Ezerkilencszáztizennégy augusztusában a Fradi Üllői úti sporttelepe szigorúan lezárt terület, a kapukon se be, se ki nem lehet menni. Egy fia atlétának sem szabad a pályán trenírozni, csak a pályaszolga képviseli a polgári elemet. A többi, aki ott van, mind katona. A tribünök alatt, az öltözőkben van a szállásuk. A sporttelep teniszpályáin garázst rendeztek be a katonai automobiloknak. Háborús idők járnak: Gavrilo Princip 1914. június 28-án Szarajevóban meggyilkolta Ferenc Ferdinándot, az Osztrák–Magyar Monarchia trónörökösét. Az európai fővárosok sorra küldik a hadüzeneteket egymásnak, augusztus végén Japán belépésével a kontinentális konfliktus világháborúvá szélesedik. A futballban persze nem csak az (ideiglenesen) elfoglalt FTC-pályán érezteti hatását a rendkívüli idő: a bajnokságnak az eddig ismert formában vége szakadt, helyette hadikupa-sorozat és katonák–civilek találkozó volt.
Talán csak a háború miatt megcsappant keret és a bajtársiasság volt az oka, hogy eddigre nem hagyott fel a sporttal. 1914 márciusában már hivatalos közlés szólt róla: „Dr. Borbás Gáspár rövidesen búcsút mond a nyilvános szereplésnek s csak addig játszik klubja színeiben, amíg utódot találnak a helyére.” A leválás lassú volt, 1916 őszéig még feltűnik mind a válogatottban, mind a Fradiban. A lapok hol arról írnak, hogy nem okoz már örömöt neki a játék, hol gyönyörű egyéni teljesítményét méltatják. 1914-ben összesen két, ’15-ben négy, ’16-ban egyetlen meccset játszik a válogatottban. Az év január közepén Bárczy István polgármester – a közgyűlési választást követően – tiszti alügyésznek nevezi ki. Ez a pozíció Budapest 1870-es évek óta létező külön jogi képviseletéhez, a tiszti ügyészi hivatalhoz tartozott: feladatuk volt eljárni a székesfőváros mindenfajta jogi ügyeiben, például közhatósági személyként vinni a különféle peres ügyeket.
Borbás dr. 1916. október elsején lépett utoljára pályára meggypiros mezben, 41-szeres válogatottként, 16 ezer néző előtt az osztrákok ellen az Üllői úton. (A világháború miatt a magyar reprezentatívok ekkoriban csak az osztrákokkal mérkőztek.) Az MLSZ a direkt e célból megemelt jegybevételből az augusztusi román támadás elől útra kelt erdélyi menekültek ellátását támogatja. Ez volt a meccs egyetlen felemelő pontja, ugyanis a vendégek győznek 3:2-re. A sajtó másnap kórusban szidja Borbást: „a csatázósor Akhilles-sarka” (Budapesti Hírlap), „rosszak között is mint a legrosszabb szerepelt, rontott, amit csak lehetett” (Pesti Hírlap). A válogatott (és a Fradi) új csillaga már Tóth Potya István, aki a 21. percben csodás gólt lőtt az osztrákoknak. Az Illustriertes Sportblatt cikke kevésbé a meccsről, mint a háború miatt hiányzókról, elesett és hadifogságba került játékosokról szólt, illetve a minőségbeli romlásról, amely mindkét oldalra jellemző volt. Ugyanakkor – szól a bécsi lap – az osztrák fél már a jövő generációt látta az új játékosaikban, míg a magyaroknál még a „régi nagy öregek” játszottak.
A vesztes meccs után nem sokkal Borbást kihallgatásra rendelik a polgármester hivatalába. Személyesen Bárczy István beszélget vele és határozottan kijelenti: „Nézze, Gazsi, vagy gladiátorkodunk, vagy ügyészkedünk!” A polgármester különben focirajongó volt – frakkban, cilinderben végezte a kezdőrúgást az MTK-pálya avatásán –, az is elképzelhető, hogy Borbás dr. csak ürügyet keresett a focis korszak lezárására. Akárhogy is volt, ezt a „gladiátor vagy ügyész” felvetést az akkori körülmények között mindenképpen hamis dilemmának kell tartanunk. Ha nincs a háború, nincs a sok rendkívüli körülmény, Borbás Gáspár már minden bizonnyal abbahagyta volna.
1916. október 15-én anyaklubja 2:0-ra győzött a MAC ellen. Az Ujság és a Budapesti Hírlap is elismeri játékát. Gólt már nem szerzett.
*
A Fradi–MAC-derbi után Borbás dr. soha többet nem lépett pályára, de lelátóra is alig. 1916 októberében teljesen leállt a focival. Nem volt nyilvános búcsú, nem voltak szalutálós cikkek, semmi formaság. Később több interjúban firtatták, mégis miért vágta el magát ilyen radikálisan az életét több mint másfél évtizeden át meghatározó sporttól. A ’20-as években adott interjúiban némileg zárójelbe tette focista múltját:
Mindig csak féllábbal voltam sportember. A másikkal a hivatásom hajtókarát tapostam mindig.
Ez a fajta hárító tónus a kései nyilatkozatokból szinte teljesen kiveszett.
A fociról történt leválásban sok társához hasonlóan nála is nagy szerepet játszhatott a bujtatott játékosfinanszírozás terjedése: „A háborús esztendőkben már felütötte fejét az álamatőrizmus, sok minden ezzel kapcsolatos tünet kedvemet szegte. […] Az én mentalitásom, elveim, sportrajongásom nem engedték meg, hogy részt vegyek a magyar sport ama kevésbé esztétikus evolúciójában, ha ugyan lehet ezt a korszakot annak nevezni, amely végül is a professzionalizmusban feneklett meg.” Nem elírás, a volt szélsőcsatár tényleg úgy gondolta, hogy a hivatásos futball egyfajta zátony. Csapattársa, Rumbold Gyula „Runci” még keményebben fogalmazott leszerelése után: „A sport álamatőrök szabad zsákmánya lett, akik közül némelyek burkolt üzletet csináltak a futballból. S azóta vége. Nem járok meccsre, nem érdekelnek a játékosok. A professzionizmus teljesen idegen számomra. Nem értem.” (Kiemelés tőlem. – BB)
Az amatőrök, illetve az álamatőrök és a hivatásosok között nem is a fizetség volt a legnagyobb különbség, hanem a sportolás lényegéről alkotott felfogás: az amatőr ideál az önmaga fejlesztéséért és klubja sikeréért küzdő sportoló volt. Ennek a századelő polgári származású labdarúgói meg is feleltek, ám lassanként megjelentek a pályákon az alsóbb osztályok képviselői, akik ráadásul pénzre válthatták tudásukat, így szemükben az amatőr ideál üres frázissá vált. Borbás dr. racionális énje megértő volt: „A kétségbeejtő financiális és szociális viszonyok természetessé tették azt, hogy az amatőrsport átalakul professzionista sporttá. (Itt az I. világháború utáni körülményekre utal. – BB) Ennek így kellett történnie. Számolnunk kell azzal, hogy a profi futball előbb-utóbb teljesen megöli az amatőr labdarúgást.”
A volt csatár élete vége felé már fájó döntésként idézte fel a dressz letételét: „Tudtam, ha egyszer is belépek a pályára, nem tudom betartani az ígéretemet.” Mármint azt, hogy végérvényesen szakít a focival. Inkább elment minden hétvégén vidéki „második otthonába”, édesapja kerekegyházi házába, hogy „ellenállhasson a pálya kísértésének.” Legszemélyesebb hangon egy 1930-as nyilatkozatban beszélt másfél évtizedes futballpályafutása értelméről: „Hálát adok a sportnak, hogy megtanított küzdeni, aminek az életben azóta annyi hasznát láttam. A sportolás megedzett testben-lélekben, megtanított a gondok leküzdésére, szívembe írta, hogy sohasem szabad csüggedni, igazi életharcossá nevelt.”
1940-ben vastag betűs szalagcímet és interjút ért a Nemzeti Sportban, hogy „Borbás dr., a háború előtti idők nagy csatára 23 évi szünet után újra megnézett egy mérkőzést!” A magyar–svájcin volt kint, és lassúnak találta játékot: „A mi időnkben sokkal nagyobb volt az iram. […] A mi időnkben kétszer-háromszor annyi labdát kapott a szélső olyan meccseken is, amikről azután megállapították, hogy a szélsők nem kaptak elég labdát” – szólt a kritika.
Ha pályára és lelátóra nem is nagyon lépett, Borbás Gáspár azért nem szakított meg minden kapcsolatot a sporttal. A Fradi 1916. júliusi közgyűlésén az egyesület főtitkárává választották, és később is tagja volt az elnökségnek, jóllehet ez inkább volt tiszteletbeli pozíció. 1925 végén a frissen életre hívott Magyar Tréner Collegium ügyésze lett, majd (más „régi nagyokkal” együtt) bekerült az MLSZ Jubileumi Bizottságába. 1922-ben elvállalta akkori munkahelye, a Köztisztviselők Fogyasztási Szövetkezete csapatának amatőrtrénerségét. Arról nincs forrás, mennyire vette ezt komolyan, vagy hogy milyen volt a „kezei között” focizni. Az élete végén adott interjúkban arról beszélt, többé-kevésbé követi a futballt. „Láttam Pelét, Eusebiót és a többieket. Ilyen technikai tudásunk sosem volt. Ismerem a mi játékosainkat is. Kitűnő labdarúgók, de valahogyan hiányzik a mai futballból a sok váratlan fordulat” – mondta a Magyar Nemzetnek 1969-ben. Legutolsó nyilatkozatában akadt ilyen mondat is:
„Úgy tudom, a játékosok már egészen magas életszínvonalat élveznek. Nos, akkor ezért cserébe sokkal többet kellene nyújtaniok, és talán jobban szeretniük a sportágat!”
*
Voltak nála eredményesebb, több gólt szerző, nagyobb sportkarriert futó figurák, de tény, hogy Borbás dr. játéka hagyatékként maradt a Fradiban. Technikájának a későbbi balszélsők között pontos követői voltak: Kohut Vilmos (a világbajnoki ezüstérmes csapat tagja, akit a ’20-as években úgy emlegettek a sajtóban, mint „az új Borbás Gáspárt”), Gyetvai László (a Fradi csatára, majd az Egyetértés edzője) és a nemrég elhunyt Fenyvesi Máté is ide sorolható. Ezek a folyamatosságok az egymást követő korokon keresztül átjárják a magyar futballt. Az Aranycsapat előtti foci arcai, sikerei jórészt kiestek a köztudatból (még az is, hogy az 1938-as labdarúgó-világbajnokságon ezüstérmet nyertünk), pedig Puskásék játéka is arra épült, amit gyerekként idehaza láttak, eltanultak.
A stagnáló, majd a leszálló ág utána következett Magyarországon. 1975-ben a volt szélsőcsatár arról beszélt az őt kérdező újságírónak, hogy „az állóképesség és az erőnlét még nem elegendő”, a fizikai mellett kifejezetten szükség van „gondolkodásbeli gyorsaságra” is. Generációjára jellemző vonás volt az észjárás, a mérlegelés hangsúlyozása. Nekik ez természetes volt, sőt a századeleji környezet miatt előbb lett belőlük önállóan döntésképes, mint módszeres edzéstervvel dolgozó játékos.
A Dénes Tamás–Sándor Mihály-féle nagy futballkönyv úgy ír Borbás dr.-ról, mint aki „a régi iskolát, az erkölcsi alapú labdarúgást játszotta”; a sportolás öröméért, nem a dotációért futballozott. És tényleg nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ezek a srácok – Schlosser, Rumbold, Koródy, Borbás, de persze sorolhatnánk az MTK-s, UTE-s, BTC-s és más társakat – csakis tiszta játékszeretetből, a korban sokszor idézett „Mens sana in corpore sano” (Ép testben ép lélek) mondást és a bajtársiasság ösztönös parancsát követve kezdték művelni a futballt. Rengeteget tettek bele – időt, pénzt, energiát –, és keveset vártak cserébe.
A magyar válogatott első gólszerzőjének nevét ma sporttelep őrzi Kerekegyházán, ahol annyi szép nyarat töltött a családi házukban, és amelynek temetőjében édesapja nyugszik. Mai tudásunk szerint sosem focizott ott, sőt éppen a pesti pályák csábítása elől utazott vidékre. Lelki alkatához, sportolói felfogásához, öntudatos amatőrségéhez mégis jobban illik az itteni névadás, mint bárhol máshol az országban.
Borbás Gáspár egy nyolcvanévesen adott interjúban így üzent az utókornak:
Egyet tudok tanácsolni a mai fiataloknak: ne a gól ellen küzdjenek – hanem a gólért!
E sorok írásakor Istvánmező történelmi villái mellett haladva még kimehetünk a Millenáris Sporttelephez, ahol a válogatott első gólja született. Ahogy a bécsi WAC-Platz, úgy a zuglói Mili sem az már, mint a hőskorban, de még ott van, a környéken járva elképzelhetünk régi nagy meccseket, keménykalapban szurkolni érkező közönséget. Vajon az anyag maradandóbb vagy az emlékezet? A hőskor nagy játékosai közül sokan teljesen kiestek a köztudatból. Borbás Gáspár focival töltött másfél évtizede természetesen nemcsak róla szólt, hanem csapat- és bajtársakról is, akik végigkísérték ezen a „karrieren”. A fejezet végén illő, hogy felidézzük, mi lett velük.
STOBBE Ferenc „Mister”: A sportvezető, aki megismertette az igazi futballt Borbás Gáspárral 1904 és 1908 között (két 1906 őszi találkozót leszámítva) a válogatott szövetségi kapitánya lett. Lemondása után „örökös tiszteletbeli szövetségi kapitánnyá” választották. Családja elvesztése miatt lelki egyensúlya megbomlott. Elmegyógyintézetben halt meg 1916-ban. Az MLSZ 1923-ban síremléket adományozott neki, de azt – mivel Stobbe-nak leszármazója nem volt – később felszámolták.
MALAKY Mihály: Végigjárta a Fradiban csaknem az összes tisztség rangsorát: volt titkár, intéző, igazgató, majd alelnök. Oroszlánrésze volt a csapat naggyá tételében. Horváth Ferenc utódaként 1906-tól kis megszakítással 1920-ig irányította a zöld-fehér futball ügyeit. A fáma szerint amikor 1932-ben a sírjánál a rögök hullani kezdtek a koporsójára, a tömeg éppen egy Fradi-gólt ünnepelt a nagy vetélytárs pályáján.
KORÓDY Károly: A hőskori FTC egyik legerősebb játékosa 229 mérkőzésen lépett pályára és 183 gólt szerzett. (A találkozók közül 107 volt bajnoki, amelyeken 104 találat fűződött a nevéhez.) Hétszer nyert bajnoki aranyat, kétszer ezüstöt. A Magyar Királyi 11. Honvéd Gyalogezred tartalékos hadnagyaként harcolt az I. világháborúban. 1917-ben hősi halált halt. Nyughelye ismeretlen.
FRITZ Alajos: A kapusnak a focikarrier családi ügy is lett: leánytestvérét, Elzácskát Schlosser Imre vette feleségül. „Bunkó” (vagy más néven Frici) tanította be a védés alapvető technikájára későbbi legendás utódját, Zsák Károlyt a budai Vérmezőn. Fritz később fogtechnikusként dolgozott. 1963-ban halt meg.
RUMBOLD Gyula: A hőskorszak egyik legkiválóbb védője 33-szor lett válogatott, a Fradival hétszer nyert bajnokságot, háromszor Ezüstlabdát, mígnem 1910-ben egyik pillanatról a másikra otthagyta a focit, és kiment Münchenbe művészettörténetet hallgatni, festészetet és iparművészetet tanulni. Az I. világháborúban az orosz frontra vezényelték, ahol fejsérülést szenvedett, miatta soha többé nem sportolhatott. Az álamatőrség terjedése miatt teljesen kiábrándult a fociból. 1959-ben halt meg.
SCHLOSSER Imre: A magyar futball első aranykorának legnagyobb klasszisa 1916 őszén óriási meglepetésre (és a fradisták őszinte csalódására) az MTK-hoz igazolt. Később profi trénerként először a Magyar Atlétikai Club szerződtette, majd a svéd FC Kamraterna csapatánál (Norrköping városában) vállalt edzői állást. 1959-ben halt meg. Sírjánál Borbás Gáspár mondta a gyászbeszédet. Fia, Solymosi Norbert labdarúgókapus és válogatott kosárlabdázó lett.
TÓTH Potya István: A válogatottban 1909 és 1926 között 19 alkalommal szerepelt és 8 gólt ért el. 1926 őszétől 1930-ig a Ferencváros szakvezetőjeként dolgozott, majd az olasz Triestina és egy idényig az Internazionale trénere lett. 1932 és 1934 között az Újpestet irányította, majd a negyvenes évek elején szakvezetőként újfent a Fradihoz került. A második világháború idején a németellenes nemzeti ellenállás Dallam nevű titkos szervezetének tagja lett. 1944 decemberében lelepleződtek, elfogták őket. 1945. február 6-án a megszálló német vezetés parancsára több társával együtt kivégezték.
Borbás Barna: Első gól – Borbás Gáspár élete
Válasz Könyvek, 2023
