Egy hónappal a tavaly februári orosz invázió előtt fejezte be a kéziratot, amikor már a nemzetközi közvélemény javában a térségre figyelt. Befolyásolta ez a munkáját bármilyen mértékben is?
Annyiban mindenképpen, hogy a kiújult érdeklődés még jobban megerősített abban, ez a téma fontos és érdekes. Tény ugyanakkor, hogy régóta foglalkozom már ezzel a kérdéskörrel. Ez a kötet nem két-hároméves gondolkodás eredménye, hanem egy jóval hosszabb időszaké: nemcsak nagy mennyiségű irodalmi szöveget, visszaemlékezést, útirajzot olvastam végig az elmúlt években, de sokat is töprengtem rajtuk. Igyekeztem a témát széles kontextusba helyezni, nemcsak az ismert magyar írókra kihegyezve, hanem más magyar szerzőkre és természetesen a külföldiekre is. Átfogó képet szerettem volna megrajzolni arról, hogyan is nézett ki az Oroszországról, illetve a Szovjetunióról alkotott kép Európában, azon belül is a magyar értelmiség körében. Ez a kötet tehát legalább annyira szól azokról a megfigyelőkről, akik a véleményüket megfogalmazzák a korszakban a Szovjetunióról, mint magáról a munkásállamról. Ezért is választottam végül a kötet címéül az Oroszok és magyarokat.
Hogyan látták az 1920-as, 30-as évek Magyarországán a Szovjetuniót?
Magyarország helyzete kivételes volt abból a szempontból, hogy Európában egyedüli országként szerzett konkrét tapasztalatot a kommunista diktatúráról 1919-ben. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert ez a tény alapvetően határozta meg a Horthy-rezsim Szovjetunióval szembeni álláspontját, politikáját, ami a már-már hisztérikus antikommunizmusban nyilvánult meg. Ebből következően a két ország kapcsolatát az erőteljes ideológiai szembenállás jellemezte, ami ugyanakkor nem feltétlenül zárta ki a pragmatikus külpolitikai törekvéseket. Az első világháborús hadifoglyok ügyében például Magyarország igen hamar tárgyalásra kényszerült a bolsevik kormánnyal. Ráadásul a nagy ideológiai ellentét dacára volt egy közös nevező, ami a két ország közötti együttműködés alapja lehetett, ez pedig a versailles-i békerendszer elutasítása, a határok módosításának szándéka volt mindkét oldalon. De az együttműködés mellett szólt az is, hogy a magyar gyáripar képviselői hamar felismerték a hatalmas szovjet piac nyújtotta lehetőségeket.
A magyar politikai közvélemény, maga Horthy Miklós kormányzó is azonban tartott a kommunista agitáció beszivárgásától, ezért az 1924-ben a diplomáciai kapcsolatok felvételéről folytatott, titkos szovjet-magyar tárgyalások végül nem vezettek eredményre. A diplomáciai kapcsolatfelvételre így csak tíz évvel később kerülhetett sor, ekkorra azonban a Szovjetunió már kitört a nemzetközi elszigeteltségből, miközben a külpolitikai környezet is alaposan megváltozott.
A diplomáciai kapcsolatfelvétel, majd a külképviseletek felállítása ugyanakkor nem hozott érdemi áttörést: a kereskedelmi kapcsolatok marginálisak maradtak. Az Antikomintern Paktumhoz való magyar csatlakozás – erre 1939 januárjában került sor – eredményeként a szovjetek a külképviseletek kölcsönös bezárását kezdeményezték. A Molotov–Ribbentrop paktum megkötése nyomán viszont – amivel a náci Németország és a sztálini Szovjetunió szövetségre léptek egymással – német sürgetésre újra megnyílt a moszkvai magyar és a budapesti szovjet követség. Ekkor veszi kezdetét az a rövid, a Szovjetunió megtámadásáig tartó időszak, ami a szovjet-magyar kapcsolatok fellendülését eredményezte. Ennek egyik fontos hozadéka a kereskedelmi és a hajózási szerződések aláírása volt, ahogy az sem véletlen, hogy ekkor sikerült tető alá hozni az egykori népbiztos, Rákosi Mátyás és a ’48-as magyar zászlók kicserélését.
Hogyan juthatott így be az országba bármilyen kulturális termék a Szovjetunióból?
A két világháború közötti időszak kulturális érintkezései még szórványosabbak voltak, mint a gazdaságiak.
Hangsúlyozandó ugyanakkor, hogy az orosz-szovjet kultúra iránt idehaza végig általános és intenzív érdeklődés mutatkozott, ami függetlenedni tudott a politikai hovatartozástól. Nemcsak az irodalom keltett figyelmet, rendszeresen jelentek meg újságcikkek, beszámolók a szovjet film újdonságairól, a balettről, az újító színházi, képzőművészeti törekvésekről.
Az irodalom persze mindent vitt: a Nyugat című lap mellett például a kommunista barátsággal aligha vádolható Tormay Cécile jegyezte Napkelet is fontosnak tartotta, hogy folyamatosan, sőt, elismeréssel számoljon be a szovjet-orosz irodalmi újdonságokról. Az orosz szerzők, élén Tolsztojjal és Dosztojevszkijjel rendkívül népszerűek voltak. Persze közben a cenzúra is tette a dolgát, ha úgy látta, szovjet propagandával van dolga: bár több szovjet filmet is levetítettek a pesti mozikban, Eisenstein Patyomkin páncélosát 1925-ben betiltották, igaz, az alkotásról közvetett beszámolókból azért lehetett tájékozódni. André Gide híres szovjet úti beszámolójának magyar fordítóját, Déry Tibort 1936-ban börtönbe zárták. (Gide éles és lehangoló kritikát fogalmazott meg a Szovjetunióról, tette ezt ugyanakkor úgy, hogy mindeközben baloldali elköteleződését megtartotta.) Cserépfalvi Imrére is börtön várt 1942-ben, miután a kiadó Solohov Csendes Don című regényének megjelentetésekor a cenzor által kifogásolt és átírt részt egyszerűen kihagyta a szövegből.
Mennyire voltak tisztában itthon az emberek azzal, hogy mi történik a Szovjetunióban és a szovjet politikában?
Aki akarta, tisztában lehetett vele. Ezért is emeltem be a kötetbe azt a Márai Sándort, aki sohasem járt ugyan a Szovjetunióban, ellenben szenvedélyesen érdeklődött az oroszok és a Szovjetunió iránt. Az író figyelmét az orosz élet szinte minden aspektusa megragadta, nem csak az irodalom. Kiterjedt orosz vonatkozású publicisztikájából kiderül, hogy éppúgy érdekelte a Cseka működése, a munkásasszonyok öltözködése, a munkáskantinok kinézete, ahogy a személyi kultusz, Sztálin személyisége, a bolsevizmus vagy a nagy perek rejtélye. Márai több irányból tájékozódott: külföldön az orosz emigránsoktól például, de szenvedélyesen bújta a külföldi újságokat, sőt, egyes források szerint a moszkvai rádió magyar adását is rendszeresen hallgatta. Kimondottan jól értesültnek bizonyult a szovjet viszonyokról, annak ellenére, hogy a tájékozódás nehézségére szinte mindenki panaszkodott a korban, beleértve Márait is: a Szovjetunióval kapcsolatban megjelenő, ellentmondásokkal teli információkazalból szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnt leszűrni a valóságot, ráadásul a dezinformációs szándék minden oldalon megjelent, beleértve persze magukat a bolsevikokat is.
A dezinformáció, a hiteles információk beszerzésének nehézsége Oroszország kapcsán mindig is nehézséget okozott és ez ma sincs másként. Magyarország abból a szempontból szerencsésebb helyzetben volt, hogy a már említett Tanácsköztársaság-tapasztalat miatt nálunk nem vált, nem válhatott divatossá az a Szovjetunióval kapcsolatos attitűd, ami Európa nyugati felét jellemezte.
A harmincas évekre ugyanis Nyugat-Európában létrejött egy olyan masszív, Szovjetunió-barát közvélemény, amely gyakorlatilag megakadályozta, hogy a valóságnak megfelelően lehessen beszélni a szovjet viszonyokról, a bolsevizmusról. Márai egyébként bolsevizmuskritikájával figyelemre méltó, ám nem példa nélküli utat járt be: a Tanácsköztársaság idején a kommunizmustól ő is „megszédült” egy pillanatra, ám hamarosan egy olyan, egyre konzekvensebb bolsevizmusellenes álláspontra helyezkedett, amit egy intellektuálisan nagyon jól végig gondolt, differenciált, civilizáció- és mentalitástörténeti érvrendszerrel támasztott alá.
Említette, hogy a ’30-as években a nyugat-európai közvélemény jelentős része sokkal pozitívabban viszonyult a Szovjetunióhoz, mint a magyar. Ennek mik voltak az okai?
Már a XIX. század második felében, leginkább az orosz irodalom iránti lelkesedésből kiindulva megjelent egy erőteljes Oroszország-rajongás, amit persze tápláltak maguk az oroszok, ahogy a nyugati megfigyelők is. Még a bolsevik forradalmat megelőzően kialakult az a képzet, hogy Oroszország az egyetemes újjászületés, a megújulás letéteményese, az európai civilizáció megmentője, szemben a kiüresedőben lévő nyugati világgal. Sokan hittek abban, hogy az európai civilizációt csak a romlatlan, szent Oroszország mentheti meg. Ez az érzület, várakozás tevődik majd át a bolsevikokra és a Szovjetunióra is.
Az egyik legizgalmasabb kérdés persze az, hogy a Szovjetunió iránti rajongás miért a ’30-as évek derekán, a sztálini terror kiteljesedével egyidőben kulminálódott. Ennek egyik elsődleges oka a fasizmus előretörése volt. A nyugati értelmiségi közvéleményben az az álláspont vált uralkodóvá, amit a Szovjetunió maga is tudatosan épített, hogy a fasizmus elleni sikeres harc igazi, sőt, egyetlen letéteményese a Szovjetunió. Az pedig, aki bírálja a Szovjetuniót, a fasizmus győzelemét segíti elő, annak szolgálatába szegődik.
A másik fontos ok, ahogy már említettem, hogy a bolsevik forradalomban a nyugati véleményformáló értelmiség egy jelentős része az egyetemes megújulás ígéretét akarta látni. Az utópia iránti rögeszmés vágyakozása pedig vakká tette arra, hogy a kiábrándító szovjet valósággal szembesüljön. E vágy mögött az állt, hogy ezek a literátorok elégedetlenek voltak a saját környezetükkel, a kapitalizmus, a nyugati társadalom működési zavaraira pedig a gyógyírt, a hatékony megoldást a Szovjetunióban vélték megtalálni. Tény, hogy a nagy gazdasági világválság idején sokaknak úgy tűnhetett, a liberális demokráciák és velük az egész nyugati világ zsákutcába jutott, miközben vele szemben ott tündökölt az ötéves terv végrehajtásával, majd a világ legdemokratikusabbjaként aposztrofált sztálini alkotmányával a messianisztikus Szovjetunió. A nagy kiábránduló, Arthur Koestler frappánsan tapintott rá a lényegre, amikor megállapította, hogy a szovjet mítosz voltaképp nem a Szovjetunió valóságát, hanem annak a nyugati tudatban való visszatükröződését jelentette. Ami pedig Magyarországot illeti, sajátos, a nyugati országoktól eltérő helyzete már szóba került. A kommunista diktatúra kiábrándító tapasztalatával a háta mögött Magyarországon a Szovjetunió, a kommunizmus iránti rajongás érthetően nem válhatott értelmiségi divattá.
És mennyire változtatott ezen az állásponton a Molotov–Ribbentrop paktum, és rögtön utána a Baltikum szovjet megszállása vagy Finnország és még később Lengyelország megtámadása?
Már a paktumot megelőzően is sokakat elbizonytalanítottak például a nagy koncepciós perekkel kapcsolatos hírek. Ezek a tárgyalások egyébként nyilvánosak voltak, amelyekre meghívták a Moszkvában székelő külképviseletek vezetőit is. Jungerth-Arnóthy Mihály, a moszkvai magyar követ leírja naplójában, hogy a Pjatakov-per majd minden fordulóján ott ült a közönség soraiban. Ő kimondottan éles szemű megfigyelő volt, felismerte a tárgyalások színházi, megrendezett jellegét, de ahogy a kortársak általában, ő sem tudott igazi magyarázatot adni arra, hogy az egykori bolsevik vezetők miért vállalták magukra azokat a vádakat, amiket nem követtek el. A perek még Károlyi Mihályt is elbizonytalanították: Sinkó Ervin leírja azt a kettejük között folyó párizsi beszélgetést, amiből kiderül, hogy a kivégzések híre mennyire lehangolta. Ám sem Károlyi, ahogy később Sinkó sem szakított a kommunizmussal. Koestler ellenben többek között a szovjet úti tapasztalatok, a szovjet propaganda működési mechanizmusa, a perek, majd az említett szovjet-náci paktum hatására levonta a konzekvenciákat, szakított a kommunista párttal, majd 1940-ben Angliában megjelentette híres antisztálinista művét, a Sötétség délbent. A regény igazi hatását a második világháború után fejtette ki, Franciaországban például hozzájárult ahhoz, hogy végül a kommunisták nem tudtak győzelmet aratni. Fontos hangsúlyozni, hogy a két világháború között is jelentek meg olyan kötetek, cikkek, amelyek kiábrándítóan realisztikus képet festettek a sztálini Szovjetunióról, de ezek jószerivel visszhang nélkül maradtak. Jellemző Sinkó esete is: közvetlenül a Szovjetunióba való kiutazása előtt Párizsban ő is értesült az egyik ismert kiábránduló, Victor Serge leleplező írásairól, ám egyszerűen elengedte a füle mellett a hallottakat. Összességében megállapítható tehát, hogy a pereknek vagy a náci-szovjet paktumnak volt elbizonytalanító hatása, ám az igazi kiábrándulók, nem is beszélve azokról, akik Koestlerhez hasonlóan ennek nyíltan hangot is adtak, kisebbségben maradtak.
A könyvet olvasva az tűnik a kiábrándulással való megküzdési stratégiának, hogy ami nem tetszett a Szovjetunióban, azt orosz történelmi sajátosságnak tulajdonították, vagyis maga a kommunizmus az egy jó dolog, csak az orosz társadalom olyan, amilyen, és emiatt van szükség néha olyan dolgokra is, amikkel nem értünk egyet.
Koestler mérnöki pontossággal írja le ezt a mentális folyamatot. Egyébként ő is utazó volt, és nem is kevés időt töltött el 1932–33-ban a Szovjetunióban. Meglepő ugyanakkor, hogy őt utólag (a későbbi memoárjaiban újra megírta, immár antikommunistaként szovjet úti élményeit) nem is annyira az érdekelte, hogy akkor mit látott a munkásállamban, vagy hogy milyenek voltak az utcák, az emberek, milyenek voltak a városok. Elsődlegesen saját kommunista tudatának működése foglalkoztatta, a folyamatos önszembesítés, vagyis az, hogy amit kommunistaként, hívőként látott, azt miért úgy látta, ahogy? Nemcsak a vallásos megtérésként értelmezett kommunistává válás pszichológiai folyamatát írja le rendkívül érzékletesen, hanem azt is, hogy a kommunista zárt tudat miként működik, amikor a kommunista érvrendszernek szögesen ellentmondó valósággal találja magát szemben. Hogyan zajlik az önámítás folyamata? A kommunista tudat zártságának, sértetlenségének védelme érdekében hogyan trenírozza a „hívő” a pszichéjét arra, hogy a zavaró dolgokat negligálja, illetve azok létezésére önnyugtató magyarázattal szolgáljon – például az orosz múlt maradványának tudja be azokat. Ez persze megkerülhetetlenül súlyos erkölcsi torzuláshoz, személyiségzavarhoz, Sinkó szavaival élve lelki lealjasuláshoz vagy végül belső kiégéshez, cinizmushoz vezet. Koestler nem csekély nyelvi innovációval külön terminológiát dolgozott ki a kommunista gondolkodásmód – a bódult, zárt tudat – érvelést, gondolkodást, esztétikai ízlést, szóhasználatot egyaránt meghatározó működési mechanizmusára.
Arthur Holitscherről az ön könyvében olvastam először. Ő nem publikált magyarul, és nem is tartotta magát magyarnak, miért gondolta ennek ellenére mégis, hogy ott van helye a kötetben?
Ennek több oka is van. Én megengedőbb vagyok abban a kérdésben, hogy kit tekinthetünk magyarnak, és ez érvekkel is alátámasztható. Nem biztos, hogy minden tekintetben a nyelvhasználat a meghatározó, hiszen ilyen alapon azt a Koestlert sem tekinthetnénk magyarnak, aki eleinte németül, majd angolul alkotott. Megjegyzem, magyar voltát korábban meg is kérdőjelezték.
Koestler érzelmes viszonyban volt magyarságával, memoárjából tudjuk, hogy élete végéig álmodott magyarul. A ’30-as években visszajárt Magyarországra, sőt, igyekezett bekapcsolódni a magyar irodalmi életbe – akkor egyébként Németh Andor írót tekintette legjobb barátjának, de József Attilával is barátságot kötött.
Koestler komplex háttérrel rendelkezett, mondhatni tipikus közép-európai értelmiségi volt, akinek az identitásában a magyarság mellett a zsidóság és a németség is komoly szerepet játszott. Magyarságát nem tekintette kizárólagosnak, de eszébe sem jutott, hogy azt megtagadja, noha később brit identitásra is szert tett. Mindennek fényében aligha vitatható, hogy neki a magyarok között is helye van. Holitscher még komplikáltabb eset: ő is a dualizmus idején született Magyarországon, igaz egy generációval korábban, ám családi háttere alapvetően ugyanaz. Magyar iskolába járt és a Deák téri evangélikus gimnáziumban érettségizett, tökéletesen beszélt magyarul. Holitscher ugyanakkor a magyarországi zsidóságnak ahhoz az egyébiránt kisebbségben lévő részéhez tartozott, amelyik elutasította az asszimilációt. Abból indult ki, hogy a zsidóság európai kultúrába való integrálódása csak a német kultúrán és a német nyelven keresztül lehetséges. A kiegyezést, a magyar államiság részleges helyreállítását veszélyként élte meg. Tudatosan elutasította magyarságát és a zsidóságától is szabadulni akart, ám, hogy ez egyáltalán nem volt annyira egyszerű, mutatja, hogy külföldön német nyelvű íróként azzal kellett szembesülnie, hogy mindenütt magyarnak és zsidónak tekintették. Holitscher a helyét nem találó, önmagával állandóan elégedetlen, öngyűlölő zsidó értelmiség prototípusa, aki aztán végül sehol nem lelt hazára, az áhított Bécsben, majd Berlinben is idegennek érezte magát. Bár németül alkotott, nem vitatható, hogy életének első, meghatározó korszakát Magyarországon töltötte.
Ez elegendő indok arra, hogy a magyarok között (is) számon tartsuk, és ebből a szempontból irrelevánsnak tekintem, hogy egyébként tetszett-e neki a magyar közeg vagy sem. Ez az egyik ok, ami miatt a kötetben részletesen foglalkoztam vele. A másik indok pedig az, hogy Holitscher az útirajz műfajának egy sajátos válfaját képviseli. A nagy társadalmi átalakulás, így a bolsevik kísérlet értelmét az író kizárólag vallásos dimenzióból szemlélte, ezáltal messianisztikus útirajzokat tett közzé. Szovjet útirajza abból a szempontból is figyelemre méltó, hogy viszonylag korán, 1920-ban járt Szovjet-Oroszországban. Koestlerrel ellentétben nem a kommunista párt tagjaként kelt útra, nem megrendelésre készítette el beszámolóját, amit ennél fogva nem is cenzúráztak. Holitscher kiváló megfigyelőként egy kimondottan akkurátus, jól felépített kötetet állított össze a látottakról. Kendőzetlen kritikával illette a példátlan bürokráciát, a külföldi látogató folyamatos megfigyelését, elképedt a szegénységtől, a szabadsághiánytól, az orosz emberek szenvedéstűrő képességétől is – ez utóbbi egyébként manapság is gyakran szóba kerül. Éles kritikai észrevételei ellenére mégsem csalódottan tért vissza Szovjet-Oroszországból, úgy látta, hogy a bolsevik fordulat minden hibája ellenére fontos lépés lehet az általa áhított messianisztikus-anarchisztikus társadalom megvalósítása felé. Abban reménykedett, hogy a bolsevikok egy testvériségen alapuló, mélyen vallásos társadalom alapjait vetik majd meg. Holitscher a meghasonlott értelmiséginek is jellemző példája: eredendően ugyanis pacifista volt, ám nyíltan hirdette „a cél szentesíti az eszközt” formulát, elfogadva, hogy a vágyott cél megvalósításához „hullahegyeken” át vezet az út. Azért ez félelmetes.
Koestlerről írja a könyvben, de másról is lehet olvasni, hogy gipszmajmocskák, horgolt terítők és hasonló tárgyak is hozzájárultak a kommunizmusból való kiábránduláshoz.
A kispolgári attitűd jelensége a Szovjetunióban sok látogatót zavarba hozott. Illyés is felfigyelt erre, a francia, nagypolgári hátterű Gide pedig nem győzött háborogni a szovjet konformizmuson és egyformaságon, nem mellesleg pedig azon, hogy a szovjet proletárok a kispolgári életmódra vágyakoznak. Ez Sinkó Ervint is intenzíven foglalkoztatta, moszkvai naplójában több helyütt is szót ejt róla, például Kun Béla vagy az egykori avantgárd költő, Barta Sándor moszkvai lakásán megfordulva rosszkedvűen állapította meg, hogy mindkettőt igazi kispolgári ízlés szerint rendezték be. Másutt Sinkó fel is teszi magának a kérdést: miként lehetséges, hogy a győztesek a legyőzött osztályok „levetett rongyaiba” akarnak felöltözni, stílusukat, modorukat utánozva. Ide kapcsolódik Sinkónak az a megfigyelése is, hogy a nagy terror, a perek, kivégzések árnyékában ömlött a giccs és a boldogságpropaganda a szovjet fővárosban, vidám életet hirdető tömegrendezvényeket szerveztek, a színpadokon pedig az operett diadalmaskodott. Sinkó tűpontosan figyelte meg és írta le a sztálini Szovjetunióban az ember alávetettségének stádiumait, a terror és az önámítás pszichológiáját, és aztán persze csendben maradt.
Ha már Sinkó Ervinről beszélünk, ő inkább elfeledett íróként jellemezhető, hiszen az Optimisták című regényét itthon kiadták, még film és tévésorozat is készült belőle, de nem nagyon emlegetik manapság.
Sinkó Ervinnel az volt a probléma, hogy amikor végre kiadták itthon a könyveit, azok már kevésbé tűntek izgalmasnak. Az Optimistákkal is ez volt a helyzet – mire a kézirat elkészült, a Sinkó-féle optimistákra már sehol sem volt szükség, mint kiderült az „optimisták hazájában”, a Szovjetunióban sem. Sinkó a regénnyel krisztiánus kitérőjét követően az ügyhöz, a kommunizmushoz való visszatérését kívánta demonstrálni, miközben ott akarta visszavenni a fonalat, ahol elejtette, azaz 1919-ben. Csakhogy közben eltelt vagy másfél évtized. A ’30-as években az Optimistákkal házalni Nyugat-Európában időszerűtlennek bizonyult, mivel akkor már senkit sem hozott lázba egy kis ország 1919-es története. Az Egy regény regénye című opuszát – amiben összefoglalta a szovjet élményeit – sem akkor jelentette meg, amikor igazán érdekes lett volna. Tehát nem a Szovjetunióból való hazatérte után, mondjuk a ’30-as évek végén, hanem jóval később, Sztálin halálát követően, a sztálini Szovjetunióval szembeforduló titói Jugoszlávia szolgálatában, egyfajta harci cselekedetként, akkor, amikor ennek a tétje, jelentősége már kisebb volt. Lehangoló tény, hogy a sztálinizmust mértani pontossággal leleplező Sinkó végül egy másik, hasonló diktatúra szekértolójává vált. Végezetül Sinkó személyisége és életpályája túl komplikáltnak tűnt ahhoz, hogy bármelyik politikai tábor számára emblematikus figurává váljon. Állandóan tépelődő, lelkiző, moralizáló értelmiségiként nem bizonyult elég jó elvtársnak, ezáltal pedig arra sem volt alkalmas, a Tanácsköztársaságban vállalt szerepe ellenére sem, hogy jobb oldalról a gátlástalan, vérszomjas kommunista képét meg lehessen rajzolni róla. Többek között ezek azok a szempontok, amelyek megnehezítik Sinkó helyének pontos kijelölését a magyar politika- és szellemtörténet palettáján.
Eddig olyan írókról beszéltünk, akik csak kevésbé ismertek, és érintőlegesen kapcsolódtak a magyar irodalmi élethez. De jól ismert magyar írók is jártak azért a Szovjetunióban: Illyés Gyula és Nagy Lajos egyszerre utaztak ki, de homlokegyenest ellenkező fogadtatásban részesültek a beszámolóik. Miért alakult így?
A két író 1934-ben a szovjet írókongresszus meghívására látogatott el a Szovjetunióba. A szervezők tudatosan olyan írókat hívtak meg, akik nem számítottak kommunistának, de nem is ellenszenveztek a Szovjetunióval. Mind a ketten a Nyugat szerzői voltak, és komoly kapcsolatokkal rendelkeztek jobb- és baloldalon egyaránt. Kun Béláék sugalmazására rájuk esett a választás, és nem az akkor kommunistának számító József Attilára, amin a költő jól meg is sértődött. 1934-ben a kongresszus szervezői, Gorkijjal és Buharinnal az élen abban reménykedtek, hogy valamiféle politikai enyhülés következhet be a Szovjetunióban. Tudjuk, hogy erre nem került sor, Gorkij hamarosan meghalt – valószínűsíthetően meggyilkolták –, a következő évben pedig már jött a Kirov-gyilkosság, aztán nagyon gyorsan elindultak a perek is. Ezt persze 1934-ben még nem lehetett sejteni.
Illyés Gyula és Nagy Lajos együtt utaztak, ugyanott szállásolták el őket, ugyanazokon a programokon vettek részt, mégis, ha elolvassuk a két beszámolót, az a benyomásunk, mintha két különböző Szovjetunióról írták volna azokat.
Illyés nagyon tudatosan készült fel az útra, tisztában volt azokkal a politikai aknákkal, amikre könnyedén ráléphet a Szovjetunióról útirajzot készítő író. Pontosan felmérte, hogy ezeket a veszélyeket hogyan tudja hatástalanítani, ennek megfelelően porciózta ki mind a kritikát, mind pedig az elismerő megjegyzéseit a látottakkal kapcsolatban. Figyelemreméltó, hogy a pozitív kritikát tulajdonképpen nem is a szovjet valóságnak címezte, hanem a szovjet valóság alatt jó érzékkel felismert orosz világnak. Aligha véletlen, hogy útirajzának nem a Szovjetunió, 1934, hanem a sokkal apolitikusabb, egyben sokkal romantikusabbnak hangzó Oroszország, 1934 címet adta. Mindeközben arra is vigyázott, hogy a Szovjetunióban látottakat taglalva véletlenül se tegyen negatív megjegyzéseket a hazai viszonyokra. Összességében elmondható, hogy egy olyan szépirodalmi igényességű, a romantikus útirajz keretébe illeszthető riportot készített, amit egyik politikai oldal sem talált sértőnek, sőt, igazi bestseller válhatott belőle.
Ezzel szemben Nagy Lajos „ami a szívemen, a számon” alapon írt, nem mérlegelte a lehetséges következményeket. Az út során az elkényeztetett, nyugati turista kelet-európai karikatúráját megtestesítve állandóan zsörtölődött, dohogott, gyakorlatilag mindennel elégedetlen volt. Ezzel minden bizonnyal halálra idegesíthette a szovjet utazásszervezőket, akiknek a külföldi látogatók elkápráztatására irányuló erőfeszítése az ő esetében látványosan csődöt mondott. Nagy Lajos humorsziporkákkal teletűzdelt útirajza egyébként stilárisan pazar. Ugyanakkor mégis tragikus nézőpontból íródott, ami mögött az a felismerés áll, hogy a kegyetlenség, a szadizmus, a gyengébbek eltiprása rendszerfüggetlen jelenség, az emberi természet és közösségi lét óhatatlan velejárójaként – ezen a pedig a nagy várakozásokra rácáfolva a szovjet rendszer sem változtatott. Univerzális kiábrándultság, illúzióvesztés hatja át a művet, és ez a fő üzenete is. Az írás ki is verte a biztosítékot itthon – mindkét oldalon. Gide-del ellentétben a két magyar írónak a Horthy-rendszer antikommunista nyilvánosságára kellett elsősorban tekintettel lennie, miközben arra is vigyázniuk kellett, hogyha túl kemény Szovjetunió-kritikát fogalmaznak meg, a baloldali kapcsolataikat veszítik el. Nagy Lajos egyikre sem volt tekintettel: nem elég, hogy a szovjet valóságról kiábrándító képet rajzolt, még jó nagyokat belerúgott a Horthy-rendszerbe is, több helyütt is pellengérre állítva az úri Magyarország viszonyait. Végül Nagy Lajost a baloldali barátai, József Attilával az élen, rábeszélték arra, hogy semmisítse meg a kéziratot. Ezért a teljes mű nem is áll rendelkezésünkre, csak azok a részek, amelyeket a szerző a Szabadság című lapban korábban megjelentetett. Nagy Lajos írását egyébként ma is messze elhomályosítja Illyés Gyula útirajza, ami elfedi, hogy ennek is nagyon komoly értékei vannak.
Jó sok úti beszámolót elolvasott a korabeli Szovjetunióról. Találtak ezek egyáltalán bármi pozitívumot arról, hogy milyen volt élni akkor abban az országban?
Sinkó Ervin például nem talált ilyet, ezzel ő rajzolta meg a leghorrorisztikusabb képet a Szovjetunióról, hívő kommunista létére. Illyésről, Nagyról az imént volt szó. Holitscher borzasztónak látta a szovjet mindennapokat, ám számos dolgot, például az analfabetizmus elleni harcot vagy a kommunista szombat intézményét, reménykeltőnek találta, így végül bizakodva hagyta el az országot. Gide, bár keserűen csalódott a Szovjetunióban, az orosz ember, a Szent Oroszország iránti hitét nem veszítette el. Végül ejtsünk szót a propagandistákról. Koestler is propagandaművet írt – bár később megtagadta azt –, az egekbe dicsérve az ötéves terv sikereit.
A nyugati látogatók, Romain Rolland, Feuchtwanger, G. B. Shaw például – a neveket hosszasan lehetne sorolni – hajmeresztő nyilatkozataikban dicshimnuszokat zengtek a sztálini Szovjetunióról.
A magát 1931-ben a Szovjetunióban ünnepeltető Shaw-t Márai egyik vitriolos publicisztikájában pojácaként, igazi politikai köpönyegforgatóként ábrázolja. A brit író moszkvai születésnapi partiját egyébként a szintén társutas Károlyi házaspár is megörökítette, ők is ott voltak ugyanis akkor a Szovjetunióban. Shaw nyilvánosan minden szépnek és jónak elmondta a sztálini Szovjetuniót, a kulákok üldözésében az ész diadalát látta és azt is büszkén hirdette, hogy ő soha olyan bőséget és jólétet nem látott, mint amikor Ukrajnában járt. Tette ezt a kolhozosítás, a sok millió áldozatot követelő nagy éhség idején! A szovjetbarát nyugati hangokra szintén kiváló példa a New York Times moszkvai tudósítója, Walter Duranty tevékenysége, aki folyamatosan tájékoztatta az amerikai közönséget arról, hogy mi történik a Szovjetunióban, konzekvensen elhallgatva, sőt, letagadva a rettenetes Holodomort. Ezekért az írásaiért 1932-ben Pulitzer-díjjal tüntették ki. A nyugati értelmiségiek megdolgozásáért persze mindent megtettek a szovjetek, amihez hozzátartoztak a pazar bankettek és honoráriumok, a látogatók elkápráztatását szolgáló, gondosan előkészített, Patyomkin-helyszínekként működő mintagyárak, munkáskantinok, büntetés-végrehajtási intézetek. Gide-nek például ígéretet tettek arra, hogy a műveit hatalmas példányszámban fogják megjelentetni, és olyan honoráriumot kínáltak fel neki, amilyenről ő franciaként álmodni se mert volna. A társutasok által bemutatott viszonyokkal szemben nyilvánvalóan a Sinkó-által leírtak feleltek meg a valóságnak: a moszkvai mindennapok éppen olyan lidércesek lehettek, ahogyan Sinkó ábrázolta azokat.
Mégis képes volt arra a Szovjetunió, hogy foglyul ejtse a meghatározó értelmiségnek egy komoly részét külföldön. Ez a recept később is működött?
Ez valóban egy folyamatosan visszatérő jelenség. Úgy tűnik, hogy nemcsak az oroszok hajlamosak a csodavárásra, de a nyugati attitűd sem tudott megszabadulni az oroszokkal kapcsolatos csodavárástól. Erre nemcsak a Nyugat jól ismert Gorbacsov-mániájára érdemes utalni, ami egyébként egyáltalán nem találkozott a szovjet vezető otthoni megítélésével, hanem azt megelőzően, a Brezsnyev utáni új főtitkár, Andropovról kialakított nyugati képre is. A nyugati sajtó, a Washington Post és a New York Times például a nagy várakozás embereként, a Nyugat lelkivilágának szakértőjeként mutatták be az új szovjet főtitkárt, dicsérve kiváló képzettségét, rendkívüli műveltségét, tökéletes angolságát, szeretetét az amerikai irodalom iránt. Mindebből persze valójában semmi sem volt igaz, a valós tények viszont, Andropov KGB-s tevékenysége, a belső ellenzéki megmozdulások szétverése vagy az 1956-os magyar szabadságharc idején betöltött dicstelen szerepe figyelmen kívül maradtak.
Itt vonhatunk egy párhuzamot a mával is, hiszen a mostani orosz vezetést is sokan egyfajta keresztény mintaállamnak vagy konzervatív mintának tekintik. Hasonló folyamat ez, mint amit a harmincas években láttunk?
Igen, ma is visszaköszön a régi toposz a haldokló Nyugatról és a vele szembeállított, az új kezdetet, a friss erőt képviselő Oroszországról. Azzal a különbséggel, hogy Oroszország most nem a megújító, hanem inkább a konzerváló szerep hagyományát eleveníti fel, a Nyugaton kihunyóban lévő keresztény értékek megőrzőjeként, de persze ezzel is a kiüresedő nyugati civilizáció megmentőjének küldetését teljesítve.
Oroszország ma is egy, a Nyugattal konkuráló világként, annak alternatívájaként, egy másik civilizációs központként igyekszik láttatni, értelmezni önmagát. Ez, úgy tűnik, ma is ki tud váltani szimpátiát Nyugaton, az ottani fősodratú ideológiával elégedetlenek között, amire a szélsőbal és a szélsőjobb köréből is találunk példát.
Az orosz messianisztikus küldetéstudat és az orosz belső bizonytalanságérzet, az orosz becsvágy és kisebbrendűségi érzés közötti összefüggés, a túlméretezett ambíciók és a valóság közötti szemmel látható ellentmondás szintén nem újkeletűek, elegendő ehhez a 19. századi cári Oroszország történetét tanulmányozni. De ezekre a lélektani összefüggésekre már a francia Custine márki is felfigyelt a 19. század derekán, ahogy később sokan mások, beleértve az 1946-ban a híres Hosszú táviratot megfogalmazó amerikai diplomatát, George Kennant is.
Az a párhuzam is stimmel, hogy még a nyugati államokkal való viszony megromlása előtt sok hollywoodi sztár járt Oroszországban, Leonardo DiCapriótól Naomi Campbellig, fényképezkedtek is Putyinnal, sőt, van, aki a mai napig kitart mellette, mint Gérard Depardieu vagy Steven Seagal.
Oroszországot mindig körbelengte az egzotikum, a másság, valamiféle alternatív valóság aurája, függetlenül attól, hogy ennek egyébként milyen a realitásalapja. De emellett számos olyan más, az orosz valóságot ma is jellemző jelenséggel találkozunk, amelyek a 19–20. század Oroszországába látogatók leírásaiban is szerepelnek. Ezek közé tartoznak többek között a szervilizmusra, az orosz társadalom passzivitására, az orosz ember példátlan szenvedéstűrő képességére vonatkozó megfigyelések, ahogy a minden oldalról gerjesztett dezinformáció, a tájékozódás, a hiteles információk beszerzésének nehézsége is.
