A filmben felidézi első találkozását Cseh Tamással a pesti éjszakában, és előkerül az „őrült” jelző. Persze dicséretként, hiszen őrültnek azt tartja, akinek saját világa van, és aki nem olyan, mint a többiek. Kijelenthetjük, hogy ebben az értelemben Bereményi Géza is őrült?
Ezt egyik ember mondhatja a másikra, én nem mondhatom magamra.
Túl nagy bók ahhoz?
Igen. Cseh Tamás nem tartotta magát őrültnek, ezt a Szentjóby Tamás mondta róla, mikor kérdeztem, hogy egyébként mi ő, azon túl, hogy rajztanár. „Egyébként őrült” – felelte Szentjóby.
Aztán ön is gyorsan megbizonyosodott erről, miután megszólította.
Cseh Tamás akkor épp üldöztetési mániásnak mutatkozott. Azt gondolta, hogy belügyis vagyok, akit ráállítottak. Ezért nem volt hajlandó a novelláskötetemet sem elolvasni.
Őrült vagy sem, azt azért mondhatjuk, hogy Bereményi Gézának egy saját világa van, amiből a történelem viharai sem tudták elsodorni?
Hogy saját világom legyen, az munkaköri kötelességem, mivel főképp írással foglalkozom. Egy írónál pedig létszükséglet, hogy három mondat után lehessen tudni, miről van szó, hol lakik.
De az mennyire magától értetődő, hogy ezek a saját bejáratú magánvilágok egybenyithatók?
Vagy egybenyithatók, vagy nem. És ha nem, akkor nem folytatódik tovább a kapcsolat. Ha pedig igen, akkor egyre jobb lesz.
A Cseh Tamással való közös munkájában mikor érezte azt, hogy ez klappol?
Körülbelül három lépcsőben történt. Találkozásunk előtt sosem hallottam énekelni. Amikor másnap délután fölmentem hozzá, játszott egy dallamot, amiből annyi kiderült, hogy folyamatosan tud játszani gitáron, és a saját dallamát játssza, és franciás jellegű, tehát sanzonszövegfélét kéne írnom. Megírtam a szöveget, nagyon gyorsan, elé toltam, hogy énekelje vissza. Még betűzte, de már meg lehetett állapítani, hogy saját hangja van. Aztán írtam egy másodikat még aznap, a Vacak kis város című dalt, ami így indult:
Vacak kis város az, ahol én lakom,
de minden este, lovakon jönnek férfiak,
hogy honnan jönnek, én azt is jól tudom,
épp tegnap délben mondta Bill Barleycorn…
Az összes dalszövegét tudja fejből, vagy az elsők égtek be ennyire?
Az összeset tudtam, de vannak olyanok, amiket föl kell idézni. Kell egy sor, onnantól már megy, a saját legnagyobb csodálkozásomra. A Vacak kis város jó volt, így már másnap odaköltöztem hozzá, és megint írtunk. Akkor azt gondoltam, hogy megy ez, csak lehet, hogy billenékeny, és itt egy idő múlva már bajok lesznek. Én kötöttem ki, hogy jó, dolgozzunk együtt, és minél többet, de legyen három szabálya a kapcsolatunknak. Az elsőre emlékszem: megállapodtunk, hogy addig folyik az együttműködésünk, amíg az egyikünk azt nem mondja, hogy elég volt. Ha valamelyikünk ezt mondja, a másiknak nem szabad megkérdezni, miért, hanem alá kell vetnie magát, és akkor egyszerűen megszakad a dolog. Ezt követően együtt laktunk másfél vagy két évig, akkor én mondtam azt, hogy elköltözöm. Nem kérdezte, hogy miért.
Hiszen szerződésben volt betiltva a kérdezősködés.
Igen, de az együttműködést folytattuk ezután is. Amúgy nagyon jó lakótársak voltunk. Én hamar beláttam, milyen típusú az őrültsége, és ő is belátta, milyen típusú az én őrültségem. Volt olyan, hogy hazaérve az ajtón várt egy felirat: „Elmentem venni egy villanykörtét”. Ez nekem nagyon tetszett. De volt olyan cetli is: „Nézd meg, mi van a lábtörlő alatt, de nagyon vigyázz!” Megnéztem, és egy halott galamb volt ott, szépen letakarva a lábtörlővel. Nem a Tamás ölte meg, találta valahol. Szóval ilyen lírai érintkezéseink voltak, bár inkább az ő részéről, én sokkal durvább, egyszerűbb ember voltam. Aztán voltak indiángyűlések a lakásán, és nagyon megtisztelő volt, hogy ezeken ott lehettem, ha akartam. Ha nem, akkor elmentem a közeli vendéglőbe, ahol a Tamás utána csatlakozott hozzám. Nőügyekben sem volt problémánk egymással soha, mert egészen más típusú nőügyeink voltak. Élve az alkotói szabadságommal, én a saját problémás nőügyeimet írtam meg a dalokban. Szomorú, szerelmes dalszövegek voltak. Egy alkalommal a Tamást körbevették a női rajongók, és épp dicsérték, hogy milyen szépek a dalok, a szerelmes dalok is, csak hát szomorúak. A dicséretet elfogadta, de ennél a résznél élénken tiltakozott, és azt mondta: „Ezek nem az én nőim, ezek a Géza női. Az én nőügyeim sokkal szebbek, és nem ilyen tragikusak.” Ez volt az egyetlen alkalom, amikor tiltakozott valami ellen.
A szövegeken soha nem vitatkoztak?
Soha, mindent elfogadott, amit írtam. Tudta talán, hogy nincs annyi időnk, hogy vitatkozzunk ezeken. Azt is mondta nekem és másoknak is, hogy ő is tudna dalszövegeket írni, csak a Géza megszakította ezt a képességét. Elvettem tőle.
Cseh Tamással nagyjából egyidősek voltak…
Ő három évvel idősebb volt. Én nagyjából 25 voltam, ő meg 28, az nagyon fontos három év.
Annyira talán mégsem fontos, mint az a négy évtized, ami Járai Márktól, a Halott Pénz egyik frontemberétől választja el, akivel az utóbbi években kezdett közös dalokat írni. Miben más így dolgozni, hogy több generáció választja el kettejüket?
Nagy különbség, hogy a Tamás, amikor összeismerkedtünk, rajzot tanított és amatőr gitáros volt. Járai Márk hivatásos zenész, és zenekarban játszik. Egészen más életforma. A Tamással bármikor lehetett dolgozni, Márk viszont nagyon elfoglalt. Most már húsz dalunk van, de panaszosan mondhatom: már rég föl lehetett volna venni, ki lehetett volna adni, csak még mindig nem jutottunk el odáig.
Hogyan kezdtek el közösen dolgozni?
Járai Márknak volt Cseh Tamás-estje egy klubban, én meg elmentem és meghallgattam. Az est végén odamentem hozzá, és felajánlottam, hogy dolgozzunk együtt. Megbeszéltünk egy találkozót, Márk hozott is egy dallamot, és azonnal elkezdtünk rá dalt írni.
Az győzte meg, hogy érzékenyen énekli a Cseh Tamással közös dalaikat?
Hogy egészen másképp adja elő, és egész más típusú énekes. Cseh Tamás líraibb, sanzonszerű – bár ez a jelző rögtön sántít. De hogy egy ugyanilyen sántítót hadd mondjak Járai Márkról: ő az ordító típusú énekes, akinek olyan a hangterjedelme, hogy tud kiabálva – élesen, magasan, áradóan – énekelni.
Halott Pénz-koncerten is volt már?
Koncertjükön nem voltam, de meghallgattam a dalaikat.
Hogy tetszett ez a bulisabb zene?
Megértettem, miért népszerűek.
A filmben egy dal születését is látjuk, amit az ön konyhaasztalánál írnak.
Az ugyanaz a módszer, amit Cseh Tamással is alkalmaztunk.
Szükségszerű, hogy a dalok mindig a konyhában születnek?
Nem szükségszerű, de az egy zavartalan hely. A konyha a leghangszigeteltebb tér egy lakásban. A lakószobákban a szomszéddal határos falak vannak, a konyhák általában nem ilyenek. De egyébként mindegy, hol vagyunk, csak zavartalan legyen. Teherautó platóján is írtam dalszöveget.
Dalok, filmek, színdarabok, novellák, regény, memoár… Életműve egyik sajátossága, hogy bár a témák és a motívumok gyakran visszatérnek, szinte minden műfajban dolgozott már. Mi az, amit az egyik tud, de a másik nem?
Ezekről a műfaji kérdésekről tankönyveket tudnék megtölteni. Egész másképp bánnak az idővel. Egy dal sűrű és rövid, inkább a lírához hasonlít, a filmnél viszont másfél-két óra az ideális játékidő. Megállapították szakértők, akik ezzel foglalkoztak, hogy mi, emberek, másfél órás ciklusokban alszunk. Másfél óránként megváltozik a testtartásunk, megmerevedik a testünk, és elektromos impulzusok izgatják a látóidegeinket. Ilyenkor szoktunk álmodni öt–tíz percig, aztán ismét ellazul a testünk, és beáll az álomszünet. Érdekes módon egy vetített eseménysort is legjobb másfél-két órás ciklusokban nézni, mert utána már fárasztó, nem bírjuk. Ráadásul a másfél órás alvási cikluson belül is vannak szakaszok, és egy filmforgatókönyv ezt az álommunkát, az álomszakaszokat utánozza. Ezért kellenek fordulatok körülbelül ötperceként egy filmben. Ha ketten voltak öt percig a jelenetben, jöjjön be egy harmadik szereplő, máskülönben kínosan elnyújtott lesz. Vannak ilyen szabályok, amiket nem kell mereven betartani forgatókönyvíróként, de öngyilkosság figyelmen kívül hagyni. Ez tehát a film, az epikánál és versben egészen mások a szakaszok. Másféle felkészültség, másféle alkat kell mindegyikhez.
És önben ezek szerint megvan mindhárom alkat?
Megvan. Pontosabban meglett. Hogy egyikről a másikra váltottam, annak politikai oka volt. Prózával kezdtem, az első novelláskötetem megjelenése után viszont elhatároztam, hogy szakítani fogok az írással. Elmentem filmdramaturgnak, akkor másoknak írtam forgatókönyvet, majd magamnak kezdtem forgatókönyvet írni, mert kaptam egy csodaszerű ajánlatot. Nemeskürty István stúdióvezető behívott, és közölte velem, hogy ki fogják rúgni a naptári év végén a stúdiója éléről, de addig egy filmre még van pénze, és szeretné, ha én írnám a forgatókönyvet. Mondtam neki, hogy rosszkor szól, mert épp abba akarom hagyni ezt is. Úgy voltam vele, hogy a filmrendezőknek nem érdemes írni. Erre azt felelte, hogy ebben a helyzetben megengedheti magának, hogy legyek én a rendező. „Az más” – mondtam, és megírtam a Tanítványok forgatókönyvét, amit magam is rendeztem. Utána leváltották Nemeskürtyt, de a stúdió fölajánlotta, hogy csináljam meg a második filmem, így lett meg az Eldorádó, ami külföldön is nagydíjat nyert. Onnantól már megnyílt nekem a filmrendezői pálya, aztán jött a rendszerváltás, és az azt követő zűrzavaros időben abba kellett hagynom a rendezést is, de közben írtam színdarabokat. És így tovább.
Tehát az élet sodorta műfajról műfajra.
Igen, az előbb az életet neveztem politikának. A polisz ügyei, ugyebár.
Azok kétségtelenül alakítják olykor az ember életét.
Legalábbis a magamfajta emberét. Aki meg belenyugszik, és változik velük együtt, az szerintem téved.
A Bereményi kalapja nem hagyományos portréfilm, vannak benne a Cseh Tamás-dalokhoz készült klipek például, amikben színészi feladatokat is kapott. Milyen volt a kamera túlsó végére kerülni?
Többfoglalkozású emberként pontosan tudok válaszolni, hogy ez milyen volt. Állapítsuk meg először is, kié a film. Azt szokták mondani, hogy a film azé, aki először kitalálja, elkezdi csinálni. Ezt a filmet egy producer találta ki, a neve Csejdy András. Felkért egy dokumentumfilm-rendezőt, Papp Gábor Zsigmondot. Ezek szerint ők egy dokumentumfilmet akartak Bereményiről. De Papp Gábor Zsigmond egy speciális rendező, aki általában elheverő, titokban lévő témákhoz nyúl, és történelemszemlélete van. A történelem furcsa figuráit szedi elő, és azokkal csinál dokumentumfilmeket. Hogy Csejdy őt kérte föl rendezőnek, már elmozdította ezt a filmet valami felé. Az interjúkon túl elkísértek különböző könyves fellépésekre, archív anyagokat kerestek rólam, és megkértek, hogy bizonyos jelenetekben játsszam el önmagam, vagy olyan figurákat, akiket én találtam ki. Kirívó példa a filmben szereplő videóklip, amiben én játszom a veterán kommunista apát.
Milyen volt kommunista kádert alakítani?
Nagyon jól át tudtam élni. Egy öntelt marhát kellett játszani, nem is volt nehéz. A tapasztalataim alapján tudtam, hogy nekem színészi módszerrel kell jelen lennem a filmben. Amit a rendező mondott, azt csináltam. A forgatás vége felé Papp Gábor Zsigmond már tudta, mi hiányzik, és azokkal megbízott engem. Olyanokkal, hogy álljak be egy kapualjba, majd onnan fussak ki. Tudtam, hogy 56-os szereplő vagyok, utcai járókelő, aki próbálja túlélni a harcokat. Tehát egy karaktert alakítottam, de közben mégis én voltam. Így fonódtak össze mindenek, és így alakult egy furcsa, történelmi játékfilmes dokumentumfilm belőle, aminek a műfaját tulajdonképpen nem is lehet megnevezni. És hogy a címben szerepel a nevem, az is összefogja a filmet. Egy szereplőről szól, de tulajdonképpen a magyar történelemről is.
A játékosság annyiban találó, hogy a valóság és a fikció az ön életművében is gyakran egymásba csúszik.
Nem akarok szerénykedni, de ha megnézzük Papp Gábor Zsigmond korábbi dokumentumfilmjeinek világát, az is ilyen. Akkor azt is lehet mondani, hogy a producer jó érzékkel választotta meg a rendezőt. A három ember összjátékából született a film.
Egy korábbi beszélgetésünkben úgy fogalmazott, hogy névmisztikusnak tartja magát.
Persze, mert életem során többször kényszerültem arra, hogy nevet változtassak.
Más lenne az életműve, vagy akár az élete, ha az első kötete nem Bereményi Géza, hanem mondjuk Rózner Géza néven jelenik meg?
Nem ez a fő. Én onnan közelítem inkább, hogy az életem más lett volna, ha nem olyan történelmi kényszervilágban élek, amiben éltem. Ezek a korszakok jutottak nekem. 1946-ban születtem, a háború után, éltem Budapesten, vidéken, ilyen apánál, olyan kollégiumban. Felderítettem a világot, és hatéves koromtól teljesen egyedül voltam ezen a felderítő úton. Azóta is a világ a földerítésével foglalkozom tulajdonképpen. Egy másik világban én is más lettem volna.
Hogy halad most a felderítéssel? Ha jól tudom, nagy sikerű memoárja, a Magyar Copperfield folytatásán dolgozik.
Az egy más jellegű felderítés, mert ott az életkorszakaim szerint haladok. A privát életnek is vannak korszakai, ami összeadódik a történelmi váltásokkal. A magamfajta ember különböző helyszínekre, különböző világokba kerül, legalábbis velem így történt. Ráadásul a magyar történelem olló szabdalta korszakocskákból áll, még egy ember életében is többszöri váltással, ugyanakkor vannak benne állandó tényezők is. Ezek együtt szinte rákényszerítik az embert az epikai kifejezésre, mert az összefüggéseket csak prózában lehet jól megragadni. A Magyar Copperfieldben tizennyolc éves koromig írtam meg az életem, ami tényleg földerítés volt. Engem döbbentett meg a legjobban, hogyan függnek össze a dolgok. Ezért nagyon hálás vagyok az epikának, igazából most tudtam meg, mi az a prózaírás. Az új könyv az ifjúkoromról szól, tizenkilenc évesen leszereltem a katonaságtól, és elkezdtem egyetemre járni. Az egyetemeim pedig egy olyan speciális magyar időszakban kezdődtek el, amikor épp egy változás volt már megint, és abban fuldokoltak az előző korszak emberei, keresték a helyüket kapkodva. Ebbe a kapkodásba keveredtem bele újoncként. Az egyetemi tanáraim között hihetetlen világnézeti különbségek feszültek, és elmebajjal határos kényszerek mozgatták őket. Ezekből a kényszerekből én megpróbáltam magam kivonni, de időnként nem sikerült, még tettleg is történtek dolgok.
Csak nem verekedésbe keveredett?
Egyetemista korom harmadik hetében egy tanárom a legnagyobb csodálkozásomra tettleg bántalmazott. Holott én egyetlen szót mondtam, azt is az ő felkérésére: fátum. Erre azt mondta nekem, hogy többet ne látogassam az óráját, megkapom a jót félév végén. Kimentem a folyosóra, és jött egy diáktársam cigarettával a kezében, kérdezte, miért állok kint. Megmondtam, mire ő befújt a kulcslyukon egy adag füstöt, és továbbment. Erre a tanár kirontott, és nekem esett. Csak most értettem meg, miért tett így, mert végre olvastam ennek a furcsa, őrületes embernek a nemrég megjelent életrajzát.
És miért?
Egy rettenetes alak lelkivilága és egy szörnyű kor lenyomata ez a történet. Az okok nagyon bonyolultak.
Mégis érdekelne.
Akkor arra kérem önt, hogy olvassa el a könyvem.
Kiváló marketinges húzás. Mikor jelenik meg?
Még van benne egy év körülbelül. Nagyon különös volt ez a 60-as évek közepétől a 70-es évek elejéig tartó időszak, amit feldolgozok benne, és én abba csöppentem bele, mikor vidékről visszaérkeztem Budapestre. 1965 ugyanis ismét korszakhatár volt, az 56 utáni megtorlások ekkor kezdtek arculatot váltani. Már nem éjjel vitték el az embereket a szolgálatok, hanem nappal, és nem bosszúálló kegyetlenségből, hanem megtorlásból büntettek. Ezek nagyon fontos különbségek. Lecsendesítették a szolgálatokat, és legális rendőrségi álarcot kaptak a kegyetlenkedések. Ebben a helyzetben mindenki kereste a helyét, az egyetemi tanárok is, akik előzőleg a megtorlás áldozatai voltak. Ezeket a mozgásban lévő játékszabályokat fel kellett fognom már elsőéves egyetemista koromban. Ehhez tartozott az, hogy ez a tanárom rám rontott, amikor az arra járó barátom befújta a füstöt a terembe. Szét akarta velem törni a falat, egy nagy drabális ember volt.
A Literán megjelent egy fejezet a készülő könyvből, ahol a katonáskodásáról ír. Leszerelése után elalszik a Pest felé tartó vonaton, ám a Keleti pályaudvarra megérkezve egyből elfelejti az álmát. Meghatározóak az álmok az életében?
A szakirodalom is megmondja, hogy vannak nagy álmok és vannak kisebb álmok, meg persze zagyvaságok is. A nagy álmokat azért is meg kell fejteni, mert önmagukban nem értelmezhetők, csak érezni, hogy nagy erejűek. Ezek az álmok gyakran befolyásolják az embert. Ha nem fejted meg, akkor tudatlan maradsz.
De hogy lehet megfejteni egy nagy álmot, ha nem is emlékszik rá az ember?
Sehogy. Ez egy megfejtetlen nagy álom marad. A szereplők megvannak, el tudnám mondani azt az álmomat egy mondatban, de puszta dadogás lenne, még egy álomfejtő sem tudna vele mit kezdeni. Talán azt a korszakot képviselte, ami a katonaság volt, és előtte a vidéki létem.
Akkor örök veszteség érte a Keleti felé tartó vonaton?
Igen, és talán ez vitt el engem a prózaírás felé. Ez a hiány, ez a bántalom.
