Ahogy idefelé jöttem, több helyen is láttam a Mellékhatás című sorozat plakátját, azzal a szlogennel, hogy „egy új életre rámehet mindenki másé”. Ez szépen összecseng a Hat hét történetével. Könnyebb ma filmet készíteni a gyerekvállalás nehézségeiről, mint évekkel ezelőtt?
Szerintem igen, mert a közbeszéd része lett a téma. Egyre többet beszélünk az endometriózisról, a meddőségről, az örökbefogadásról – még mindig nem eleget, de már nem övezi annyi tabu és szégyen ezeket a kérdéseket, mint korábban.
Ahogy alkotótársával, Vincze Mátéval kutatni kezdték ezt a témát, bizalmatlanságot tapasztaltak az érintettek részéről amiatt, mert a magánügyeikről kérdezik őket, vagy könnyen megnyíltak önöknek?
Alapvetően mindig nagyon nehéz érintettekkel beszélni. Lépésről lépésre, óvatosan kell haladni velük, és kialakítani a bizalmi légkört. Egy idő után viszont elmesélték a történeteiket, és viszonylag könnyen megnyíltak. Elég régóta kutatjuk ezt a témakört, és úgy látom, folyamatosan oldódnak fel az emberek. Nyolc éve még nehezebb volt erről faggatni őket, ma könnyebb. Ennyi idő alatt is érezhető lett a nyitás.
A Hat hét egy dokumentumfilm tervéből indult ki. Milyen módszerrel térképezték fel a nyílt örökbe adás folyamatát?
Ez Máté témája volt, nekem csak csatlakoznom kellett hozzá. Már a Színház- és Filmművészeti Egyetemen kutatni kezdett, kapcsolatokat alakított ki a gyermekvédelmi rendszeren belül, lettek segítői. Így jutottunk el a Hat hét témájáig – a cím arra az örökbe adást követő időszakra vonatkozik, ami alatt az örökbe adó és az örökbe fogadók is meggondolhatják magukat –, ezután kerültek a képbe civil szervezetek. Máté tartotta a kapcsolatot mindenkivel. Ő a kellemetlen helyzetekben, nehéz beszélgetésekben is helyt áll.
Úgy képzelem, csak nehéz helyzetek adódhattak, mert rendezett családi háttérrel senki nem adja örökbe a gyerekét. Megviselte önöket, hogy csupa fájdalmas történetet hallottak?
Mindig megrázó hallani ezeket, de a dokumentumfilmes közelítésmód miatt ki tudtunk jönni belőlük. Olyan sokat forgattunk terepen, ennél nehezebb helyzetekben is, hogy automatikusan kialakult a védekezési mechanizmusunk. Muszáj kilépnünk ezekből a történetekből ahhoz, hogy meg tudjuk formálni őket. Meg kell hallgatni az érintetteket, de alkotóként is helyt kell állnunk.
Az első dokumentumfilmemet az egri börtönben forgattam, ami nagyon kemény tanulófolyamat volt. Odamentem egy hétre egyedül, és sokkal nehezebben emészthető történetekkel találkoztam, mint a nyílt örökbefogadás kapcsán. Volt olyan nap, amikor nem tudtam visszamenni, csak ültem a szállásomon és sírtam. Próbáltam leírni, amit a börtönben hallottam.
Megkönnyebbült, amikor a Hat hét átalakult játékfilmes tervvé?
Nekem mindenképp megkönnyebbülés volt. Jobban érzem magam a játékfilmes formában, az intim, dokumentumfilmes helyzetekben viszont megfagy bennem a vér, nem tudok felszabadultan dolgozni. Ez történt a börtönben is. Nem tudok jól instruálni, sem döntéseket hozni. Emiatt örültem, amikor a Hat hét átfordult játékfilmbe, de ez nem csak az én döntésem volt, Mátéval ketten határoztunk így.
Mikor történt meg ez a váltás?
Négy-öt évig dokumentumfilmet terveztünk, de eljutottunk oda, hogy azt éreztük, nincs lehetőségünk megtalálni egy dokumentumfilm alanyait, és nem is tudjuk kellőképpen etikusan megközelíteni a témát. Egy kisjátékfilm terve fogalmazódott meg bennünk, akkor kereste meg Máté Daoud Dánielt, aki társ-forgatókönyvíróként kezdett dolgozni velünk. Dani mondta, hogy szerinte ebben a témában több van egy kisjátékfilmnél, nagyfilmnek kellene lennie. Egy időre félretettük a tervet, mert Mátéval Amerikába mentünk tanulni. Első év végén Máté egyetemi vizsgafilmként megrendezte az utolsó jelenetet – akkor éreztük meg, hogy ezt jó lenne rendesen megcsinálni. Végül a járvány kitörése után Romwalter Judit producerrel pályáztunk, és kaptunk is rá támogatást.
Ez az első nagyjátékfilmes rendezése, de régóta dolgozik a filmszakmában, és még régebb óta tanul filmezést. Kifizetődött a sokéves tapasztalat, amikor a Hat hetet forgatták?
Nem gondolkodtam ezen, ennél ösztönösebb vagyok. Biztos, hogy hasznos volt a hosszú felkészülés. Azt éreztük, ez egy hatalmas szakma, amiről rengeteg dolgot nem tudunk még. Éhség volt bennünk, hogy lássunk, tanuljunk még, mert ha valamire elmegy annyi közpénz, mint egy nagyjátékfilmre, akkor annak jónak, relevánsnak kell lennie. De folyamatosan dolgozunk más filmterveken is. Máté és én is már az egyetem alatt elkezdtük forgatni az első egész estés dokumentumfilmünket, de egyik sincs még kész. Mindkettő hosszú távú, megfigyelői dokumentumfilm. Neki négy éve van hátra belőle, nekem talán kettő-három, mielőtt be tudnánk fejezni. A lassú előrehaladás időként frusztrált bennünket, de ezt mindig be tudtuk csatornázni más filmek elkészítésébe.
Miről fog szólni a régóta készülő dokumentumfilmje?
A családomról forgatok 2014 óta. Az anyag nagy része megvan, de nehéz ennyire személyes történettel dolgozni. Szól a politikáról, történelemről, nehéz családi viszonyokról, és ehhez idő kell.
Egy ponton azt éreztem, a film átvette felettem az uralmat, és a film rendezi az életünket, nem az élet történik.
Azt éreztem, ez nem jó, és akkor megálltunk.
Ezekben a hosszú, többéves alkotófolyamatokban mindig egyértelmű volt az ön számára, hogy filmesként elsősorban rendező marad?
Egyértelmű volt, noha megtaláltak az évek alatt különböző produceri munkák. Volt olyan osztálytársam, aki látta, mennyire küzdök a saját személyes dokumentumfilmemmel, és megmutatta az ő hasonlóan személyes történetét, hogy dolgozzunk rajta együtt. Nagyon szeretek segíteni mások filmjeiben, de elsősorban kreatív, és nem pénzügyi oldalról tudok jól segíteni.
Tanult a Budapesti Corvinus Egyetemen, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, Németországban, Pekingben és New Yorkban is.
Most is egyetemről jövök, úgy tűnik, függő vagyok. Beiratkoztam pszichológia szakra levelezőn.
El tudom képzelni, hogy valakit ez a rengeteg hatás inkább elbizonytalanít a saját döntéseiben, ízlésében vagy munkamódszerében.
Ez az ösztönös természetem miatt alakult így. Nagyon sok minden érdekel, sok minden szerettem volna lenni. Mindig afelé fordulok, ami éppen kihívás intellektuálisan vagy érzelmileg. Ahhoz, hogy valami felé elköteleződjek, kell a társaság, szükségem van az egyetemi keretekre. Arra is rájöttem, mennyire szeretek pályázatokat írni, ösztöndíjakra jelentkezni – a produceri munkámban is sokat kell pályáznunk, szívesen foglalkozom ezzel. Azért is tartott sokáig eljutnom az első filmig, mert mesterséges inkubációban tartottam magam a sok egyetemmel. „Még nem vagyok elég jó, hogy jövök én ahhoz, hogy filmet csináljak?” Komoly előrelépés volt, amikor New Yorkban egy év után abbahagytam az egyetemet, és mertem elkezdeni dolgozni a saját filmünkön.
Melyik iskola alakított önön a legtöbbet?
Mindegyik máshogyan hatott. Kínának erős személyiségformáló hatása volt, ott magamhoz tértem, megszelídültem. Németország kinyitotta a világot: elemi erővel hatott, milyen egy nyugati egyetemen tanulni, hogy nincsen frontális oktatás, beszélni, érvelni kell. Amerikában is furcsa volt megtapasztalni, hogy mindig mi, kelet-európaiak vagyunk a legnagyobb csendben, nem merünk felszólalni. New Yorkban tanultuk meg, hogy szabad dicsérni a saját munkánkat, szabad büszkének lenni rá, és nyugodtan elmondhatjuk a véleményünket bármiről.
Itthon Almási Tamás és Kékesi Attila első dokumentumfilm-rendezői osztályában végzett. Almási a legnagyobb tekintélyű magyar dokumentumfilmes, de annak idején játékfilmes osztályban végzett, Fábri Zoltántól tanult. Tőle tanulta meg, hogy játék- és dokumentumfilm között szabad az átjárás?
Tamás mindig nagyon nyitott volt, és a munkáimat látva sokszor mondogatta, lehet, hogy én játékfilmesként fogom végezni. Nem a megfigyelői dokumentumfilm érdekelt, hanem a narratív, lírai, kreatívabb megoldások. Tamás ezt elfogadta és támogatta. Akkor indult az első DocNomads osztály külföldi dokumentumfilmes hallgatókkal. Új perspektívák áramlottak be, és úgy éreztük, Tamásék is folyamatosan tanulnak, egyre kevésbé ragaszkodnak a saját megszokott módszereikhez.
Mondanék néhány rendezőt, akinek a filmjei szerintem kapcsolódnak a Hat héthez, vagy inspirálhatták ezt a filmet, és örülnék, ha megmondaná, közelinek érzi-e magához őket. Az első Mészáros Márta.
Nagy inspirációs forrásunk volt, a Kilenc hónapot és az Örökbefogadást néztük újra ehhez a filmhez. Szerintem Mészáros az egész osztályunkra hatással volt, több SZFE-s kurzuson is tanultunk róla.
A Kilenc hónap főszereplője Monori Lili, aki ott játszotta az első önálló, mozifilmes főszerepét. A Hat hétben Román Katalin a főszereplő, aki színésznek készül, jelentkezett is már a Színművészeti Egyetemre, de soha nem játszott korábban nagyjátékfilmben. Diplomás színésznővel nem csinálták volna meg a filmet?
Úgy is lehetett volna, de nincs elég tapasztalatom, hogy meg tudjam mondani, mennyiben lett volna más a Hat hét. Nem az számít, végzett színésszel dolgozunk-e, hanem az, meglátom-e benne a karaktert. Nem eljátszania kell, hanem belebújnia. Rengeteg tehetséges fiatal színésznőt castingoltunk Zsófi szerepére, és mindegyikük izgalmasan árnyalta a figurát, de úgy éreztük, kompromisszumot kellene kötnünk. Katunál éreztük azt először, hogy a zsigereiben ott van Zsófi.
Mondanék még néhány rendezőt. Dardenne testvérek.
Abszolút fontosak nekünk, Katunak is mutattunk a filmjeik közül. Mátéval inkább a régebbi munkáikat szeretjük.
Andrea Arnold.
Az Akvárium volt az első film, amit az alkotóstáb minden tagja megnézett a kérésemre. Karakterszempontból is nagy inspiráció volt – a fejemben nagyon hasonlított Mia és Zsófi –, és abban is, amit a társadalomról állítani szeretne a film. Azért is szeretem Andrea Arnoldot, mert Pekingben, amikor életemben először tanultam filmezést, az első órán levetítették nekünk az Akváriumot. Nem hittem el, hogy létezik ilyen film! Előtte nem sok filmet néztem, és hatalmas élmény volt a felismerés, hogy így is lehet filmet készíteni. Az idén részt vettem a Berlinalén egy tehetségkutató programban, és véletlenül az Akvárium producere mellé ültem le egy foglalkozáson. Elpirulva meséltem neki, hogy az az egyik kedvenc filmem.
Nemes Jeles László.
Csodálatos filmnek tartom a Saul fiát, és az operatőrünk, Dévényi Zoltán is hivatkozott rá azoknál a snitteknél, amikor hátulról követtük Zsófit. Szerintem az a film teljes mértékben beégett a mi filmkészítő generációnk retinájába, nem csak itt, New Yorkban is. A Saul fia képi és hangi világát is tanítják a New York-i Egyetemen. Alapfilm, amivel együtt nőttem fel, és mindig ott motoszkál az agyamban, de nem volt közvetlen inspiráció.
Alfred Hitchcock.
Nagyon szeretem, de nem hatott erre a filmre, bár a thrilleres feszültség miatt tényleg kapcsolódik hozzá. Én inkább még Céline Sciamma és Cristian Mungiu hatását emelném ki, illetve Thomas Vinterberg Születésnapjáét, ami a legkedvesebb filmem.
Ön szerint egy női rendező hitelesebb filmet tud készíteni az örökbe adásról, mint egy férfi?
Nem gondolom.
Azért kérdeztem, mert mostanában egyre többször hallani, hogy a speciális élethelyzetben lévő vagy különféle kisebbségekhez tartozó emberekről olyanok meséljenek történeteket, akik maguk is hasonló helyzetben vannak. Ezzel egyetért?
Csak részben.
Amikor Amerikába költöztünk, nagyjából akkor indult az a mozgalom, amelynek a jelszava, hogy »semmit rólunk nélkülünk«. Azt érzem, ez túl radikálissá vált. Nyilván fontosnak tartom, hogy legyen olyan alkotó a stábban, aki érintett a történet témája szempontjából. Nekem még nincs gyerekem, ezért nagyon hálás vagyok Szlávik Juli jelmeztervező segítségéért, akivel jóformán együtt írtuk a szülésjelenetet a Hat hétben.
Egyedül nem tudtam volna megírni, minden, amit Juli elmondott a szülésről, bekerült a jelenetbe. Amerikában sokszor érezhették azt, hogy fehér férfi rendezők forgatnak valamit az inuitokról vagy más kisebbségi csoportokról, és ebből elég volt – ennek látom a relevanciáját. Én sem forgatnék egyedül a dél-afrikai apartheidről. Azt viszont nem gondolom, hogy ki kellene golyózni a rendezői székből egy olyan embert, aki nem tartozik egy adott közösséghez, de foglalkoztatja őt a téma, és szeretne róla gondolkodni a filmjében.
Az utóbbi évek legörömtelibb fejleménye a magyar filmben, hogy sok nő rendezhette meg az első nagyjátékfilmjét, például Horvát Lili, Szilágyi Zsófia, Szilágyi Fanni, Kis Hajni, Grosan Cristina… Ön szerint mi magyarázza ezt a női áttörést?
A filmrendezés maszkulin szakmaként lett elkönyvelve, de az utóbbi években egyre több nő rendez filmet, érdemi párbeszéd is folyik erről. Ez biztosan sokat segített, ahogy az is, hogy több nőt vettek fel a Színművészeti Egyetemre, rendező szakra. Mégis talán onnan indítanám a választ, hogy Magyarországon az én generációm, mi, akik a rendszerváltás környékén születtünk, már egy nyitottabb, szabadabb világba nőttünk bele, ahol az az attitűd vett körül bennünket, hogy azok lehetünk, amik csak lenni szeretnénk. A bátyám tizenöt évvel idősebb nálam, ő még egészen más keretek között nőtt fel.
A Hat hét tévéfilmes támogatásból készült, nem mozifilmesből. Milyen nehézségeket okozott ez a különbség?
Elsősorban az írás során okozott nehézséget, mert hetvenperces tévéfilm-forgatókönyvet kellett írnunk. Komoly kompromisszumokat kellett meghoznunk, hogy hol kezdődjön el a történet, pontosan miről szóljon a film. Ezután kaptunk egy tévéfilmes költségvetést, amiből huszonegy nap alatt forgattuk le a filmet, de már közben is éreztük, hogy a Hat hét inkább másfél órás játékidőt igényelne. A producerünknek először ezt kellett elfogadtatnia a Filmintézettel, majd a fesztiválokra már mozifilmként neveztük a filmet. Végül ki is került itthon a tévéfilmes kategóriából, de a forgalmazási támogatásra benyújtott pályázatunkat elutasították. Az Uránia Film így is látott benne lehetőséget, sok közönségtalálkozót szerveznek, vidéki közösségi házakba, középiskolákba, anyaotthonokba is elvisszük a filmet.
Végül a Hat hét forgalmazását az is segítette, hogy szép fesztiválsikereket ért el, és hamar méltattni kezdték a kritikusok. Figyeli, hány emberhez jut el a film?
Hát persze, minden nap rugózok a nézőszámokon, vagy azon, hány moziban játsszák. Ennek a filmnek a végén egy kicsit nehéz levegőt venni, és segíthet feldolgozni a filmélményt, ha közösségben éli át a néző, mert annak van megtartó ereje. Ugyanez igaz a Larryre, és vágyakozva, csodálattal figyelem, milyen sok nézőhöz jut el moziban az a film.
Milyen kapukat nyithat ki önnek a Hat hét?
Bizonytalan vagyok abban, kapok-e lehetőséget következő filmre, de nagyon jó lenne. A Hat hétnek is köszönhetően Máté, Dani és én bejutottunk egy nemzetközi workshopra a következő filmtervünkkel, ami New Yorkban játszódik, és illegalitásban élő, középkorú magyar nőkről szól, akik haszid családoknál dolgoznak Williamsburgben. Az amerikai szabadság illúziójáról, a kelet-európai mobilitási nehézségekről akarunk mesélni egy ötvenkilenc éves nő történetén keresztül. Ezen kívül van még egy régóta dédelgetett filmtervem Budapest ostromáról, amihez még sokat kell olvasnom és történészekkel beszélgetnem. És ott van a dokumentumfilmem a családomról, amit most éppen jegeltünk.
