„Le tudsz rajzolni egy fingot?”

Amikor pénteken fél hétkor megszólalt a vekker, Sammy arra ébredt, hogy a Sky City égen lebegő, modern palackokkal, italkeverőkkel és keverőpálcákkal megrakott króm koktélos tálcáját vészes ostrom fenyegeti. A bolygók Pimperneljének, a kemény kötésű, szőke D’Artagnan Jonesnak – Sammy hősének – égben lebegő városa körül öt démon csapkodott, denevérszárnyakkal, csigába kunkorodó szarvakkal, finoman megrajzolt tollruhába öltöztetett izmokkal. Sky City csillogó aljáról asszonyszemű, sörtés óriáspók himbálódzott szőrös fonálon. Egy aprólékosan kirajzolt antennákkal és vezérsíkokkal telezsúfolt, fantasztikus légi karavella fedélzetéről létrákon és lengő köteleken további kecskelábú, majomarcú démonok ereszkedtek lefelé, kardjukat lóbálva. E rettenetes hadak vezénylő parancsnokaként, a rajzasztal fölött, vörös nyílmintás fekete térdzokniban és egy szál lötyögő, egykor fehér csehszlovák alsógatyában, kezében Sammy egyik legjobb rajztollával ott görnyedt Josef Kavalier.

Sammy odacsusszant az ágy végébe, és átlesett az unoka­testvére válla fölött. „Mi a fenét csinálsz a rajzommal?” – kérdezte.

A démoni inváziós hadak kapitánya, akinek figyelmét teljesen lekötötte e hadművelet, és veszedelmesen billegett a magas támlátlan széken, összerezzent. Felugrott, a szék megbillent, de ő megkapaszkodott, elegánsan felegyenesedett, és kinyújtott kezével éppen sikerült elkapnia a tusos üveget, mielőtt az is felborult volna. Jók a reflexei, az fix.

– Bocsánat – mentegetődzött Josef. – Nagyon vigyáztam, nehogy belemásszak a rajzodba. Ide nézz. – Azzal felemelt egy papírt arról a Vaillant herceg stílusú ambiciózus, egész oldalas rajzról, amelyen Sammy előző este dolgozott, és az öt visszataszító démon eltűnt. „Külön lapot használtam minden figurához.” Azzal leválasztotta a majomarcú démonkatonákat, és fonalánál fogva fölemelte a papírpókot. Hosszú ujjai néhány mozdulatával az utolsó szálig eltüntette a lapról Sky City pokoli ostromlóit.

– Szent gatyamadzag! – szisszent fel Sammy, és az unokatestvére szeplős vállára csapott. – Jóságos ég! Mutasd azokat az izéket. – Kitépte a kezéből a veseformájú papírlapot, amelyet Josef Kavalier telerajzolt izzó szemű, szarvat viselő, nyáladzó démonokkal, és úgy vágott körül, hogy rá lehessen illeszteni Sammy rajzára. A démonok izomzatának arányai tökéletesek voltak, testtartásuk lendületes és hiteles, a tuskezelés kissé maníros, de a vonalvezetés határozott. A stílus sokkalta kifinomultabb volt, mint Sammyé, mely lehetett magabiztos, világos, esetenként merész, de soha nem jutott többre egy közepes vázlatnál. – Te tényleg tudsz rajzolni!

– Két évig tanultam a Szépművészeti Akadémián. Prágában.

– A Szépművészeti Akadémián! – Sammy főnöke, Sheldon Anapol odavolt a különleges képzettségű emberekért. A csábító, képtelen terv, amely hónapok óta gyötörte Sammy fantáziáját, egy pillanat alatt kezdett határozott körvonalakat ölteni. – Oké, szóval, szörnyeket tudsz rajzolni. És kocsikat? Épületeket? – kérdezte egy munkáltató közönyét színlelve, miközben alig tudta elrejteni izgatottságát.

– Hát persze.

– Egész jó vagy anatómiából.

– Azt különösen imádom.

– Le tudsz rajzolni egy fingot?

– Tessék?

– Az Empire-nál egész csomó olyan cuccot gyártanak, ami olyan fingó hangot ad. Fing. Tudod, mi az? – Sammy behomorította a tenyerét, bedugta a hóna alá, karjával pumpáló mozdulatot tett, és néhány kurta, szaftos trottyantást hallatott. Tágra nyílt szemű unokatestvére végre felfogta, miről van szó. – Ezt persze nem tehetjük bele nyíltan a hirdetésekbe. Ehelyett valami olyasmit kell mondanunk, hogy „A Hipphopp Kalapbélelő olyan hangot ad, amit könnyebb elképzelni, mint leírni”. Szóval, muszáj rajzban megmutatni.

– Értem – bólintott Josef. Látszott rajta, hogy beindult a fantáziája. – Lerajzolok egy szélfuvallatot – mondta, azzal fogott egy papírfecnit, és odafirkantott öt fürge vízszintes vonalat. – Aztán kitöltöm néhány ilyen kis micsodával –és telehintette a rajzocskát csillagokkal, kacskaringókkal és törött szárú hangjegyekkel.

– Remek – mondta Sammy. – Idehallgass, Josef. Kitaláltam valami jobb melót, mint hogy rakásszám rajzold a Dörzsmotoros Szájharmonikákat, meg a többi hülye bigyót. Valami olyat találtam ki, ami meghozza a nagy pénzt.

– A nagy pénzt? – pillantott rá Josef hirtelen mohón és komoran. – Az jó lenne, Sammy. Nekem tényleg nagy pénzre van szükségem, nagyon nagy pénzre. Úgyhogy benne vagyok.

Sammy fürkészőn az unokatestvére arcára szegezte tekintetét. Aztán rájött, mire kellhet neki a pénz, és a dolog némi félelemmel töltötte el. Neki és Ethelnek eddig is épp elég bajuk volt, most még aggódhatnak azért a négy, Prágában senyvedő zsidó rokon miatt is. De azért sikerült legyűrni a kétely remegését, és kezét Josef felé nyújtotta. – Rendben. Kezet rá, Josef.

Josef kinyújtotta a kezét, de nyomban visszahúzta. Aztán elővette tősgyökeres amerikainak vélt stílusát – egy pocsék orrhangú cowboy hanglejtését –, a vonásait pedig – legalábbis így képzelte – egy James Cagney-féle nagyokos ábrázatává rendezte, és ennyit mondott:

– Szólíts Joe-nak. Joe Kavalier.

– Sam Klayman.

Hosszan kezet ráztak, aztán Sammy visszahúzta a magáét.

– Tulajdonképpen – mondta, és érezte, hogy elpirul –, a művésznevem Clay.

– Clay?

– Aha. Asszem, ez profibban hangzik.

Joe bólintott.

– Sam Clay – mondta.

– Joe Kavalier.

Azzal megint kezet ráztak.

– Fiúk – szólt be Mrs. Klayman a konyhából. – Reggeli!

– Egy szót se az anyámnak – figyelmeztette Sammy. – Főképp el ne mondd, hogy megváltoztatom a nevem.

Leültek a műanyagborításos konyhaasztalhoz, két kárpitozott, csővázas székre. A Nagyi, aki soha nem találkozott még egyetlen cseh ivadékával sem, úgy ült Joe mellett, mintha észre sem venné. 1846 óta annyiféle emberi lénnyel találkozott, jóval-rosszal egyaránt, hogy elvesztette minden hajlandóságát, de talán még a képességét is, hogy tudomást vegyen egy új arcról vagy eseményről, kivált a világháború óta, amikor véghez vitte azt a páratlan hőstettet, hogy hetvenévesen elhagyta szülővárosát, Lemberget, magával hozva Amerikába tizenegy gyermeke közül a legfiatalabbat, Ethelt. Sammy sosem érezte, hogy több lenne a Nagyi szemében, mint egy árnyék, amely iránt homályos szeretetet érzett, és amelyből több tucat olyan gyermek és unoka vonásai derengtek elő, akik közül nem egy már hatvan éve halott.

Nagydarab, csont nélküli öregasszony volt, aki úgy simult bele a székbe, mint egy redőzött öreg takaró, és kék szemével órákig meredt holmi kísértetekre, káprázatokra, emlékekre, a ferde fénysugár csapdájába esett porszemekre; kezei befuttatva kékes, duzzadt erekkel, mint egy nagy bolygó domborzati térképe, nagy formátlan lábikrája, mint tüdőszín gumiharisnyába töltött húsvagdalék. Reménytelenül hiú volt a külsejére, és reggelente órákig sminkelt.

– Egyetek – vetette oda Ethel, és letett Joe elé egy halom fekete négyszöget meg egy tócsa sárga nyákot, amiről meggyőződése szerint Joe-nak nyomban tudnia kellett, hogy az pirítós és tükörtojás. Joe bedugott egy villányit a szájába, és rágni kezdte, arcán elmélyült koncentrációval, amely mögött azonban Sammy őszinte, mély undort vélt felfedezni.

Sammy gyors műveletsort hajtott végre, melynek elemei a nyirkos mosott ruha összehajtogatására, nedves hamu lapátolására, majd egy titkos térkép fogságba esés előtt végrehajtott, hősi lenyelésére emlékeztettek, de amely a mama konyhájában evésnek minősült. Aztán felállt, keze fejével megtörölte a száját, és felvette remek gyapjú sportkabátját.

– Gyerünk, Joe, mennünk kell – mondta, azzal lehajolt, és csókolt lehelt a Nagyi szattyánbőr ábrázatára.

Joe elejtette a kanalát, aztán ahogy lehajolt, hogy felvegye, keményen beleverte a homlokát az asztalba. A Nagyi sikkantott egyet, az ezüstnemű megrezzent az asztalon, megreccsent egy szék. Aztán Joe felállt, jól nevelten megtörölte az ajkát a papírszalvétájába. Amint végzett vele, kisimította a papírt, és odahelyezte az üres tányérjára.

– Finom volt – mondta. – Köszönöm.

– Nesze – nyújtott oda Ethel a konyhaszék hátán lógó akasztóról egy takaros tweedöltönyt. – Kivasaltam az öltönyödet, és kiszedtem a foltokat az ingedből.

– Köszönöm, néni.

Ethel átkarolta Joe derekát, és büszkén megszorongatta.

– Fogadni mernék, ez tudja, hogyan kell gyíkot rajzolni.

Sammy elvörösödött. Ez a megjegyzés célzás volt bizonyos bonyodalmakra, melyekbe Sammy egy hónappal azelőtt ütközött, az Eleven Kaméleon nevű termékkel kapcsolatban („Tűzze a gallérjára, és domborítson!”), melyet az Empire akkoriban akart piacra dobni. A gond az volt, hogy Sammynek valószínűleg veleszületetten semmi érzéke nem volt a csúszómászókhoz, amit csak tetézett, hogy fogalma sem volt, miféle csúszómászót lehet kapni az Empire Noveltynek beküldött huszonöt centekért, annál is inkább, mert éppenséggel egyetlen darab sem volt a raktáron, és nem is volt várható, amíg Shelly Anapol nem tisztázza, mennyi a rendelés, ha lesz egyáltalán. Sammy két éjszaka darvadozott az enciklopédiák és könyvtári könyvek fölött, lerajzolt több száz gyíkot, soványat és kövéret, óvilágit és újvilágit, tülköset és sisakosat, végül kikötött egynél, amely úgy nézett ki, mint egy összelapított, csupasz mókus. Ez volt az egyetlen kudarca, amióta rajzolóként gürcölt az Empire-nél, de az anyja, természetesen, úgy tekintette ezt, mint egyes számú figyelmeztetést.

– Joe nem fog gyíkokat rajzolni, sem olcsó fényképezőgépeket, sem más szart, amit azok árulnak – jelentette ki Sammy, aztán megfeledkezvén arról, amire maga figyelmeztette Joe-t, hozzátette: – De nem ám, ha Anapol ráharap a tervemre.

– Miféle terv? – húzta össze a szemét az anyja.

– Képregények – vágta ki Sammy, egyenest bele az anyja arcába.

– Képregények? – kerekedett ki Ethel szeme.

– Képregény? – kérdezte Joe. – Az mi?

– Szemét – felelte Ethel.

– Mit értesz te hozzá? – vetette oda Sammy, és megragadta Joe karját. Már majdnem hét óra volt. Anapol levonja a béréből, ha nyolc után érkezik. – A képregényben igenis nagyon jó pénz van. Ismerek egy srácot, a Jerry Glovskyt – vonszolta Joe-t az előszoba felé, mert úgyis tudta, mit fog mondani az anyja.

– Jerry Glovsky! – kiáltotta Ethel. – Szép példa. Az egy értelmi fogyatékos. A szülei első unokatestvérek.

– Ne hallgass rá, Joe. Tudom, mit beszélek.

– Neki esze ágában sincs hülye képregényekre pazarolni az idejét.

– Semmi közöd, hogy ő mit csinál – sziszegte Sammy. – Megértetted?

Sammy tudta, hogy ezzel a torkára forrasztja a szót. Az a kérdés, hogy kinek mihez van köze és mihez nincs, központi helyet foglalt el Ethel Klayman erkölcsi gondolatvilágában, melynek legfőbb tantétele az volt, hogy mindenki törődjön a maga dolgával. A pletykálkodók, szarkeverők és kibicek az ő személyes démonológiájának legfőbb rossz szellemei voltak. Általában faséban volt a szomszédokkal, és szinte paranoiásan gyanakodott a házhoz járó orvosokra, házalókra, elöljárósági alkalmazottakra, egyházközségi bizottsági tagokra és vigécekre.
Most megfordult, és szemét az unokaöccsére szegezte.

– Tényleg képregényeket akarsz rajzolni? – kérdezte.

Joe leszegett fejjel, vállát az ajtófélfának támasztva állt előtte. Amíg Sammy és Ethel veszekedett, udvarias zavarában elmélyülten tanulmányozta a rövid sörtéjű, mustárbarna szőnyeget, de most feltekintett, és ettől Sammy esett zavarba. Az unokatestvére olyan tekintetet vetett rá, mely egyszerre volt fürkésző és dorgáló.

– Igen, néni, azt – felelte. – Csak egyet szeretnék tudni. Mi az a képregény?

Sammy benyúlt dossziéjába, előhúzta az Action Comics legutóbbi számának egy szamárfüles, ujjlenyomatoktól foltos példányát, és átnyújtotta az unokatestvérének.

1939-ben az amerikai képregények, akárcsak az őskori hódok és csótányok, nagyobbak és a maguk ormótlan módján pompásabb kiállításúak voltak, mint modern utódaik. Méretre vetekedtek egy elegáns magazinnal, vastagságuk, mint egy ponyvaregényé, és – a fedőlapot is beleszámolva – hatvannégy csiricsáré oldalt kínáltak az eszményi tízcentes árért. A belső illusztrációk minősége általában véve a legjobb akarattal is legfeljebb pocséknak volt minősíthető, a fedőlap viszont némiképp utánozni próbálta az elegáns folyóiratok profizmusát és dizájnját, meg a ponyvafüzetek elevenségét. A képregény fedele azokban a kezdeti időkben olyan volt, mint egy poszter, amely egy összesen két másodperc alatt lefutó álomfilmet hirdet, és amely akkor libben életre az ember agyában, és bontakozik ki a maga teljes pompájában, mielőtt kinyitja a pocsék papírra nyomott, összekapcsolt belső lapokat. Aztán felgyullad a villany. A borító nem csupán színezett tusrajz volt, hanem valódi festmény, melyet olyanok készítettek, akiknek hírnevük volt a szakmában: képzett illusztrátorok, akik könnyű kézzel tudtak rajzolni takaros láncra vert laboránskisasszonyokat, aprólékosan kidolgozott dzsungellakó jaguárokat és korrekt izomzatú férfi­testeket, és hozzájuk olyan lábakat, amelyekről csakugyan elképzelhető volt, hogy viselni tudják gazdájuk testét. A Wonder és a Detective e korai, összefogdosott példányai, többszínnyomásos kalózcsapataikkal, hindu méregkeverőikkel és rugós kalapkarimájú bosszúállóikkal, egyszerre elegáns és nyers, dús tipográfiájukkal, még ma is egyfajta könnyen emészthető, de tartalmas kalandot ígérnek. Sajnos azonban túl gyakran fordult elő, hogy a címlapon ábrázolt jelenet köszönőviszonyban sem állt a belső lapok anyagának híg levesével. A borítón belül – ahonnét az ember orrát manapság óhatatlanul megcsapja a bolhapiacok doh- és nosztalgiaszaga – az 1939-es képregény művészileg és morfológiailag sokkal primitívebb volt. Mint a keverék műfajok és keverék nyelvek esetében gyakran előfordul, a kezdeteket szükségképpen a genetikai és grammatikai zűrzavar roppant termékeny periódusa jellemezte. A szerzők, akik életük nagyobb részében nem láttak mást, mint az újságok rajzsorozatait és a ponyvafolyóiratokat, és akik többségükben fiatalok voltak és járatlanok a ceruza, a tusecset és az akkordmunka által diktált kegyetlen időkorlátok világában, igyekeztek túllépni egyfelől az újságok képsorozatainak szigorú térbeli kötöttségein, másfelől a ponyvaregény túlfűtött bőbeszédűségén.

A pedagógusok, pszichológusok és a nagyközönség köreiben kezdettől fogva érezhető volt egy olyan tendencia, amely a képregényt pusztán úgy tekintette, hogy az nem egyéb, mint csökkent értékű leszármazottja az újságok pár kockából álló képsorozatainak, amelyeket a dicső – azóta elhalványult – fénykorukban elnökök és hálókocsikalauzok egyaránt olvastak, és a műfaj a bennszülött életerő és kellem tekintetében a baseball és a dzsessz büszke amerikai unokatestvére volt. Az a szégyenkezés és zavar, amely a műfajhoz örökre hozzátapadt, részben legalább annak a különbségnek volt a következménye, amely mindjárt a kezdet kezdetén óhatatlanul szembeötlött, és amely mindvégig, még legjobb pillanataiban is jelen volt, ha össze­hasonlították Burne Hogarth, Alex Raymond, Hal Foster és a vicclaprajzolók más királyainak keresett eleganciájával, a Li’l Abner, a Krazy Kat, az Abbie ’n’ Slats finoman hangolt, felnőttes iróniájával, Gould és Gray, valamint a Gasoline Alley tempós történetmondásával, vagy a verbális és vizuális narratíva ama szédítő, soha meg nem haladható összjátékával, amely Milton Caniff munkáira volt jellemző.

Eleinte, és egészen 1939-ig a képregény nem volt egyéb, mint a népszerűbb, pár kockából álló rajzsorozatok felmelegített változata, kiszakítva őket eredeti talajukból, az újságok lapjairól, és – nem minden erőszak nélkül – beleollózva két talmi csillogású borító közé. Az újságok három-négy ábrából álló epizódjai, melyek pénteken a legizgalmasabb résznél szakadtak félbe, majd hétfőn jött a folytatás, keservesen fészkelődtek a könyvek tágasabb határai között, és az, ami a napi kanalankénti adagolásban pompásnak, hátborzongatónak vagy harsányan derűsnek látszott, döcögős, ismétlődő, statikus és szükségtelenül elnyújtott lett, mondjuk a More Fun (1937) lapjain, amely, mellesleg, az első olyan képregény volt, amit Sammy Klay megvásárolt. A képregények első kiadói részben ezért, részben azért, hogy megspórolják a másodközlésért járó díjakat, kísérletezni kezdtek eredeti tartalmakkal is, amihez felvettek művészeket vagy szövegírókat, hogy alkossanak saját figurákat és történeteket. Ezek a művészek, ha rendelkeztek is némi tapasztalattal, általában nem voltak sikeresek vagy tehetségesek; ha viszont volt bennük tehetség, hiányzott a tapasztalatuk. Ez utóbbi kategóriába többnyire bevándorlók, vagy bevándorlók gyermekei, vagy olyan vidéki fiúk tartoztak, akik épp akkor érkeztek a nagyvárosba. Ezeknek voltak álmaik, de családnevük miatt, és mert nem rendelkeztek kapcsolatokkal, semmi esélyük nem volt, hogy vigyék valamire a Saturday Evening Post címlapjának és a Mazda villanykörte hirdetéseinek gőgös világában. Tegyük hozzá: sokan közülük még arra sem voltak képesek, hogy viszonylag realisztikusan lerajzolják azt a kétségkívül bonyolult testrészt, amellyel a kenyérrevalót szerették volna megkeresni.

Az eredeti tartalmak forradalmát azonnali és meredek minőségesés követte. A vonalak esetlegessé, a testtartások esetlenné, a kompozíciók statikussá váltak, hátterek alig léteztek. A lábak, amelyeket hírhedetten nehéz a térben realisztikusan megrajzolni, egyszerűen eltűntek a rajzokról, az orrok v betűkké egyszerűsödtek. A lovak hordótestű, vézna lábú kutyákká változtak, az autók gyorsaságvonalakba burkolództak, mert így nem látszott, hogy nincs ajtajuk, sosem rajzolták meg őket léptékhűen, és mind pontosan egyformán nézett ki. A csinibabák – minden rajzolófiú tegzének e nélkülözhetetlen nyílvesszői – kissé jobban jártak, de a férfiak csak álltak ránc nélküli öltönyeikben, melyeket mintha bádoglemezből vágtak volna ki, és kalapjaikban, melyek nehezebbnek látszottak, mint az autójuk, esetlenül, kiugró állal, és püfölték egymás pipajelre emlékeztető orrát. A cirkuszi erőművészek, az óriás termetű hindu szolgák, a dzsungel merev nadrágos urai fárasztó egyformasággal duzzasztották valószerűtlen, biliárdgolyó keménységű bicepszüket, deltáikat és farizmaikat. Térdük és könyökük fájdalmas ficamba torzult. A színek legjobb esetben is fakók voltak, de legtöbbször szinte teljesen hiányoztak. Az is előfordult, hogy minden a kék vagy a vörös két árnyalatában pompázott. De ami a legfontosabb: a képregényeket leginkább nem a művészi gond hiánya tette tönkre, mert azért akadt itt bőven életerő, és hatott a válság keltette kollektív törekvés az önfejlesztés irányába, sőt, akadtak esetenként tehetséges, hozzáértő ceruzaforgatók is – hanem az indigós másolatok átkos szokása. Minden csupán egy változat volt, egy újságból kivágott képsor vagy egy rádiós ponyvahős variánsa, amin olykor szinte nem is módosítottak semmit. A rádió Zöld Darazsa különböző színű darazsak, bogarak és méhek légióját hozta világra; az Árnyék árnyékaként egész légiónyi öltönyös, filckalapos, lámák közt nevelődött polgárőr született; minden női gonosztevő egy alig leplezett Sárkány Lady volt. Következésképpen a képregény szinte már feltalálásakor vagy alig valamivel később sorvadásnak indult, elvesztette célját, jellegzetességeit. Nem volt benne semmi, amit az ember ne találhatott volna meg jobb minőségben, olcsóbban, valahol másutt (a rádióban pedig egyenest ingyen).

Aztán 1938 júniusában megjelent Superman.

Postán érkezett Clevelandból, a National Periodical Publications kiadóba. Néhány zsidó fiú küldte, akik száz férfi erejét, egy távoli világ különösségét, saját szemüveges kamaszkoruk reménységét és kétségbeesését préselték belé. A rajzoló, Joe Shuster, bár technikailag éppen hogy megütötte a mértéket, az első pillanattól kezdve megérteni látszott, hogy a képregény nagy téglalap alakú oldala olyan elrendezést és olyan kompozíciós lehetőségeket nyújt, amilyenek az újságok számára jobbára elérhetetlenek. Shuster függőlegesen összekapcsolt három panelt, hogy bemutassa a Superman egyik szabadalmazott felhőkarcoló-ugrását (az Acélember, pályájának e pontján, még nem tudott igazán repülni), és valami filmes érzékkel választotta meg a nézőszöget, és állította be a figuráit. Az író, Jerome Siegel a ponyvaregény és előzményei iránti fanatikus rajongásának és átfogó ismeretének hevével varázslatos ötvözetet hozott létre a figura néhány elődjéből és archetípusából, Sámsontól Doc Savage-ig, felruházva hősét a nyújthatóság, a keménység és a ragyogás páratlan együttesével. Bár a Superman eredetileg újsághősként fogantatott, igazából egy képregény lapjain született meg, ahol gyors növekedésnek indult, s a műfaj e csodálatos születés után egykettőre túljutott az átmeneti megtorpanáson, és megtalálta célját a tízcentes álmok piacán: kifejezte az erőtlen és öltözködni nem tudó emberek erő utáni mohó vágyát és rikító öltözködési ízlését. A képregények tiszta és igaz gyermekholmik voltak, amelyek éppen abban a pillanatban érkeztek, amikor Amerika gyermekeinek zsebét tízévi szörnyű nyomorúság után kezdte égetni egy-egy véletlenül belegurult, felesleges tízcentes.

– Ez egy képregény – mutatta Sammy.

– És azt mondod, nagy pénz? – nézett fel Joe még több kétséggel, mint bármikor aznap reggel.

– Heti ötven dollár. Lehet, hogy még több.

– Ötven dollár! – kiáltott fel Ethel, és Sammynek úgy rémlett, a hangjában csengő szokásos hitetlenséget átszínezi egy parányi bizonytalanság, mintha pusztán a bejelentés vérlázító pimaszsága akár igazságának a garanciája is lehetne.

– De legalább negyven.

Ethel összefonta a karját, és csak állt, ajkát harapdálva. Aztán bólintott.

– Keresek neked egy jobb nyakkendőt – mondta Joe-nak, azzal sarkon fordult, és bement a lakásba.

– Hé, Sam Clay – suttogta Joe, és elővarázsolt egy sikkes kis szalvétacsomagot, amelybe elfogyasztatlan reggelijét titkon belecsomagolta. Aztán ártatlan mosollyal megkérdezte: – Hová dobhatom?

Michael Chabon: Kavalier és Clay bámulatos kalandjai

Fordította: Soproni András

21. Század Kiadó, 2019