Idén már aztán tényleg én is elmegyek a lányokhoz. Legalábbis remélem. „Ezekben az időkben” már semmiben nem lehet biztos az ember. Már majdnem összegyűjtöttem hozzá az alapokat. De addig is a fa lombjában megbújva kémlelem a célpontomat. Én vagyok a fürkésző apacs, a komancs a fa lombjában, Lopakodó Vipera, aki a kék ajtót lesi. Már tizennégy éves vagyok, és megfontolt, mint egy sziú indián: az életkor kiváltsága.
– Gyere le!
A rohadt életbe, felfedeztek! Nem szabad megmoccannom.
– Na, mi van, Kiss úr, lustálkodunk, lustálkodunk? Azonnal lejössz arról a fáról, vagy a fülednél fogva rángatlak le onnan!
Nem ismerős a hang. Rekedtes és fura, ha ez Oszkár bácsikám, már megint el kell bújnom az ágy alatt, hogy megússzam a verést. A múltkor három ember tudott csak kirángatni alóla.
– Majomfajzat, vár az anyád, gyerünk, asztalhoz!
Vörös hajfürt, két elszállni készülő fül alá szorítva, két gólyaláb és a paszulykaróra felfutó paszuly: a girnyó Matyi az, aki nagyon büszke a tréfájára.
– Jól átvertelek, mi, kavicsfej, azt hitted, hogy a kövér Oszkár vagyok, ugye?
Mátyás az apám inasa. Elvileg azért tanul nála, hogy belőle is szabómester legyen, de ahogy mostanság alakulnak a dolgok, erre semmi esély. A gond még a vártnál is nagyobbnak bizonyult: úgy tűnik, nem elég, hogy Mátyást az Isten két bal kézzel áldotta meg, de még a kéz használatának tudományától is megfosztotta. Ráadásul Mátyásnak van egy furcsa betegsége is a fejében: néha csak úgy elájul, a földre zuhan, megmerevednek a tagjai, habzik a szája, a szeme sebesen forog a gödrében, úgy néz ki, mintha egy óriási játék baba kizuhant volna a játékbolt kirakatából. Gyorsan magához szokott térni, de azért elég fura látvány.
– De uram – panaszkodott a minap Mátyás apja az én apámnak –, két roham között az én fiam tökéletesen normális! Hogy lehet az, hogy maga egy mákszemnyi tudást sem tudott átadni neki? Már hónapok óta inaskodik magánál, és egy tűt is alig tud befűzni!
Ha van olyan terület, amelyen az apám sem a lazaságot, sem a pongyola fogalmazást nem tűri, hát éppen a mestersége az. Mielőtt beszélni kezd róla – és ez kivétel nélkül mindig így történik –, sokáig köszörüli a torkát, mintha egyetlen nagy ívben készülne vázolni az életet, a maga teljességében, és amint kinyitja a száját, az embernek nem sok esélye marad a szavába vágni. Apámnak minimum háromnegyed órára van szüksége, hogy bevezesse a hallgatóságát a férfiruha-szabóság rejtelmeibe, amely mesterséget ő már húsz év óta űzi, és ami a szemében a művészettel ér fel. Az apám tehát felkészült rá, hogy leadja a védőbeszéde mind a nyolc fejezetét – úgymint a szabás elengedhetetlen pontossága, anyagismeret, arányérzék, szigorúság, kitartás, szorgos munka, kézügyesség és szépérzék –, amikor beszélgetőtársa határozottan a szavába vágott.
– Amióta a fiam magánál dolgozik, egy jottányit sem fejlődött! Pedig igazán nem nagy ördöngösség megtanulni varrni!
Mátyás apja hálátlan hallgatóságnak bizonyult, mire apám, aki most már arra is készült, hogy megmentse a mesterség becsületét, újabb harcias torokköszörülésbe fogott, de Mátyás apja újra leállította:
– Hiszen még egy ökör is fel tudna hajtani egy nadrágot!
Ekkor az apám idegesen remegő orrcimpával kurtán véget vetett a beszélgetésnek:
– Egy ökör bizonyára, de a maga fia nem!
– Kedves fiú – mondja anyám –, Mátyás igazán kedves, de lassú… És ahogy beszél! A szavajárása, hát az…
Mert igaz, ami igaz, Mátyás nagyon lassú. Általában nehéz léptekkel, bávatagon jár, mintha láthatatlan zsákok lógnának a nyakából, azok húznák előre. Amikor egy egészen egyszerű parancsot kap, pánikba esik, és még jobban lelassul. Mire a kályhában szálanként elrendez minden ágacskát, majd lázas buzgalommal piramist rak a fahasábokból, előveszi a gyufásdobozt, eltör három szál gyufát, és végül meggyújtja a sovány tüzecskét, az anyám már réges-rég elfelejtette, hogy tűzrakással bízta meg, és hogy mindjárt megfagyunk. Ugyanez a helyzet a varrással is, amiben Mátyás az ügyetlenségével brillírozik.
– Igazán igyekszik, ez az elképesztő – állapítja meg az apám. – De minél inkább igyekszik, annál csálébb lesz a ruha. Ez a Mátyás olyan, mint a folyondár: kusza, ragaszkodó, együgyű.
Az apám teljes tévedésben van: Mátyás egyáltalán nem folyondár, látnia kellene a nyilakat, amiket nekem farag. Az elsőt az uzsonnámért cserébe csinálta. Volt egy íjam, de semmi munícióm, neki meg egy bicskája és az állandóan korgó gyomra, tehát üzletet kötöttünk. De azóta, mintha kinyitottam volna egy csapot, le sem tud állni vele. A nyilai hihetetlenül egyenesen hasítják az eget, és hogy milyen szépségesek… Mátyás kis szárnyakat farag a végükre, aztán nézd, még ideragasztok egy madártollat is, még vászonszalagokat is varrok a végükre… Ez csak úgy jön neki, ki tudja, honnan… Sok órát eltölt a nyílfaragással, a fa két legvastagabb gyökere között üldögélve, akár a villám is becsaphatna, meg sem rezdülne. Minden egyes nyesés után fúj egyet a nyílra, a fűrészpor a hajára tapad, mintha aranyporrá változtatta volna a nap. Ha sietős a dolgod, meg ne állj mellette, de az eredmény elképesztő. Amikor elnézem, ahogy a barátom vért izzad egy zakó bélése fölé hajolva, és látom, hogy halálra rémül, mert nem tudja, melyik oldalról bökje be a tűt, iszonyatosan rossz kedvem támad: milyen gazfickó merészelné arra kérni Geronimót, hogy húzzon gyűszűt? De az az igazság, nagyon erős képzelőerő kell hozzá, hogy a csóró és vaksi paszulykaróban valaki meglássa a benne szunnyadó törzsfőnököt. Az a legrosszabb az egészben, hogy az apám szilárdan meg van róla győződve, hogy mindenki képes a fejlődésre, nagy általánosságban az életben, és jelesül a szabómesterségben, a cimborámnak tehát jó adag különórában van része. Valamelyik este is, miután hosszasan kellett tanulmányoznia a taft, a pamutserzs és a nyers lenvászon közötti különbségeket, az öngyilkosság határára sodródott.
– Tomi, az apád mindenféle kelmedarabokat dug az orrom alá, de én nem látok közöttük különbséget. Semmit, de semmit. Azt hiszem, fütyülök a textíliákra.
Majdnem azt mondtam neki, hogy akkor már ketten vagyunk, de ettől szegény Mátyás még nem vigasztalódott volna meg, úgyhogy kimentem a konyhába, és csórtam néhány mákos süteményt, amit Mátyás az utolsó morzsáig megevett, még a tálat is kinyalogatta. Utána megtanított fúvócsövet készíteni. Néha jobban szeretném, ha egy olyan bátyám lenne, mint ő, és nem egy olyan öcsém, aki mindent jól csinál.
*
– Tomi, lejössz végre arról a fáról? Mi a fenét csinálsz odafönt? Gyere már enni, kész a vacsora!
Nem szeretek enni. Mátyás ezt pontosan tudja, titokban gyakran nekiadom a részemet, máskor meg felezek a macskával. A macska sem normális, az biztos. A legkisebb zajra is eliramodik, mintha puskapor lenne a fenekében – amikor egy levél leesik a fáról, egy járókelő megy el az utcán –, de ha elropogtathat egy falatot is, akkor hason kúszva elindul, és egy égő szobán is átverekedné magát egy csirkeszárnyért. Pontosan az ellenkezőjét csinálja annak, amit én tennék. Nem szeretem a húst, a rágás túl sok időt vesz igénybe, akkor már inkább a levest választom, de amikor az anyám levest főz, minden második alkalommal a fűszerest csinálja, azt pedig utálom. Meg aztán halálra szoktam unni magam az asztalnál.
Az étkezés az egyetlen alkalom, amikor nem tudok meglógni az apám elől, ezt ő ki is használja, hogy „elmagyarázzon nekem néhány dolgot” (az élet értelmét, egy jól sikerült tűzés titkát, valami ifjúkori hőstettét), és az elbeszélés gyakran a következő mondattal kezdődik, „Fiacskám, én a te korodban”, az egész nagyon hosszú és unalmas, de ha az apámnak éppen nincs semmi magyarázni- vagy mesélnivalója, akkor mindenféle kellemetlen dolgok jutnak az eszébe, és az még hosszabb és unalmasabb. Az utóbbi időkben a vacsora melletti kérődzés témája az én jövőm.
Én úgy döntöttem, hogy a vízvezeték-szerelés irányába indulok el. Mindennap felveszem a kezeslábast, amit imádok, az apám pedig nagyokat sóhajt, amikor meglát benne. Ő persze azt szeretné, ha szabó lennék. Ez a nagy álma: Kiss szabászat, ami apáról fiúra száll – de a mások álmai engem nagyon nyomasztanak, én vízvezeték-szerelő leszek, és kész, még ha ez idegesíti is a fateromat. Azelőtt a tanulmányi eredményeim idegesítették. Az ellenőrzőmben fent baloldalt ott volt a vezetéknevem, a keresztnevem, valamint az IZR, vagyis az „izraelita” rövidítése. Ami azt jelenti, hogy zsidó, de az IZR rövidebb, kifér egyetlen sorba, és alatta marad még hely az iskola címének is. A nevem és az iskola címe, ez volt az a két sor, amit az apám nyugodtan végig bírt olvasni. Gyakran bosszantom fel az apámat, még akkor is, ha nem direkt csinálom.
– Tomi, lejössz végre? Én vagyok az, Mátyás! Siess már, légy szíves, nem érek rá egész nap! Képzeld, ma hazamegyek. Semmi kedvem hozzá, de anyám azt szeretné. Most, hogy a németek már ilyen közel vannak, jobb lesz nekem falun.
A fa tetejéről nemcsak a széplányokra látok rá, hanem az egész környékre, látom az egyik utcáról a másikra suhanó kerékpárokat, a nagy zsinagóga kősapkáját és a bádogosműhelyt a felhalmozott bádogáruval meg a földön szanaszét heverő szerszámokkal. A bádogos is jobban tette volna, ha felszámolja ezt a kuplerájt ahelyett, hogy kiszállítja nekünk a nagy bádogkádat. Az apám iszonyatosan boldog volt, micsoda fejlődés, de azóta az öcsémmel minden héten meg kell fürödnünk benne, nincs kecmec. Ha még magasabbra tudnék mászni, egészen a fa tetejére, a hegyes csúcsán egyensúlyozva egészen biztosan meglátnám a folyó keskeny csíkját, a kőhíd alá szorulva, sőt talán messzebbre is ellátnék, odáig, ahol a szőlők beborítják az egész domboldalt, odáig, ahol meg-megcsillannak a jéghideg tavak, egészen a medvéktől hemzsegő hegyekig… jaj, hogy én mennyire szeretném bejárni az egész világot… A mozi tehet róla. Egy rakás csodát dug az orrod alá szélesvásznon: szédítő kanyonokat és óriáskaktuszokat, végtelen síkságokat, ahol port kavar a szél, két órán keresztül lovagolsz ezen a tájon, és amikor véget ér az egész, azt várják tőled, hogy szép békésen menj haza. Tiszta szadizmus. Később, majd a háború után, kedvemre utazgathatok, jó messzire. De addig is, magasra felmászom, ez lesz a kezdet…
– Hé, Tomi, hallod, amit mondok? Lelépek, cimbora. Megszabadultál tőlem. Úgyhogy mássz már le, hadd fogjak veled kezet, csak nem fogok így elmenni… Hallasz?
Igen, Mátyás, hallottam. Hallottam, amit mondtál, és azt is, ahogy mondtad, a hangod nem olyan nevetős, mint máskor, és ez nagyon nem tetszik nekem. Mi lesz most velem, és mi lesz a nyilaimmal? És talán ezentúl reggelente majd nekem kell begyújtanom? Mátyás, miért csinálod ezt velem, szerinted már mindent megtanultál? Pedig még mindig egy nagy nulla vagy, tizenhét évesen még mindig csak inaskodsz, még arra sem vagy képes, hogy a szabókréta vonalát követve vágd el az anyagot, maradj inkább nálunk, rendben? Hiszen mindnyájan nagyon szeretünk, meg különben is, nem mentek már el épp elegen? Még azok is, akiknek pedig elvileg örökre itt kellett volna maradniuk, még az apák is elmentek, hogy keményen, nagyon keményen dolgozzanak, a munkaszolgálat nem tréfadolog, a rabbi hiába mondta, hogy „viszontlátásra”, nagyon gyászos képet vágott, és eltűnt, mint a többiek. Tudod, Mátyás, szerintem ez már túl régóta tart. Alig sikerül elfeledkezni valakiről, akit elvittek innen, már viszik is a következőt. Úgyhogy maradj, Mátyás, maradj, épp elegen mentek már el. Később is elválhatunk, amikor már újra béke lesz.
– És Tomi, kérlek, vigyázz a macskára!
Ez mindennek a teteje! Mintha te valaha is törődtél volna azzal a bestiával! Na jó, tűnés, hazug fráter, így könnyebb lesz az egész, úgy teszünk, mintha nemsokára visszajönnél, de most menj, ne is mondj semmit, semmit az égvilágon, más sem hiányzik, mint hogy kihúzz belőlem valami hülyeséget, mondjuk, azt, hogy „Sok szerencsét!”, vagy „Vigyázz magadra!”, valami olyasmit, ami bűzlik a depressziótól…
– Tényleg, Tomi, hogy hívják ezt a macskát tulajdonképpen?
– A macskát úgy hívják, hogy „Macska”. Szia, Mátyás.
Nem bírom a bonyodalmakat, sem a búcsúzásokat, főleg mostanában.
(…)
A zokni itt aranyat ér, csak az elit tagjai hordanak. És kevés az olyan zubbony, amelynek van zsebe is, a legügyesebb foglyok felhajtják és felfércelik a nadrágjuk alját, hogy egy-két holmit elrejtsenek a vádlijuk mellett. A cipők pedig, esküszöm, alig érdemlik meg ezt a nevet. A két véglet, a meztelen talp és a rendes városi cipő között ott a többé-kevésbé kibelezett, elnyűtt, félretaposott, felemás lábbelik egész sora: a négy világtáj felé nyitott, csattogós, kényelmetlen klumpák, a sártól megkeményedett vászoncipők és egy halomnyi kitaposott, vegyes anyagú, az elemekkel harcoló papucs, papírral kibélelve, ideális esetben bőrfecnikkel vagy különböző színű kartonpapírdarabokkal, drótmaradékkal megerősítve, vagy egy szegény, fáradt madzaggal összefűzve, olyanok, mint a rongyszedő Mandel batyuja, ha ráfúj az ember, szétesik az egész. Az apám cipője még elég jól bírja magát, egy teljes pár, magas szárú, gesztenyebarna, fűző is van benne. Egy kis szerencsével még sokáig kitart: a varróműhelyben, ahol apa mostantól dolgozik, sokkal lassabban mennek tönkre a holmik. Én az aszfaltozóknál maradtam. Egész nap az motoszkál a fejemben, mi lehet az apámmal, hol van éppen, egyáltalán életben van-e még, visszajön-e egyáltalán, hogyan fogom kibírni nélküle, de tényleg, hogyan, vagyis hát, igazából nem mondhatom, hogy egész nap ezen jár az eszem, csak a pihenőidőben. Amikor az ember az aszfaltozásnál dolgozik, az agya kikapcsol, figyelni kell mindenfelé, előre, hátra, beosztani az erőt, lassítani, amikor a kápó nem lát rá az emberre, ellenkező esetben gyorsítani, elkerülni a verést, elkerülni a többieket, a sarat, nem elcsúszni, nem elengedni, nem megingani, nem elveszíteni a cipődet, koncentrálni, összpontosítani, feszesnek lenni, mint egy acélhuzal, mert ha elesem, összetöröm magamat. Az aszfaltozóknál minden csapdát jelent, maga a gondolat is, csak a munkanap végén indul be újra a keringés, a gondolaté, a véré, az oxigéné, a fáradtságé és a félelemé, főleg a félelemé, előbb sűrű és lassú hullámokban hazafelé menet – vajon hogy van az apám –, aztán már gyorsabban – talán valami nagy gondja akadt –, és egyre erősebben, ahogy múlnak az órák, olyan erősen, hogy mire elérkezik az este, egészen betölti a testemet a félelem áradata, háborogva hullámzik a mellkasomban, és csak annyit hallok az egészből: újra találkoznom kell az apámmal.
Esténként az összes fogolynak meg kell jelennie az Appellplatzon, amit én véres verejtékkel próbálok lebetonozni, ezernyi kimerült férfi, ezernyi csíkos egyenzubbonyos kísértet, ezernyi egyformára borotvált, halálsápadt koponya, és én az apámat akarom. Ágaskodnom kellene, hogy meglássam, de ha kiválok a tömegből, egy SS kiszúrhat, és az minimum egy alapos botozást jelent. Úgyhogy a lábakat nézve keresem apámat. Végignézek tíz, húsz, harminc pár cipőn, papucson, tornacsukán, sarun, nem, még mindig nem, egyre nő a szorongás: egy rosszindulatú kápó, egy nagy verés, egy baleset, egy szelektálás? Fáj a lábam, a hátam, a talpam egészen a lábujjam hegyéig, de most már eltarthat az appel bármeddig: ott van az apám cipője, és ő is, benne áll. Eltelt egy újabb nap.
– Na, minden rendben?
A latrinánál futunk össze.
– Ma két öltöny volt, és nem is akármilyenek: két civil zsávolyszövet férfizakó, a hozzá illő nadrággal, aztán egy koktélruha hajtásokkal, nagyon csinos.
Látni kellene, hogy beszél apám az új kommandójáról, mintha isteni kegyelemben részesült volna. Mindennap elsorolja a kreálmányait, és nem kímél meg egyetlen részlettől sem, sem a szabást, sem az anyagot illetően, ami mindig kifogástalan minőségűnek bizonyul: ki tudja, honnan származó, csodálatos kelmék, dús brokátok, vastag gyapjúszövetek, moaré bársonyok, puha kötött anyagok, és ne feledkezzünk meg a többméternyi paszományról, ezüstszállal átszőtt textíliáról sem, és a selyemről, ami szebben csillog, mint a sellők farka… És a kollégái! A zseniális görög, a fantasztikus lengyel, aki a legnagyobb szabó egész Varsóban, és Jacques, aki a hasonló nevű híres selyemgyáros családból származik. Képzeld csak el, Tomi, milyen ügyesek ezek a férfiak! Azt hihetné az ember, hogy mostantól fogva Kiss úr Európa legjobb zsidó szabómestereivel dolgozik együtt, a divatvilág krémjének krémjével. Az a legrosszabb az egészben, hogy ez nem is akkora túlzás.
– Nagyon szigorú válogatás után lehetett bekerülni ebbe a kommandóba – bizonygatja Hugó is. – Úgy tűnik, a németek átfésülték a környék összes lágerét, hogy megtalálják a legjobb szabómestereket. Az apámat például fel sem vették, pedig, tudod jól, ő is szabó.
– Ó, igen, persze, de a te apád…
– És az öreg Andort sem vették fel.
– Ó, igen! Igen. Ebből azért nem kell olyan nagy ügyet csinálni…
– Igazságtalan vagy, Tomi. Az apád nagyon jó a szakmában.
Kiss úr új kommandójának neve: Schneiderei – nem boszorkányság, németül annyit tesz, „szabóműhely”, ami logikus, ugyanis ez egy szabóműhely, varrógépekkel, ruhaanyagokkal, orsókkal, mindennel, teljesen normális szabóműhely, azzal az apró különbséggel, hogy itt kopaszra borotvált, sovány, csíkos pizsamás szabómesterek dolgoznak, a vendégek pedig hangos Heil Hitler!-rel lépnek be az ajtón. a dorai SS-elit tagjainak, akik kénytelenek itt élni a táborunknak helyet adó hegyes-völgyes világvégén, de szilárdan eltökélték, hogy nem mondanak le a polgári örömökről, amelyeket a környékbeli kisvárosok kínálnak nekik, szükségük van fényes szmokingra és hímzett kesztyűre, hogy bálba, fogadásra, színházi premierre mehessenek, és ezeket az apám és a többi rabszolga varrja meg nekik.
– De nem csak az SS-eket öltöztetjük ám! A helyi előkelőségek is adnak le rendeléseket. Még Weimarba is küldtünk öltönyöket. Weimarba, Tomi! Goethe városába!
Igaz, ami igaz, vannak még városok… A táboron túl, valahol a sáros ösvényeinket és hideg barakkjainkat rejtő vaskapuk mögött vannak még terek, élénkzöld fákkal tűzdelve, színpompás üzletekkel övezett utcák, amelyeknek szürke kockakövei fényesen csillognak az eső után, füstölgő kéményű, magas házakkal szegélyezett élő, vibráló, díszes fonadék, és a házakban telt arcú asszonyok élnek meg szabad férfiak, akik minden reggel kinyitják a ruhásszekrényt, és az egyik damaszttal bevont polcról leemelik a ruhákat, amelyek szépek, mint ők, tiszták és erősek, kifogástalan, minden gyanú felett álló öltözékek, szabad öltözékek, annak ellenére, hogy éppen csak megmenekedtek a fekete gödörből, ahol létrehozták őket.
– Még egy gyermekfürdőkosztümöt is rendeltek tőlünk – teszi hozzá az apám. – Ha látnád az anyagot, olyan, mint valami ékszer…
De igazából nem is olyan vacakok az apám varrással kapcsolatos történetei. Vagy egyszerűen hozzájuk szoktam. Amikor arról mesél, amit a műhelyben létrehoz, megszűnik a barakk, a latrina, nincs többé kápó, undorító leves, tetvek és dohos szalma, sőt még csíkok sincsenek. Visszatérek oda, ahol a normális emberek normálisan öltözködnek. Megjelenik előttem az igazgató irodája, azé, aki az öltönyöket rendelte: zakós férfiak szivaroznak álldogálva, az egyik lábukat lazán felteszik a szék keresztlécére, térdükön meggyűrődik a nadrág, felhúzódik, és előbukkan a zoknijuk. Milyen szerencsések, hogy igazi zoknijuk van… És megjelenik előttem az étterem is: a recepciós pult mellett felbukkannak az organdiruhás hölgyek, csevegnek, és miközben a recepciós kisasszony ellenőrzi a nevüket, a barna hölgy megigazgatja a haját, és lesimít egy hajtást a szoknyáján. Igen, látok mindent, de mindent, amikor az apám elmeséli nekem a napjait, még a folyót is látom, a jéghideg, élénkezüst folyót, ahová az óvatos kis fürdőző bedugja az egyik lábát, aztán a másikat, óvatosan, mielőtt mély lélegzetet vesz, és egy nagy, önmagát bátorító sikoltással beleveti magát. Világoskék fürdőtrikója már csuromvizes, és a gyermek diadalmasan az ég felé nyújtja a karját: KO-val leterítette a hideg maró harapását.
Aranyat érő hely, apám megragadta az alkalmat, ami teljesen normális dolog. Én meg az aszfaltozóknál maradtam, mert nem tudok varrni, ez is normális, sőt több mint normális: teljesen logikus, nincs semmi értelme ezen rágódni, de nem ám, semmi értelme ezen bánkódni, újrakölteni a történetet – ha tudnék varrni, ha odafigyeltem volna apámra, amikor megpróbált tanítani, ha apám nem hagyott volna magamra az aszfaltozóknál, ha, ha… – jobb, ha az ember nem tesz fel magának kérdéseket, mert akik túl sokat gondolkodnak, azok legszívesebben megölnének valakit, vagy meg akarnának halni, egyébként ők mind meg is halnak, az értelmiségiek: a tanárok, a filozófusok, akik inkább az agyukat használják, mint a kezüket, azok haltak meg elsőnek a táborban. De a szabók, ők életben maradnak.
Véronique Mougin: Ahol a tű átfér
Fordította: Tótfalusi Ágnes
21. Század Kiadó, 2023
