, hogy két macska voltam és játszottam egymással”. Komplett tudathasadás, gondoltam akkor is, amikor másnap a helyszínen a kollégákkal a valódi nyomokat rögzítettük.

– Ilyen profi nincs – állította Kocsis, a nyomozás vezetője. – A betörő tudta, hogy kell kiiktatni a biztonsági berendezéseket, kulccsal jött be, és egy fúrással kinyitotta a lemezszekrényt, ami lehetetlen! Nyilván előtte valahogy megbuherálta a zárat – erősködött.

Györgynek hízott a mája a dicsérettől, de aggasztotta, hogy a százados önbetörésre gyanakszik. Lefotózta a helyszínt, aprólékosan, szakszerűen rögzítette a nyomokat, a sajátjait is, mint mindig. Érthető módon a fiókvezető és a széfhez engedéllyel bejáratos postai alkalmazottak ujjnyomai is ott voltak közöttük, és György hiába mesterkedett, hogy találjon valamilyen elterelő jelet, ami kizárná, hogy a postai dolgozók lettek volna az elkövetők, a betörése olyan tökéletesre sikerült, hogy képtelen volt megváltoztatni a százados meggyőződését.

– Örülj neki, hogy végre sikerül eredményt produkálni. A főnöknek úgyis elege van már a megoldatlan ügyekből. Egy postabetöréssel pedig biztosan tele lesznek a lapok, muszáj valamit felmutatni! – magyarázta Györgynek.

Kocsis órákig vallatta a postafiók vezetőjét, a szerencsétlen asszony zokogott, esküdözött, hogy semmi köze az egészhez, a házkutatásnál sem találtak semmit, a százados mégis ragaszkodott hozzá, hogy az asszonyt és két kollégáját előzetes letartóztatásba helyezzék.

Ez lett volna az optimális változat, gondoltam. Ennél jobban tervezni sem tudtam volna, még erőfeszítést se kellett tennem, hogy eltereljem magamról a gyanút, de megsajnáltam az asszonyt. A betörés a saját döntésem volt, de hogy ártatlan emberek viszik el helyettem a balhét, arra nem voltam felkészülve. Két napig rágtam magam, örüljek-e, hogy a sors (és a kollégák) a posta­alkalmazottak gyanúsításával felkínálták számomra a kényelmes menekülőutat. De hiába duráltam magam neki többször is, hogy valamilyen hajánál fogva előrángatott érvvel elaltassam a háborgó lelkiismeretemet, képtelen voltam belenyugodni, hogy vétlen embereket fognak elítélni miattam. Végül úgy döntöttem, ugyanazzal az egyedi módszerrel betörök a másik postahivatalba is (amit tartalékban tartottam, de hasonlóan jól ismertem), ugyanúgy egy fúrással nyitom ki a széfet, amire csak én vagyok képes, és akkor a nyomozók számára egyértelmű lesz, hogy azonos az elkövető. És egyben az is, hogy nem lehetnek a korábbi postások, hiszen azok éppen előzetesben voltak.

Az újabb alkalommal, az indulás előtt már rutinosan ellenőrizte a táskáját, megvizsgálta a fúrót, a hegesztőpisztolyt, gondosan elrendezte a felszerelést, hogy a pénznek is helye maradjon. Ezúttal még alibivel sem bajlódott. Este elköszönt a feleségétől, azt mondta, fáradt, ő is korábban lefekszik. Éjjel kettő felé a pizsamájára húzta fel a fekete farmert és a kapucnis felsőt, lábujjhegyen végigosont az előszobán, belesett Ildihez és a gyerekhez, és halkan bezárta maga után a lakásajtót. Kihalt volt az utca. Szemerkélt az eső, az utcai lámpák sárgás fénye csillogott a betonon. Beszippantotta az eső illatát. A Škodát ismét a szomszéd utcában hagyta, és behúzott nyakkal, a táskával a kezében elfutott a postára. „A fene vinné, a ballonkabátomat igazán fölvehettem volna”, duzzogott magában, nem számított az esőre. Beállt a posta bejárata előtti beugróba, mintha a zápor elől keresne menedéket, és kilesett az utcára, nem közeledik-e valaki. Könnyen elbánt a zárral.

Amikor belépett az előtérbe, pityegni kezdett a riasztó, az izgalomtól hevesebben vert a szíve, de ezúttal nem az a bénító érzés volt, mint annak idején a közértnél, hanem jóleső feszültség, mint mikor a bárban a pókernél nyerő lapokat húzott, és palástolni próbálta az örömét, hogy a többiek tovább emeljék a tétet.

Lefeszítette a riasztó fedelét, és átvágta a kábeleket. Otthonosan közlekedett a folyosón, megtalálta az acélráccsal védett irodát, a hegesztő­pisztollyal átvágta a rácsot. Az irodában úgy tapogatta, kopogtatta az ismerős páncélszekrényt, mint orvos a betegét, megvizsgálta a zárat, aztán az ujjával kijelölt helyen magabiztosan, egy fúrással megfúrta. Érezte, hogy az ajtó azonnal enged, és puhán kinyílik. „Megy ez, mint az ágyba szarás”, dünnyögött magában. Honnan jutott eszébe ez a hasonlat?, villant az eszébe, nem is az ő szavajárása, talán a hülye Kocsistól hallotta, morfondírozott, és a bankjegykötegeket besöpörte a táskájába.

Amikor jó órával később hazaért, és be­lesett a gyerekszobába, megnyugodva látta, hogy Ildi és Lacika mélyen alszanak. Lehúzta a nedves jogging­felsőjét és a farmert, az összegyűrt ruha­gombócot bedugta az ágy alá, bebújt a paplan alá, de nem tudott elaludni. Még hallotta, ahogy hajnalban Ildi kimegy a fürdőszobába készülődni, elhúzza a zuhanyozó ajtaját, és megengedi a zuhanyt. Elképzelte a feleségét, ahogy folyatja magára a meleg vizet, a víz alatt két kézzel hátrasimítja a haját, és az arcát élvezettel a zuhanyrózsa felé fordítja, végigszappanozza a testét, a mellét, benyúl a két lába közé, és lassú mozdulattal mossa, simogatja magát. Izgatottan kibújt az ágyból, halkan benyitott a fürdőszobába, Ildi éppen a zuhanyból lépett ki, a vízcseppek csillogtak a testén.

– Hát te? – kérdezte az asszony, miközben nyúlt a fürdőlepedőért.

– Nem tudtam aludni. Nagyon hiányzol – mondta szerencsétlen mosollyal a felesége mellében gyönyörködve, és a pizsamanadrágjára mutatott, ami a sliccénél torpedóként meredt előre.

– Ne viccelj már! – csattant fel Ildi. – Most? Minden percem be van osztva, jó, ha idejében beérek! Örülj, hogy még aludhatsz! Menj vissza aludni!

– Na, egy kvikit! Ígérem, gyors leszek – kunyerált Gyuri. – Olyan feszült vagyok.

– Én meg attól vagyok feszült, hogy elkések. Hányszor magyaráztam már neked, hogy a nők nem feszültségoldásra használják a szexet, mint ti, pasik. Nekem ahhoz el kell engednem magam.

„Hát ez elég ritkán sikerül mostanában”, mormogott magában György, visszakullogott a szobájába, és lefeküdt. Nagyot sóhajtott, lehunyta a szemét, és lassú mozdulattal benyúlt a pizsamanadrágjába.

Amikor Ildi az indulás előtt halkan benyitott hozzá, még ébren volt, alvást színlelt, de a szempillái alól lesve látta, hogy a felesége megnyugodva veszi tudomásul, hogy már édesdeden alszik. „Milyen bizarr – gondolta –, az esti sétáim előtt én ellenőrzöm őket, rendben vannak-e, ezek szerint hajnalban, indulás előtt pedig Ildi szokott megbizonyosodni róla, megvagyok-e még. Ennyi maradt a kapcsolatunkból.”

Arankával vigasztalódtam. Hetente egyszer-kétszer fölvittem a Svábhegyre a Vörös Csillag Szálló­ból hotellé avanzsált Panorámába. Aranka marosvásárhelyi lány volt, a Máriakertből ismertem, mindketten kirekesztettnek éreztük magunkat, én gyerekkorom óta, ő Erdélyben magyarként, amióta áttelepült Magyarországra, pedig folyton lerománozták. Aranka pénzért is elment férfiakkal, mert így tudta fenntartani magát, de nem prostituált volt, hanem inkább egy szertelen fiatal lány, akinek ezek a kalandok is belefértek az életébe.

Előfordult, hogy miközben autóval mentünk vidékre, váratlanul vetkőzni kezdett mellettem az ülésen, hiába könyörögtem vérvörös arccal, hogy ne csinálja, csak kacagott, anyaszült meztelenre vetkőzött, vidáman rázta a cicijét, és kedvesen integetett az elhaladó autósoknak.

Amikor azok megbámulták, gyorsan feltérdelt az ülésen, hogy megmutassa, alul is meztelen, azok meg nem akartak hinni a szemüknek, beletapostak a fékbe, hogy jobban lássák, lelkesen visszaintegettek neki, csoda, hogy nem okoztunk tömegbalesetet.

Aranka csak akkor nyugodott meg, amikor a követelésére végül lehajtottam az útról egy erdei ösvényre, ott végigcsókoltatta a testét, aztán kiszállt, az autóra támaszkodva előrehajolt, és a hóna alatt (mint a Tour de France élén tekerő bicikliversenyző, amikor nézi, követik-e a többiek) hátraszólt nekem, hogy „Na, mi lesz, drágaságom? Itt várlak epedve!” Máskor meg a boltban, a sorban előttem állva váratlanul hátranyúlt, és ártatlan arccal megmarkolta a farkamat. Amikor a meglepetéstől hirtelen összegörnyedve, ijedten körülnéztem, ki látta a kínos jelenetet, ő megsimogatta az arcomat, „Jól vagy, édes? Minden rendben?”, kérdezte aggódó szeretettel, és vidáman szájon csókolt. Izgatóan pimasz és viccesen bolond lány volt, csodáltam és irigyeltem a szabadságát.

A Panorámában jó emberem volt az egyik főnök­helyettes, így, amit a Máriakertben soha nem mertem volna megtenni (nehogy gyanút fogjanak, mire fel a rongyrázás), életemben először egy kitűnő évjáratú Château Margaux-t rendeltem a szobába. Annyit olvastam róla, hogy ki akartam próbálni, milyen lehet a világ leghíresebb birtokáról származó, méregdrága bor. Öklömnyi véres bélszínt faltunk hozzá, máskor meg belugakaviárt ettünk, és a szeretkezés után, miközben meztelenül Dom Perignont kortyolgattunk, Aranka, mint a harmincas évek dívái, a heverőn elnyúlva, hosszú szipkából amerikai cigarettát szívott, én kubai szivart pöfékeltem, így gyönyörködtünk a budai hegyekben és egymásban. Végre kiváltságosnak éreztem magam, olyannak, aki megengedheti magának akár ezt is. Őszintén szólva annyira nem voltam elragadtatva se az italoktól, se a kaviártól, mint amekkora hűhót csapnak körülöttük, egy ízletes borjúpörkölt nokedlivel, tejfölös uborkasalátával, pláne a roston sült rákok és a tenger gyümölcsei egy korsó hideg sörrel számomra legalább ekkora élvezetet okoznak. Akkor jöttem rá, hogy ezeknek a drága italoknak és ételeknek a rangját valójában nem is az ízük adja, hanem a hírnevük, az áruk és a bódító érzés, hogy aki fogyasztja, különbnek érezhesse magát másoknál. Én is úgy éreztem, na, ezt aztán irigyelhetné az apám, a Balla, a kollégáim és egyáltalán mindenki, aki eddig lenézett engem. Kár, hogy nem láthatják!

Nagyon jó volt Arankával. De hosszas vívódás után végül mégis úgy döntöttem, őszintén elmondom neki, hogy nem szerethetünk egymásba, mert nekem még mindig fontos a családom, és titkon még mindig abban reménykedem, hátha helyrejön a kapcsolatom Ildivel. Dadogva, szégyenkezve megvallottam neki.

– Értem, csakhogy most már késő, kisöreg! – bólintott ő könnyes szemmel. – Úgyhogy, pá, menj szépen a francba! – közölte, és soha többé nem állt velem szóba.

Kepes András: Két macska voltam

Open Books, 2023