Azahriah három teltházas stadionkoncertje hatására érthetően mindenki megpróbálta megfejteni a fiatal zenész sikerének titkát, és szó is esett youtuber múltról, generációváltásról, csináld magad-filozófiáról, tizenévesekről, sőt, még a FOMO-ról, azaz a valamiről lemaradástól való félelemről is, viszont, amikor magáról a zenéről volt szó, már érezhetően nehezebb helyzetben voltak, akik megpróbálták leírni.
Összeértek a stílusok egy nagy buliban
Ebben talán közrejátszott az is, hogy a klasszikus zenekritika háttérbe szorulásával mintha elfogytak volna az eszközök, melyekkel a 2020-as évek popzenéjét meg lehet határozni. Hiszen, ha zenéről próbálunk írni vagy beszélni, értelemszerűen az ismert stílusokba, kategóriákba kapaszkodunk: a Bohemian Rhapsodyt sem úgy ismertetjük, hogy „az elején szomorúan egyedül énekel az énekes, aztán kórusban énekelnek, majd hangosan gitároznak”, hanem úgy, hogy „a dal három elkülönülő szakaszra osztható: a bevezető lassú, lírai részre, a középső operabetétre és a befejező heavy metal szakaszra.” Viszont mégis mihez nyúljon az ember ma, amikor már egyre kevésbé beszélhetünk elkülöníthető stílusokról a popzenében?
„Például Ed Sheeran milyen stílus?” – tette fel a kérdést nem akárki, hanem az egyik legelismertebb zenei újságíró, Simon Reynolds még évekkel ezelőtt egy interjúban, amikor már arról beszélt, hogy mintha minden mai sláger ugyanolyan lenne. Viszont ez nem mindenki szerint baj, sőt:
Most az összes műfaj és zenei korszak összeér egy nagy buliban, keverednek a klikkek, és ezt imádom
– mondta két éve Beton.Hofi, és ezt a káoszt semmi nem illusztrálja olyan híven, mint Azahriah mindent magába olvasztó dalai. Szerepel a róla szóló cikkekben trap, rap, reggaeton, reggae, ragga, mulatós, magyar alter, arab pop, latin pop, R&B, dancehall, indie, elektronikus tánczene, balkáni zene, cigányzene és még egész biztosan akad más megfejtés is. (Többek között az is, hogy a TikTokon nagyon is jól népszerűsíthetők a pár másodperces, önállóan is működő, a dalon belül eltérő stílusú részek.)
Hasonlóan nehéz feladat magát Azahriah-t meghatározni. A sajtó egy része szerint ő egy „rapper”, bár elég belehallgatni egy-két számába ahhoz, hogy rájöjjünk, ez nem egészen fedi a valóságot. De hasonlóan biceg a régimódi „énekes” is, a „zenész” pedig megint csak nem adja vissza a teljes képet. Egyik sem, és mindhárom egyszerre.
Természetesen nem Azahriah az első, aki ilyen stíluskatyvasszal jelentkezett, sőt, idehaza is jó pár éve feltűnt már az a nemzedék, amely teljes természetességgel használja az eredetileg hangkorrekciós szoftvernek készült autotune-t, és amely már abba nőtt bele, hogy a hiphop gyakorlatilag egyenlő a popzene formanyelvével.
Utóbbi azonban az idén szintet lépett, és nemcsak közvetlen riválisait, de mindenki mást is faképnél hagyott a hazai mezőnyben. Az a sok ember, aki csak most, a sikerek hatására hallgat bele Azahriah zenéjébe, felfedezheti többek között, hogy ezek a dalok tényleg olyanok, amelyek világszerte szólnak a rádiókból és az autókból Kaliforniától Barcelonáig – csak éppen magyarul. A felületes hallgató számára még úgy is tűnhet (különösen a fokozott autotune-használat miatt), hogy a legtöbb ilyen szám nagyon hasonló, bár ezt vélhetően a rockandroll vagy a beat ellenzői is ugyanígy gondolták az ötvenes-hatvanas évek sikerdalairól. Azahriah azonban valahogy tényleg úgy tudta keverni az őt ért hatásokat, melyek egy arab férfi mobiltelefonján talált zenéktől a nu-metalig terjednek, hogy azokból végül valami sajátosan délkelet-európai, a magyar közönségnek is ismerős hangulat szűrődjön át. De ezt az utóbbit meg lehet fogni vajon valahogy?
Előtör a párhuzamos Magyarország
„Azt a zenei kultúrát jelképezi számomra, amivel gyerekként még élőben találkozhattam a nyolcvanas években, az úgynevezett vállalati üdülők úgynevezett ismerkedési estjein, ahol szóltak táncdalok és az olasz bájgúnárok, nagyon magyar dolgok és gagyin leutánzott külföldi divatok (amik átjutottak a szocializmus szűrőjén) – diffúz, mégis egységes érzetű zenei világot alkotva” – indokolta a Recorder kritikusa, miért pont Soltész Rezső neve ugrott be Azahriah és Desh A ló túloldalán című tavalyi albumát hallgatva.
Érdekes, hogy a 2002-es születésű Azahriah számára is mennyire meghatározó volt az érett Kádár-korszakhoz társítható kultúra, amit ő így írt le egy idei interjúban:
A szoci elemek nagyon beégtek a gyerekkoromban. A lakókocsi is ilyen vagy a Polski, a Trabant, amivel még a dédnagypapám járt. A panelek. A savanyúságárus a vásárcsarnokban, ami a depicentrum klipjében szerepel. Ez a hangulat az, amiben én igazán otthonosan érzem magam.
Ha pedig mindezt a zene nyelvére próbáljuk lefordítani, akkor egy kis történelmi kitérőt kell tennünk. Magyarországon a rock (pontosabban a beat) feltűnése óta egyértelműen két párhuzamos világ volt jelen: az egyikben a bevallottan angolszász ihletésű pop-rock dominált, a másikban pedig az úgynevezett táncdalénekesek világa, melyben az érzelmes, gyakran olasz ihletésű slágerek akár az operett vagy a magyar nóta elemeivel is keveredtek. Bár a két világ nem egyszer összeért (például a Táncdalfesztiválok idején kényszerűségből is), jellemzően az Illés, az Omega, később az LGT, majd pláne a Piramis és a többi „őszinte, kőkemény rockzenekar” rajongói a fiatalok közül kerültek ki, akik cikinek találták Korda György, Koós János, Szécsi Pál és a többi táncdalénekes világát, már csak azért is, mert az utóbbiakat gyakran pont a szüleik hallgatták.
Ez a kettősség évtizedeken át megmaradt a kritikában is, amely gyakorlatilag csak az első világról vett tudomást, a másikat pedig értéktelennek és giccsnek minősítette, miközben volt egy másik Magyarország is, ahol ezek az előadók milliókat mozgattak meg. Ez különösen akkor vált szembetűnővé, amikor a nyolcvanas évek végén váratlanul berobbant a lakodalmas rock, melynek megvoltak az itthoni előképei is (például a táncdalénekesek mellett az Expressz és az Apostol együttesek is kacérkodtak azzal a zenei világgal), történelmi okokból mégis úgy alakult, hogy a vajdasági 3+2 adott el másfél milliót az első lemezéből, többet, mint bármely más magyar előadó. Egy több mint egy évtizede még a régi Origón megjelent cikkben Köteles István (Betli Duó, Dupla Kávé) így fejtette meg ezt:
Valójában ez az, ami a magyarok vénájában van: tulajdonképpen ez a mi népzenénk, csak modern megszólalásban, és felbukkantak benne a népdalok, magyar nóta, verbunkos, operett, cigányzene, de ma már a diszkó és rock elemek is.
Hát ez a Koós Jánostól a mulatósig ívelő zenei világ köszön vissza Azahriah dalaiból is, csak éppen átszűrve a 21. századi popzenén. Olyannyira, hogy ő maga közvetlenül is utal rájuk, például egyik legnépszerűbb száma, az Introvertált dal szövegében megidézi a Járom az utam című Záray-Vámosi slágert is, míg egy másikban a szintén a párhuzamos Magyarországhoz tartozó Zámbó Jimmy szövege kerül elő. (De az sem mellékes, hogy fő alkotótársa, a roma családból származó Desh cigányzenén nőtt fel.)
Ezek pedig nem ironikus gesztusok akarnak lenni, mint ahogy azt korábban más zenekaroknál megfigyelhettük, hanem ez a nemzedék már egészen máshogyan fogyasztja a zenét, és nem is igazán érti, mi számított korábban cikinek: ide sorolható a Korda Györggyel koncertező Carson Coma is, míg Azahriah elmondta, hogy neki az LGT, az Omega és a rendszerváltás előtti nagy öregek általában kimaradtak, viszont ez az általa csak „balkáninak” nevezett, táncdalfesztiválos-mulatós zenei világ nagyon is meghatározó, és könnyen lehet, hogy ezért is láthatunk annyi lelkendező kommentet a videói alatt idősebb hallgatóktól. Hiszen az a bizonyos párhuzamos zenei világ nem szűnt meg a rendszerváltással sem.
Csomagot kapunk slágerek helyett
Végül nagyon sokat elmond korunk popzenéjéről az is, ahogy Azahriah-t megismerte az ország nagy része. Korábban ugyanis az előadókat a dalaikról lehetett beazonosítani: „Tudod, ők éneklik azt, hogy Homok a szélben/Szállj el kismadár/Hófehér jaguár” stb., az utóbbi évtizedben azonban ez szép lassan megfordult. Ma is van még példa rá, hogy egy dal „túlnő” az előadóján (lásd tavaly az Úristent), de azzal, hogy a zene előállítása sokkal egyszerűbb és olcsóbb lett, maga a zene is elértéktelenedett. Míg az internet előtti korszakban egy sztárelőadó maximum évi négy-öt kislemezdallal/videóklippel jelentkezett, mert jóval hosszabb volt egy-egy sláger élettartama, amíg felfutott, majd kipörgött a rádiókból és a tévékből.
Nem kivétel a szabály alól Azahriah sem, neki is őrült sok klipje van, és ugyan akadnak dalai, amit játszanak a rádiók is, egyikből sem lett a szó klasszikus értelmében vett sláger, amelynek híre megelőzné az előadót. Ezek a dalok őrült nagyot futottak a maguk megszokott közegében, de nem véletlen, hogy rengetegen voltak, akik az Azahriah-ról szóló hírek (tavaly a palacsintafesztiválos sztori vagy idén a teltházas koncertek) hatására kerestek rá, hogy egyáltalán ki ez a srác és milyen zenét csinál. Ennek nem mond ellent, hogy a YouTube-on és a Spotify-on több milliós hallgatottságú dalai vannak, mégis jellemzően az emberek magát Azahriah-t ismerték és szerették meg előbb, nem pedig az Introvertált dalt vagy a MIND1-et.
Ez sem véletlen:
A mai popsztár jóval több egy népszerű slágereket előadó énekesnél/rappernél, sokkal inkább egy csomag, melynek része ugyan a zene is, de semmivel sem fontosabb, mint a közösségi médiabeli jelenléte
– írtuk három évvel ezelőtti cikkünkben, ahol arra próbáltunk választ keresni, hová tűntek a kikerülhetetlen slágerek. Abban arról is szó esett, hogy számos mai sztár (például Cardi B, Megan Thee Stallion vagy Tekashi69) is előbb Instagram-celebként lett ismert, és csak utána, amolyan járulékként kezdett zenei karrierbe. Ez stimmel Azahriah-ra is, csak éppen ő a YouTube-on szerzett több százezer követőt. Igaz, ő az interjúiban arról beszél, számára mindig is a zene volt a legfontosabb, és hosszabb idő kellett ahhoz, hogy összeálljon a produkciója, mint ahhoz, hogy rejtélyes történetekről beszéljen egy kamera előtt ülve, ahogy azt tette Paul Streetként korábban.
Azahriah (aki a popsztár énjét igyekszik egy külön entitásként kezelni) arról is őszintén szokott beszélni, hogy még messze nincs azon a szinten, ahová igyekszik:
Tizenhat éves korom óta bizonyítani akartam, és azért csinálok sok zenét és gyorsan, hogy tudjanak mit kapcsolni hozzám az emberek. Még csak most fogom megírni a legnagyobb slágereket, mert már nem izgulok rajta, hogy azok legyenek
– mondta a már idézett, májusi Recorder-interjúban, melyben elég kritikus a saját dalaival szemben, még a legsikerültebbekre is 10-ből 6-ost adna, miközben Stromae szerinte már eljutott a 10/10-es szintre.
Ez az a nívó, amit Azahriah megcélzott magának, és ez egyben már a nemzetközi sztárságot is jelentené. Senkinek sem mondunk újat azzal, hogy magyar előadó eddig még csak a közelébe sem került ennek, ezért ennek a cikknek a kereteit is szétfeszítené a nemzetközi karrier esélyeinek megtárgyalása. Azahriah viszont pont úgy építette fel magát, ahogy azt New Yorktól Fokvárosig szokás a 2020-as években, ezért érdemes lesz figyelni, hová vezet az útja a stadionkoncertek után.
