Két kérdés foglalkoztatta igazán a közvéleményt a harmincas évek elején.
Az egyik, hogy megnyerheti-e Hitler a német parlamenti választásokat, a másik, hogy elvesztheti-e egy úrilány a szüzességét a nászéjszakája előtt.
Mindkettőre határozott nem volt a válasz.
De míg az első esetben a többség úgy vélte, ha a nemzetiszocialista pártvezér mégiscsak kancellár lesz, nincs miért tartani tőle – a nagyhatalmak meg a honi nagytőke majd úgyis megszelídítik. Ám a második esetet semmi sem enyhítette: ha egy leány átlépte a Rubicont, onnan már nem volt többé visszaút a rendes emberek világába.
Az persze már más lapra tartozik, hogy egyik válasz sem volt köszönő viszonyban sem a valósággal.
„Nem élünk a középkorban!” – ez volt az egyik leggyakrabban hangoztatott mondat a szűzhártyák ügyében. Azoknak a férfiaknak a szájából hangzott el, akik szerették volna, ha a lány, akinél érdekeltek voltak, az övék lesz még a házasság előtt. (Helyett.) Erre válaszolt aztán az anyák kara ekképpen: „Az én lányom nem olyan!” Egyfelől ott állt teljes tiltói fegyverzetben az egyház (ők még annál a résznél tartottak, hogy a házasság alatti „öncélú” örömszerzés is bűn, nemhogy a házasság előtti), az iskola, az illemtankönyvek és a család, másfelől meg ott állt a valóság. Amelyben a nők egyre későbbre tolták a férjhez menés idejét (mert nem volt pénz meg nem volt elég férfi), de addig is létezniük kellett volna valahogy. A két szélső érték között meg ott volt a tudomány meg a jog, azok is mondtak ezt-azt a dologról. (Például, hogy a promiszkuitás veszélyes az egészségre illetve, hogy a szűzhártya hiánya nem lehet már válóok.) És persze az egész katyvaszt belepte egyfajta neobiedermeier hazugságháló, mindenki úgy csinált, mintha nem tudná, nem gyakorolná vagy nem is sejtené, közben meg zakatolt az élet, a maga bonyolult módján, ahogy szokott.
Nem volt egyszerű feladat serdült úrileánynak lenni a korabeli Magyarországon.
Voltak persze már ilyen-olyan cérnahangok a nők jogairól, meg arról, hogy őket is megilleti a testük feletti rendelkezés, meg hogy a tömeges munkába állás új helyzetet teremtett volna, de ezek a mondatok nem értek föl a terézvárosi bérházak első emeletére sem. Ott a képlet változatlan maradt: a nők vagy megőrizték rejtett kincsüket a házasságig, és attól kezdve úgynevezett becsületes asszonyként már kedvükre csalhatták a férjüket, vagy bukott teremtés lett belőlük, s örülhettek, ha valami házas ember rájuk nyitotta az ajtót. De a legegyszerűbb megoldás itt is az volt, ha a nők engedtek a férfi rohamának, aztán tisztának hazudva magukat hozzámentek egy másik, hiszékenyebb férfihoz.
Madarász Henrietta nem volt hajlandó elfogadni ezeket a lehetőségeket. A hideg rázta ettől a sok képmutatástól, álcázástól, ettől a kelkáposztaszagú, cselédlépcsős szerelemtől. Ő nem elbukott, nem odaadta magát, elgyengült vagy feláldozta a lányságát, nem, ő saját akaratából, előre megfontolt szándékkal szabadult meg egyre terhesebbé váló szüzességétől: nem elvesztette azt, hanem büszkén kitűzte a vár fokára. Hadd lássa, aki akarja.
Akkoriban egy szoftbuddhista-hinduista mixet valló közösségben volt érdekelt éppen, mert örökös helykeresésében nemcsak a megfelelő foglalkozást kereste magának, de azokra a kérdésekre is kutatta a választ, hogy mivégre vagyunk a világon, mi itt a dolgunk, és hogy hol a boldogság mostanában. Túl volt már a bicsérdizmuson (Mamuska, amikor a lánya eltolta maga elől a vasárnapi bécsi szeletet, mondván, ő mostantól vegetarianus lesz, úgy felpofozta, hogy a lába se érte a földet, „majd adok én neked bicsérdizmust, hogy arról kódulsz!”, aztán megenyhülten hozzátette, „nem bánom, hétköznap éntőlem lehetsz bicsérdista, úgyse telik húsra itthon, de vasárnap hang nélkül megeszed a borjút, amit eléd teszek!”, ebben aztán szépen kiegyeztek, s az asszony időnként őszinte érdeklődéssel fordult a szeánszokról hazatérő lányához, „na, mit tanultál ma, te nagyokos?”, és amikor Heni erre elmondta, hogy ha minden jól megy, örökké fog élni, Mamuska megvonta a vállát: „Ahhoz, fiacskám, nagyon jól kell férjhez menni, és nagyon sokszor!”, és ezzel az ügy el volt intézve) onnan igazolt át ehhez a kis közösséghez, amely egy budai villában tartotta rendszeres találkozásait. Zöldevők voltak ők is, jógáztak, meditáltak, ismerkedtek a keleti tanításokkal (Indiának éppen nagy kultusza volt errefelé, részben Gandhi, részben Baktay Ervin okán – ez a kis csoport is a baktaysták egy részéből rekrutálódott eredetileg) vagy csak üldögéltek a vastag szőnyegeken, mélázva. Harmincan, negyvenen lehettek összesen, voltak közöttük filozófikus hajlamú értelmiségiek, akik már kiábrándultak az összes divatos európai szellemi irányzatból, a freudizmusból, a spenglerizmusból vagy a marxizmusból, és most távoli vidékek igazságai vonzották őket, és voltak tört szárnyú lelkek, akik csak egy kis akolmelegre vágytak ebben a rohanó, gonosz világban.
Ment neki a jóga is, felfrissült, újjászületett általa.
A csoportnak itthon nem volt kinevezett vezetője, hol ez, hol az irányította az összejöveteleket, de aztán kiderült, hogy ők valamennyien egy Svájcban élő guru tanítványai, hozzá tartoznak, neki számolnak be előmenetelükről, neki mondják el kételyeiket, kérdéseiket, ha félévente egyszer felkeresi őket Pesten. Ha híre jött, hogy érkezik, a közösséget különös izgalom járta át, feldíszítették a házat, megszépítették a kertet, az egyik szobát berendezték az előírások szerint, sokan úgy érezték, hogy kiválasztott vallási vezetőjük által magával Buddhával találkozhatnak majd.
Heni először csak mosolygott ezen az alázatos vakbuzgóságon, de aztán lassan, észrevétlenül ő is a hatása alá került távoli vallási vezető legendájának. Hiszen annyi mindent regéltek róla. Hogy dúsgazdag herceg volt, de aztán harmincas évei elején szakított addigi életével, vándorlással, elmélyült meditációval igyekezett megtisztítani önmagát a földi lét terheitől, és felemelkedni a tökéletesség világába. Később írásba foglalta tanításait, és Svájcban telepedett le, ahol lassan tanítványok egyre nagyobb csoportja vette körül. Ma már a Föld sok pontján vannak követői, és a guru igyekszik személyes kapcsolatot is tartani velük. Akiknek alkalma volt találkozni vele, azt mondják, fantasztikus kisugárzása van, pedig szelíd, boldogságos ember, hangját nem emeli föl soha, de a vesékbe lát, kitalálja a legtitkosabb gondolatokat is, és tanácsaival mindenkin tud segíteni. Egyszóval igazán szent ember, valóságos csoda.
A dolog azonban nem látszott egyszerűen kivihetőnek.
A testi örömök gyakorlását a buddhista tanítások nem tiltják, létjogosultságukat így-úgy elismerik, de azért alapvetően lenézik őket: ez csak a tökéletesség felé igyekvő képzeletbeli létrájuk legalsó fokán áll. Igaz, a gururól azt rebesgették, hogy férfiként is földöntúli képességekkel rendelkezik, de efféle adottságait csakis valami magasabb cél érdekében hasznosítja. Hogy magtalan társát kisegítve gyermekáldáshoz juttasson egy családot. Vagy hogy a jóni helyes használatára tanítson egy tapasztalatlan nővért. Vagyis hogy jót cselekedjék. Heni korántsem lehetett biztos benne, hogy a terhes szüzesség megszüntetése vajon elég magasrendű cselekedetnek számít-e egy ilyen elfoglalt, szent ember esetében.
A guru térd alá érő törtfehér tunikát viselt, mely durvaszövésű khadiból készült, hozzá vékony kurtát, meg egy nyersbőr szandált – nem volt rajta se salwar, se sherwami, nem volt rajta más, csak a gyomorszájig érő fekete szakáll meg a dús bajusz: égő szemei gyémántként villogtak ki a dús szemöldök alól. Raszputyin, keleti jelmezben, gondolta Heni először, de aztán addig gyönyörködött a férfiban, míg egészen szépnek nem látta. Kortalan, középmagas, tejeskávészínű varázsló, lehetett harmincnyolc éves is, de lehetett akár ötven.
A szellemi vezető érkezése után beszédet tartott a gyülekezetnek. Mindenkit arra buzdított, mosolyogva, hogy igyekezzék a saját képességeit isteni színvonalúra fejleszteni, hogy sose érezze befejezettnek ezt a tudatátalakítási folyamatot, és sose feledje, a mahajamát az ember nem önmagáért akarja elérni, hanem azért, hogy a többi embert szolgálja. Aztán a Nyolcrétű Nemes Ösvényről volt szó, amely e folyamat módszereit ajánlotta az útkeresőknek. Közepesen hosszú beszéd volt, semmi nem volt benne, amiről a pesti buddhisták eddig ne hallottak volna, mégis attól, hogy ez a szent, ez a kiválasztott ember mondta, sokkal többet jelentett önmagánál. A hallgatóság jól láthatóan transzközeli állapotba került a nagyszerű Swárni Parwaghidát hallgatván.
Henire ily erősen nem hatott a beszéd (talán azért, mert nem értett minden szót tisztán: a guru különös Schwizedütsch-ot beszélt, amihez Goethe nyelvének középfokú ismerete nem mindig volt elegendő) de azért valami finom borzongás végigfutott a gerince mellett.
Amikor a beszéd véget ért, a guru visszavonult lakosztályába, ott fogadta mindazokat, akiknek egyéni gondja akadt. Tízen-tizenketten jelentkeztek, körülbelül fél óra jutott valamennyiükre.
Henriettára harmadikként került sor. A lány indiai mintás, könnyű, bő szoknyát és egy rövid ujjú, vékony selyemblúzt viselt, semmi mást: akár szolidnak is volt mondható, de ha úgy adódik, nem kell sokat vesződni a levetkőzéssel.
– Meditáljunk! – mondta a guru, amikor a lány belépett a félsötétben derengő szobába. (Csak egy olajmécses égett a sarokban, mellette szantálillatú füstölő) – Medtáljunk! Azzal leült lótuszülésben a szoba közepét borító szőnyegre, karjait előre nyújtotta, a szemét becsukta, és érthetetlen hangokat kezdett mormolni. A lány, szemben vele, követte a példáját. A kinyújtott kezek az középső ujjak begyénél épp, hogy érinteni tudták egymást.
De nem érintették. Töménytelen sok idő telt el így, meditációval, legalább Heni úgy érezte. Töménytelen sok idő, pedig neki csak egy fél órája van. Megértette, hogy nem várhat tovább. Cselekednie kell.
Elkezdett hát, apró, halk mozdulatokkal előbbre csusszanni a szőnyegen. Aztán még előbbre. Közben vigyázott, hogy ne érjen hozzá a férfi karjához. Hogy úgy tűnjön, minta az egész valami öntudatlan, ösztönszerű mozgás lenne. S amikor már szó szerint csak egy karnyújtásnyira volt a másik, finoman, de egyértelműen végighúzta az ujjait a férfi mellkasán. Mintha megérkezett volna.
Onnan már ment minden, mint a karikacsapás. Heni, hogy ne maradhasson félreértés, megfogta a férfi csuklóját, és a tapogató tenyereket a mellére szorította. Aztán vágyakozva felsóhajtott. A férfi felállt, felsegítette a lányt, aztán kézen fogva egy függöny mögé vezette – kényelmes dívány várta ott őket. A guru a hátára feküdt, derékig felhúzta tógáját – semmit nem viselt alatta -, aztán a lányt egyetlen határozott mozdulattal magára ültette. Mire Heni felocsúdott, már hét határon túl jártak. A lány se fájdalmat nem érzett, se örömöt. Na, ez is megvolt, sóhajtott magában, mintha egy zárthelyi vizsgát abszolvált volna. Azért egy kicsit, egy egész kicsit megrendültnek érezte magát.
Az indus mindebből semmit sem vett észre. A szeme csukva volt, a szája nyitva, hörgő, mély hangok törtek belőle elő, miközben két kézzel, derékon markolva mozgatta a lányt a csípője fölött. Hol lassított, hol gyorsított, Henit az egész eseménysor leginkább arra emlékeztette, amikor az édesapja a térdén lovagoltatta. Madarász Adolf, mint tudjuk, élete nagyobb részét ágyban fekve töltötte, onnan intézte a gyereknevelést is, a lovacskázást például úgy, hogy háton fekve felhúzta összezárt lábát, ameddig csak a pocakja engedte, aztán a sípcsontjából képzett székecskére ráültette a lányát, s le-fel mozgatta, amíg el nem fáradt. Henriette meg kacagott, kacagott, és a végén lehuppant az apja mellé az ágyba.
Mire feltápászkodott, és megigazította magán a ruhát, már a férfi is talpon volt: sőt, teljes mértékben visszaváltozott azzá a felkent vallási vezetővé, amelynek egyébként mutatta magát. Felöltötte törhetetlen mosolyát, kezeit összetéve meghajolt, s ezzel a hindu köszöntéssel, a namesztével egyszerre üzente ifjú hívének, hogy „az én szívem a te szíved”, meg azt, hogy az összejövetel véget ért, mehet isten hírével.
Madarász Henrietta sosem tudta eldönteni, mi történt voltaképpen azon a délutánon. Vajon meghódított egy igazi férfit, s minden éppen úgy alakult, ahogy ő tervezte, vagy mint egy buta tyúkocska a baromfiudvaron, csak feltálalta magát őkakasságának. Ahogy azt sem tudta eldönteni soha később, hogy Swárni Parwaghida személyében egy igazi, karizmatikus vezetőt vagy csak egy ügyes szélhámost sodort elébe a sors.
Akárhogy is, arra a pillanatra, amikor kilépett az ajtón, nagyon is jól emlékezett egész életében. Győzelmes pillanat volt az: a csoport tagjai mind-mind tisztelettel néztek rá. Ki irigykedve, ki álmélkodva, ki hitetlenkedve, de egytől-egyig tisztelettel.
Heni pedig királynőként vonult el előttük.
Jolsvai András: Márton Irma tévedése
Kalligram, 2021
