De legalább most nem Kubába nem megyünk, mondja a mosolygós, kerek arcú gépkocsivezető a kerek arcú, komor apámnak, akinek rossz álmáról álmodom szakadozottan és ködösen, olykor Biegler kadét kulisszái, szerteszálló srapnelek, önjáró katonalábak, dicsőséges hadi cselekmények között, az összefüggő történet reménye nélkül. Igaz, a történet dilemmáit megoldja az álom, lévén született elbeszélő, lódítőr, az emlékezet nagyvilági, első osztályú utasa. Bármit álmodjak és álmodtassak, elmesélni csak azt tudom, amit az emlékezet enged, emlékezni meg leginkább arra emlékszik az ember, ahogy utoljára elmondta az adott történetet. Ad abszurdum akkor is, ha most meséli először, konstrukció és rekonstrukció között vékony a határvonal.
Réz Ádám mindenből és mindenkiből kiábrándulva keveredett haza Borból, a munkaszolgálatból, s mikor öccse, Réz Pál az orra előtt lobogtatta a Kommunista kiáltványt, csak legyintett: az ember sárkányfog-vetemény, nincsen remény, öcsi, nincsen remény. Amiben a nagy egészet tekintve volt igaza, de a kis egészre, a saját életére nézve mégis támadt némi esély, hogy élhesse, élte is, mint egy angol lord a létezett szocializmus Budapestjén. Angolból, franciából, németből, románból kezdett fordítani, nagyszerűen. Birtokában volt a legnagyobb műfordítói képességnek: nem csupán nyelveket beszélt, hanem nyelvül, ahogy Göncz Árpád mondta róla.
Réz Ádám fordítása Bratislavában, 1956-ban jelent meg először, három kötetben. Több mint nyolcszáz szokvány könyvoldal, az Olcsó Könyvtár tenyérnyi méretében másfélszer annyi. Ha volna értelme legnagyobbazni, azt mondanám, a 20. század egyik legnagyobb regénye, de nincs értelme. Különben is, ha egyik, akkor hány másik van?
A GAZ-69 vezetője határozottan, de ügyesen fékez, picit elrántja a kormányt, aztán megint gázt ad, tenyérnyi fehér folt suhan el előttünk, s rögtön utána két másik, a visszapillantó tükörben. Tessék rendelkezni, alezredes elvtárs, hogy elüssünk őzet vagy ne, mondja szelíden. Esetleg nyulat. Ne üssünk el semmit, morogja az apám.
Hogy apámnak ebben az első kiadásban, netán még korábban, már Karikás fordításában kezébe került volna a könyv, nem valószínű, bár nem is lehetetlen. 1946-ban Budapesten újra megjelentette az Anonymus kiadó – Goda Gábor előszavával, George Gross kedélytelenül pontos, szikár rajzaival.
Katona Fedor, alias Fjedor Alekszandrovics Karikás, a hányatott sorsú pártmunkás és író élete megérne egy regényt. Előbb lakatos, aztán magyar huszárként hadifogoly, majd bolsevik forradalmár, a KMP egyik alapítója. A Tanácsköztársaság alatt a 39-es dandár politikai biztosa, azaz komisszárja, később bécsi és párizsi emigráns. A Švejk lefordítása után hazajön, három évet ül, majd cserefogolyként visszamegy Moszkvába, ahol különféle posztokat tölt be, például a Gyapot és Gyapjúfésülő Kefegyár igazgatója. 1938-ban letartóztatják, s egy koholt perben, magyarországi kémtevékenységért a hírhedt Butovón kivégzik. 1955-ben rehabilitálják.
Az Olcsó Könyvtár sorozat 1954-ben indult a Szépirodalmi Könyvkiadónál. Hetente egy kicsi, puha kötésű könyvet akartak megjelentetni, az volt a természetesen politikai cél, hogy ne kerüljön többe, mint egy kiló kenyér, három forintba. Ez az összeg 1958 végére, mikorra a négy kötetre szétszedett Švejk első fele sorra került, felment négy forintra. A harmadik és negyedik kötet 1960-ban követte, olyan példányszámban, hogy a Magyar Néphadsereg nagyjából felét el lehetett volna látni Švejkkel, bár alig hiszem, hogy ez célja lett volna valakinek is.
Nekem ez a tenyérnyi méret a hatvanas évek. Nagyjából 1961-ben kezdődik, mikor először látom meg apám kezében rázkódni valamelyik, azt hiszem, a második kötetet. A címlapon a derék katonát budějovicei anabázisa során megbilincselve kíséri Pisekbe a putimi őrsparancsnok.
Kicsit kényszeredett anyám nevetése, erős mosolygás inkább, mert bár élvezi az idillt, az jár a fejében, vajon apám meddig akarja hangosan olvasni, s mi lesz még abban a passzusban, nem lesz-e valami disznóság, már ez a sok hülye is kicsit sok a gyerekek előtt, csúnya beszédet hallanak eleget a többi gyerektől. A Švejk a kisfiú számára tiltott könyv, illetve nem tiltott, csak nem szabad elolvasnia, majd ha nagy lesz, akkor. Te csak ne légy nagy, kisfiam.
Ez az évtized nekem lényegében addig tart, amíg érettségi táján, jutalomkönyv formájában meg nem kapom a Švejket a következő szöveggel: „Nagy Lajos IV. a o. tanulónak az ifjúsági mozgalomban kifejtett kiemelkedő tevékenységéért. Székesfehérvár, 1972. április 4. Gonda István KISZ-titkár, Kamarás Oszkár igazgató”.
Mintha drónra volna szerelve, járkál ide-oda az évek fölött az álombéli kamera, apámé és az enyém.
Ülünk egy Zaporozsec hátsó ülésén, épp kitört a háború, a gyerekkori képzelgéseimben gyakran kitört, partizánt és atomgombát tudok a legjobban rajzolni, éjszaka félek, verset írok a nukleáris háborúról. Apám elvisz pszichológushoz, a hatvanas évek elején egy dunántúli kisvárosban ez nem éppen mindennapi cselekvés, a szakember langyos zuhanyt, szellőztetést javasol a rémálmok ellen. Apám megrakja a dobkályhát. Átalakítottuk az autót fafűtésesre, remeg és duruzsol, ülünk elöl a húgommal összebújva, kicsit félünk, mi lesz, ha elindul, nem tudunk vezetni. Nem indul el, mondja az apám ebben a korai álmomban. Jó meleg van és gyantaillat, szinte karácsony. Anyám vacsorát főz. Mekkora konyha lehet egy Zaporozsecben?
Első, „Kékes” típusú tévénken átúszik a Protopopov házaspár, akik még a Néva jegén korcsolyáztak Leninnel. A velünk szemben lakó dr. Nyúl Emilné, aki már ült modellt Rippl-Rónainak, utóbb bevallja, hogy az ott valami több volt, az maga az ördög, sőt a Sátán volt, Marikám, és nem hiszem, hogy, bár igen olvasott volt, Bulgakovra gondolt volna, hogy egy másik egyiket említsek.
Szombat van, nagy konyhánk, ami praktikusan szalon és nappali, fürdik a késő délutáni fényben, nyugati fekvés, Ausztria fölött megy le a nap. Apám lábat áztat. Élete végéig küzd a tyúkszemeivel, sors vagy alkat, a katonásan alkalmatlan félcipők, lovaglócsizmák, bakancsok, meg persze a téli fagyok otthagyják a nyomukat, kiérzékenyítik a lábfejeit, hiába az origami gondosságú kapcahasználat, avagy utóbb a mindenféle zoknik, tapaszok. Loccsan a víz a lavórban, sárgásan ragyognak a bőrkeményedések, nadrágtartója leengedve, markában a gyűrött, sárgás könyvecske. Megy a talpához, az egész lovaglónadrágos, köpcösödő figurához, civilben is katona és fordítva.
Csizmája már kisámfázva az előszobában. Egy csizmasámfa, mint egy érett műláb, komoly tárgy, valóságos szobor. Három egymáshoz illeszthető faragott hasábból áll, elől a sípcsonti oldal a bőrszíjon lógó lábfejjel, e közé és a vádli kerekségű hátsó elem közé kellett becsúsztatni azt a falapot, ami a voltaképpeni sám volt, s a lovagló csizmát kifeszítette. A kubai rakétaválság idején még ez volt rendszeresítve, három év múlva leváltotta a bakancs, az úgynevezett „65m” surranó. A sámfa elhányódott, talán a csizmával együtt eladták a szüleim valami civilnek, sportlovagláshoz.
A GAZ-69 lassan megy, mindig akad kerülgetnivaló, így araszol ez a textus is, mintha azt várnám, hogy meglódítson a tárgyam, de nevezzem metatárgynak a regényt, amiben időtartamát, de még terjedelmét meghazudtolóan is sok idő van, letelepedni az univerzum valamely priccsére, restiasztala mellé és elmondani. Elmesélni akár többször is. Sörönként. Közben egy-egy berkenyepálinka. Vagy dió. Talán mert a frontról nem lehet lekésni.
Mi az, hogy nem megyünk, emeli ki a fejét gondolataiból az apám. Magának azt sem szabadna tudni, hogy: megyünk. Maga vezeti a gépjárművet, útirány ez és ez, a többit elég, ha a feljebbvalója tudja.
Jelentem, tényleg bőven elég, válaszolja bólogatva a gépkocsivezető, én még evvel is vigyáznék, alezredes elvtárs, az útiránnyal, hogy egyáltalán legyen útirány, mert mi van, ha erre jön egy plébános, ne adj’ isten maga a váci püspök, háta mögött egy körmenettel, és kifigyeli, hogy merre megyünk, Vác, Szendehely, Rétság, és ezt az úristen segedelmével, mintha az úristen valami műhold volna, tudatja az osztrák, sőt az összes imperialista körökkel.
Apám hallgat. Vállat von, mint az olyan ember, aki nem találja meg hirtelen a kellő szavakat egy bizonyos gondolati tartalom kifejezésére.
Tessék nyugodtan kritika tárgyává tenni, ha ideológiailag olyat mondok, amit nem kéne, tagjelölt létemre. Én most már szeretnék nem kimaradni a pártból, hogy evvel is nehogy a szégyent hozzam az alezredes elvtárs fejére. Mert énszerintem lehet, hogy lesz, akinek az események után olyan lesz a befolyásoltsága, hogy ki akarna maradni, mint abban a francia filmben, tetszik tudni, hogy elkanyarodik a temetési menet, s némelyik illetők tüntetőleg mennek tovább, mintha a gondolataikba merülnének. Vagy amerikai. De akkor az ember föláll abban a moziban és megfigyelmezteti őket.
Az utat nézze inkább, mondja az apám, hogy mondjon valamit.
Pontosan ahogy mondani tetszik, ezt mondta a Marosán elvtárs is, hogy az úton végig kell menni. És ezt nem úgy értve, hogy a Brezsnyev elvtárs esetleg már kinézte volna magának, ugye, azt a jó kis helyet, különben is, alezredes elvtárs, ha rajtam múlna, egy ilyen Leonyid Iljics örökké élne.
Ha az ember a Holdba tart, mért ne tudná a vezetőit mesterségesen lélegeztetni! Minálunk volt egy sírásó és az eredetileg dekoratőr volt, és ott volt, amikor a Regnum Marianum tetejéről a Sztálin elvtársat lehúzkodták a sajnálatos események során, és ő hiába tülekedett, egy körömfeketéje, annyi se jutott neki a csokimikulásból, és amikor hazajött, gipszből meg kötszerből és dekorlécből csinált egy nagy orrot bajusszal, és befestette bronzszínűre, és mutogatni kezdte, hogy ezt ő Pestről hozta egyenesen, de a végén még az állását is elvesztette az ideológiai összevisszaságban, mert nem tudta, mikor dicsekedjen vele, és mikor tolja vissza talicskán a disznóól mögé, és akkor sírásó lett, csakhogy volt ott egy másik sírásó, Jorik Károly nevű…
Nem érdekelnek a sírásói, vág közbe az apám, összehord itt mindent nekem. Inkább arra válaszoljon, amit kérdeztem. Éppen csak meg akarja érdeklődni, odavetni mellékesen, de a kérdésen átüt az ingerült kíváncsiság. Értette, katona? Azt kérdeztem, mire föl mondta az előbb, hogy nem megyünk.
Mert azt nekem az egyik földim ezredírnok létére világosan megmondta, de nemcsak mondta, hanem a negyedik sör után le is térdelt és az egész kantin füle hallatára megesküdött a gyűdi szűzmária kötényére, ahogy mondani szokás, A brave Mária, teszi hozzá kis szabadkozással, de ezt apám meg se hallja.
Hogyhogy egy tetű írnok? Nekem, feljebbvalónak nincs ilyesmiről tudomásom, de egy írnoknak van? Hogy a fészkes hétszentségbe, mi? Apám szeretné kiordítani magát, de csak horkant kettőt. Nagyon horkolsz, rázza meg óvatosan az anyám a maga félálmában. Frissen volt fodrásznál, a dauer komoly dolog, ilyenkor inkább pihenteti a fejét, nem szívesen alszik vele, legalábbis mélyen nem. Hallod, szívem, fordulj oldalt! Pedig nem is horkol az apám, gondolom, igaz, én is álmomban vagyok, ring a telihold a Lövölde úti lakótelep felett, alszik a húgom, alszanak mind a tiszti családok, mellettük a cipőjük, a ruhájuk, s ők egy szobába zárva, mint dobozba, melyet ébren szépítnek álmodozva, alszik a sziréna a lépcsőházban, a próbasziréna, amely minden este hétkor megszólal a Varsói Szerződés valamennyi lépcsőházában, érthető, hogy ki kell próbálni, éles helyzetben nem mondhat csődöt.
Apám, miközben visszatalál az álmába, azon tűnődik, hogy vajon ezt a döbbenetes hasonlóságot mi okozza. Ráadásul az ő Jóskája olyan, amilyennek Josef Lada egyszer és mindenkorra elképzelte, pedig abban a puha kötésben, amit apám az elrongyolódásig olvas, a borítólapot és, a kolofon megfogalmazása szerint, „a belső díszítéseket Hegedüs István rajzolta. Megjelent 80 000 példányban, 12 (A/5) ív terjedelemben”.
És ez nem Kuba, teszi hozzá kis fészkelődés után. Vegye tudomásul. Anyám úgy csinált, mint aki nem érti, nem is értette teljesen, hiszen egész nyáron gyakorlat volt, mi történhetne ehhez képest, és pont az Alkotmány ünnepén, nem beszélve a Táncdalfesztiválról. Illetve. Valami baj van, kérdezte. Csak nem az van, hogy – de apám nemet intett, megrázta a fejét, ne hangosan, ne a gyerekek előtt, ne. Senki előtt se. Amikor tudok, mondta, telefonálok.
A hat évvel ezelőtti búcsúzása jár az álombéli fejében, s jár az enyémben, szemcsés, fekete-fehér film, akkor is nyár van, elcsúszó fények az antantszíján, a csizmáján, a derékszíján, a bőr pisztolytokon, amit egyébként az irodájában tartott, bent a laktanyában, ahol gyerek van, ne legyen pisztoly, főleg ilyen élénk fantáziájú kisfiú. Mintha azonnal indulna a hadosztályával, át az Óperencián, nem volt pátosztalan, mikor az Április 4. utcában átölelte anyámat a konyha közepén, akit ijedtében halálos nyugalom öntött el, fogta a kezünket, estére hazajössz, mondta, Kuba az Kuba, az anyjuk vihovári szentségét. Másnap, vasárnap estére apám tényleg hazajött.
Kuba az Kuba, jelenti ki az apám némi csönd után.
Megjegyzi, őnekik akkoriban az egész zászlóalj előtt felolvasták, hogy a szovjet kormány nem engedi meg, hogy a nemzetközi politikában a dzsungel törvényeit honosítsák meg! Valamint azt sem, hogy a kalandorpolitika folytatói a termonukleáris háború tüzével kacérkodnak, és ő ezt annyira magvasnak és találónak érezte, hogy az amerikai monopoltőke urai akarják egy ilyen tűznél megsütni a véres bifsztekjüket, hogy nem bírt magával, és megéljenezte a mondottakat, megjegyzi, egy szál egyedül az egész alakzatban, még a sapkáját is feldobta a levegőbe, tényleg nem rendeltetésszerűen, úgyhogy le is ülte a fogdában a két napot a kubai népért, de ha őszinte akar lenni, ezeket a mondatokat a legszívesebben most is, illetve holnap reggel felolvastatná minden harcoló alakulatnál, akár átlépik a határt, akár nem.
Ez az álombéli illető a GAZ-69 kormánykerekénél, a maga abszurd bőségével, fékezhetetlen rizomatikájával, nem irodalomként lett az én hősömmé, hanem a mindennapi élet részeként. Úgyszólván a rokonunkká lett, ha nem is vér szerint, olyan családtaggá, aki olyan, amilyen, de a konyhánkba bejáratos, és ha elküldené az ember, hiányozna. Mindazonáltal feszélyező, hogy bármikor mondhat, sőt csinálhat valami illetlenséget. Böföghet, hogy tovább ne menjünk. A gyerekek, persze, imádják, ellenőrzött körülmények között az ölébe ülhetnek, de azért kismálnázni ne vigye el őket, mert csak a hülyeséget tanulják meg tőle a szép és nekik való dolgok helyett.
Az én titokzatos, soha igazán meg nem ismert apám, aki, bár főleg anyám véleményeinek, normáinak betartatásában volt szigorú, pontosan tudta, hogy más az illem meg más az élet, hogy Hašek az anekdoták Rubense, és egyszerű, passzionátus olvasóként zsigerileg élvezte ezt a gazdagságot. Másrészt Švejk rendíthetetlen kétértelműsége jól jött neki, különösebb kockázat vagy kényelmetlenség nélkül belelátta önmagát, mint hülyét, és önmagát, aki hülyét csinál a másik önmagából. Álmában, mint mindannyian, két macska volt és játszott egymással.
A korai találkozást sok újabb követte, persze hamar elolvastam, félig-meddig titokban s akkortól, járhattam a nyelvben, a poétikában vagy az íróságomban bárhol, a Réz Ádám-féle Švejk ott virított sarokpontként a csillagabroszaimon.
Apámat húszévesen, 1944-ben, a Magyar Királyi Honvédség közkatonájaként hívták be, majd egy év múlva átvették a Magyar Honvédségbe, ami 1951-ben a Magyar Néphadsereg elnevezést vette föl. Szeretett katona lenni, igazi csapattiszt volt, a politikai tiszteket nehezen viselte, olyasformán talán, mint a monarchia tényleges tisztjei a tábori lelkészeket. Emellett, vagy ezzel együtt 1946-ban belépett a pártba, s 1956-ban az MSZMP-be. Hithű kommunista volt, ez nem volt vitás, még ha hűségről és hitről nem is esett sok szó otthon, legalábbis az én kisgyerekkoromban, legalábbis előttem. Mintha a laktanya, az odabent a másik élete lenne, otthon család voltunk a kevés időben, amit velünk töltött. Reggel jött érte az autó, este későn hozta haza a gépkocsivezető, aki bizonyos fokig tisztiszolga volt, titkár, mindenes, bizalmas.
Persze anyám és közte nyilván minden szóba került, például a sorsuk vagy szerencséjük, ha e szavakat így nem is mondták ki. Hogy milyen véletlenek véglegesednek sorssá. S mi volt tehető így, miután novemberben megkapta a parancsot, jelentkezzen új beosztásában, és persze írja alá a tiszti hűségesküt. Innen nézve nem, onnan nézve alá kellett írnia, túl szegények és túl fiatalok voltak ahhoz, hogy a zsellérségből jőve, a karrierje elején leszereljen a semmibe. Az elvégzett iskolák a civil életben semmit nem értek, hogy úgy tűnt vagy úgy volt, mindegy is már. Vagy visszamegy molnársegédnek, vagy hadosztály-hadtápfőnök lesz első lépcsős alakulatnál.
Én teljességgel megértem a hajdani százados elvtársat, fordul Jóska nagy gyengédséggel az apám felé, épp felettese vállára nem teszi a kezét, a korszellem az korszellem, ahogy az egyszerű gyapotipari párttitkár mondta az MNDSZ küldöttségének: sötétben bujálkodó ellenforradalmár, reszkess. De annyira megérti ő ezt, egy ilyen ellenforradalom után, ő még keveslette is volna, hogy mért csak egy ilyent kell aláírni, nem-e lehetne többet!?
Mert az mindenkinek nagy szerencséje, ha a hazájában állomásoznak ideiglenesen a szovjet csapatok, mert akkor nincs megszállás. Ha több ország csapatai, az meg pláne, az maga a kommunizmus.
Maga vagy ilyen hülye, vagy hülyéskedik itt velem.
Én egyáltalán nem hülyéskedek, mondja a sofőrje apám álmában, amit én álmodok. Jelentem, én ezt éppen olyan komolyan gondolom, mint a tisztelt aláírók, annohanibál.
Jelentem, az kizárt, hogy átfussunk, most hagytuk el Szendehelyet, hamarosan megérkezünk. Tetszik emlékezni a forgalomirányító kollégára, a posta előtt? Az elég intelligens embernek látszott, még az álcalomb alatt is, kedvem lett volna megkérdezni, hogy elvtárs koma, ki nyerte a Táncdalfesztivált. De hát mindegy is, nem igaz? Biztos valamelyik sakál vokál, ahogy mondani szokták. Vannak azért ott rendes, szép számok is, jegyzi meg erre az apám. Naná, hogy vannak, jelentem, mind az, élénkül föl a gépjárművezető. Amikor én még kissrác voltam.
Akkor mi volt, kérdezi az apám. Az is egy szám, alezredes elvtárs. Illés együttes.
A hajdani négy kötetből egy maradt meg szakadt kéreggel, széthulló lapokkal. Ennek a végén, Bruck an der Leutától Sokal felé Lukás főhadnagy tanácstalanul mered a sifrírozott parancsra, melyben közlik az útirányt, amit a menetzászlóalj a galiciai határ felé követni fog. Nézi, nézi, aztán fölsóhajt: Der Teufel soll das buserieren.
A GAZ-69 kerülgeti a nyári aszfaltba maródott kisebb-nagyobb bombatölcséreket, szaporán bólogat a terepjáró tompított világítása, vele bólogat diszkréten, de lelkesen a gépjármű vezetője. Apám a szeme sarkából nézi egy darabig.
Apám hátrasimítja a haját, aztán felveszi a tányérsapkát, megrándul a szája, de nem szól semmit. Mindjárt megérkeznek, gondolja, ám hogy hová, az már kissé összezavarodik ebben a foszladozó álomban, s hogy jó belőle ki nem sül, az biztos. Odakint eláll a zápor, letekeri az ablakot, bedől a csípős, gázolajjal kevert vadlapu illata. Rengeteg lapuló vas van a levegőben.
Ki tudja, mért pont ott és akkor hagyja abba a nagybeteg Hašek a diktálást. Biegler kadét a kissé fáradt, tébláb mulatozás végén csöndben üldögél, a részeg Dub hadnagy a részeg Ságner kapitányhoz fordul, hogy ők a járási kapitánnyal, mármint a civil életükben, mindig azt mondogatták, „Hazafiság, kötelességtudás, önmegtagadás, ezek az igazi fegyverek a háborúban.” Aztán hozzáteszi ama utolsó mondatot: „Különösen sokat gondolok erre mostanában, amikor hadseregünk belátható időn belül átlépi a határt.”
Parti Nagy Lajos: Anabázis
Švejk 100 – Egy derék katona kalandjai a világháború után
Hévíz, 2021
