Kultúra trianon100

Itt tartana ma a haza, ha 1972-ben Esterházy Pétert királlyá koronázták volna

A történelemben nincs „ha“, az irodalomban viszont van. A trianoni békeszerződés 100. évfordulójára a HÉVÍZ művészeti folyóirat szerkesztői arra kértek tizenegy szerzőt, hogy írjanak olyan novellát, melyben a trianoni döntés valahogy másként alakul. A minap Zoltán Gábor dolgozatával matinéztunk, most Kácsor Zsolt fincsi írásából csemegézhetünk.

Felséges Uram!

Bocsásson meg érte, hogy immár nem csak szóban, de írásban is bátorkodom előhozakodni a magam személyes véleményével, de bizonyára belátja Felséged, hogy oly hosszú és mindvégig hűséges szolgálat után, amely engem évtizedek óta a magyar uralkodói családhoz fűz, talán megengedhetem magamnak, hogy a szigorúan értelmezett munkaköri leírásomon túllépve olyan esetekben is megszólaljak, mint a Felséged által a Nyugat című folyóiratban közölt írás nyomán kirobbant országos, sőt, immár nemzetközivé dagadt botrány. Nem ragadtam volna tollat, ha az ügy valamilyen módon nem érintene engem is személyesen – de engedje meg Felséged, hogy erről később ejtsek szót, elvégre a nemzet érdeke előbbre való szerény személyemnél.

*

Legkegyelmesebb Úr!

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Isten óvjon engem attól, hogy Felségedet elhamarkodott ítéletemmel megbántsam, ezért igyekeztem alapos vizsgálat alá venni Felséged írását, annak szempontjait, stílusjegyeit, iróniáját, szarkazmusát és humorát, végül arra az elhatározásra jutottam, hogy őszinte leszek. Természetesen nem vonom kétségbe Felséged szorgos igyekezetét, hogy szépíróként is öregbítse fényes családja amúgy is évszázadok óta ragyogó hírnevét, de a legkegyelmesebb királyi házat immár csaknem ötvenedik éve udvari szövegíróként hűségesen és professzionális módon szolgáló, s meglehetős tájékozottsággal bíró udvari alkalmazottként hadd jegyezzem meg: szellemesnek szánt prózai szövege nem vet jó fényt sem Felségedre, sem arra a Szent Koronára, amelyet Isten kegyelméből Felséged fejére helyezett a sors szeszélyes keze. Az írás színvonalát illetően fogalmazhatnék másként is, szigorúbban is, egyenesebben is, de attól tartok, szavaim súlyát nem bírhatná e tinta elhordozhatni. Felségednek a mindennapi beszédmódjában tapasztalható iróniája, szarkazmusa és humora közismert, hadd ne mondjam, már-már legendás ebben a hazában, nem győzöm tehát hangsúlyozni, hogy ezúttal nem Felséged személyes jellemvonásait veszem kritika alá, hanem az írását, amelyet határozott véleményem szerint súlyos hiba volt a nyilvánosság elé tárni. Felséged ebben a kérdésben az én véleményemet nem kérte ki, szeretném tehát felszólítás nélkül, önként elmondani, hogy mit gondolok a botrány hátteréről, valamint annak következményeiről.

*

Felséges Uram! Lássuk először a tényeket!

A Nyugat nevű, igen tekintélyes és nagy múltú irodalmi folyóirat a királyi család 1918-as trónra lépésének hatvanadik évfordulója alkalmából antológiát jelentetett meg, amelynek szerzői azt a játékos kérdést járták körül, hogy vajon mi lett volna, ha másként alakul a magyar és európai történelem.

Mi lett volna, ha 1918-ban nem fosztják meg a tróntól a Habsburg-házat?

Mi lett volna, ha az európai nagyhatalmak meghatározó szereplője, a francia köztársaság azokban a zivataros hónapokban a helyzet megoldásának kulcsaként nem hivatkozik Napoleon császár 1809-ben megfogalmazott kiáltványára, amelyben a magyarok számára egy Esterházy herceget javasolt nemzeti királynak?

Mi lett volna, ha 1918-ban a magyar nemzet nem választja királlyá Felséged nagyapját, az Istenben megboldogult I. Móricot?

Mi lett volna, ha Őfelsége 1947-ben bekövetkezett, sajnálatosan váratlan halála után nem Felséged édesapja lép – III. Mátyás néven – a trónra?

Mi lett volna, ha Őfelsége sajnálatosan korán bekövetkezett halála után Felségedet nem koronázzák III. Péter néven Magyarország királyává 1972-ben? És így tovább, elég a blaszfémiából, hadd ne soroljam tovább.

Én magam nem vagyok az efféle irodalmi játékok ellensége, de visszafogottan fogalmazok, amikor azt írom: az Esterházy család trónra lépésének hatvanadik évfordulójára a Nyugat nem a legmegfelelőbb témát választotta az ünneplésre. Mielőtt Felséged azzal vádolna, hogy én magam nem is tartozom a nevezett folyóirat elkötelezett hívei közé, el kell mondanom, hogy a Nyugat kezdeti korszakát igenis nagynak és jelentősnek tartom – más kérdés, hogy a folyóirat dicső múltjára véleményem szerint árnyékot vet, hogy a Nyugat főszerkesztőjét most Petri Györgynek hívják. Nyílt titok az udvarban, hogy én is azok közé sorolom magamat, akik helytelenítik, hogy Legkegyelmesebb Felséged szoros, már-már barátságnak tekinthető kapcsolatot ápol a nevezett úrral – hiszen ennek a barátságnak a szomorú következménye volt, hogy Felségedet lesifotósok fényképezték le egy pesti kocsmában, miközben ezzel a Petri György nevű sötét alakkal inkognitóban sörözött. Határozott véleményem szerint ezt a mostani botrányt is Petri úrnak köszönhetjük, aki felkérte (akarom mondani: rábeszélte) Felségedet, hogy írjon novellát a Nyugat említett antológiájába. Hiba volt. Bocsásson meg érte, de még nagyobb hiba volt ezt a felkérést teljesíteni. Felséged az én véleményemet erről nem kérte ki, azt hiszem, ennek az az oka, hogy számított rá: helyteleníteni fogom. Pedig akár hiszi, akár nem, egy megfelelő színvonalú írásnak III. Péter király tollából igenis helye lett volna a Nyugatban – na de nem annak a novellának, amelyet Felséged végül közölni méltóztatott.

*

Felség!

Amikor a Nyugat antológiáját, s benne Felséged írását elolvastam, nem találtam szavakat. Szegény feleségem rá a tanúm, hogy mennyire rosszul lettem – mentőt is akart hívni, de leintettem. Arra gondoltam, hogy nem nekem volna szükségem orvosi segítségre, hanem ennek a bizonyos Petri Györgynek, aki nemzeti irodalmunk szégyenére az ország első számú folyóiratának a vezetője lehet. Mit szólna ehhez egy Osvát? Egy Ignotus? Mit szólna hozzá az a József Attila, akitől ez a Petri György nevű alak a főszerkesztői posztot átvette? S ennek az embernek olyan jeles támogatói vannak irodalmunkban, mint Spiró György, aki a Nyugat rendszeres szerzőjeként a nevét adja a Petri-féle korszakhoz. Szégyen. De visszatérve az említett antológiára: sajnálattal tapasztaltam, hogy az írások zöme azt a posztmodernnek nevezett, zavaros irányzatot követi, amely az utóbbi időben egyre nagyobb méretekben fertőzi meg nemzeti irodalmunk egészséges sejtjeit. De ez a kisebbik baj. Hanem az a nyegleség, pökhendi nagyképűsködés, az a felelőtlenség, az a mindent és mindenkit lesajnálva kiröhögő szemlélet, ami ebből az antológiából megcsapja az embert, ezt nehéz kulturáltan minősíteni. Erre nem könnyű szavakat találni – s még szomorúbb, hogy Felségedet mindez nem elborzasztja, hanem szórakoztatja. Nyilvános szereplésein rendszeresen a Nyugattal a kezében jelenik meg, és tüntetően fotózkodik együtt olyan dilettáns alakokkal, mint Nádas Péter vagy Ottlik Géza, akik nemzeti irodalmunk percemberkéi.

Ha az udvari pletykák igazak, akkor a Királyi Főügyészség éppen Felséged személyes közbenjárására szüntette meg az antológia megjelenése után felségsértés miatt hivatalból megindított büntetőeljárást Petri György ellen, holott – engedtessék meg nekem – a Nyugat szóban forgó antológiája nemcsak a felségsértés, hanem a hazaárulás és a Szent Korona megbecstelenítésének bűnét is fölveti. Hadd emlékeztessek a szóban forgó számból egy bizonyos Hajnóczy Péter nevű szerző írására, akinek a neve (oh, tempora…!) főmunkatársként szerepelhet a Nyugat címlapján. Ez az ember a királyi ház trónra lépésének hatvanadik évfordulója alkalmából nem átallt egy olyan novellát közölni, amely hatvan különböző szexpozitúrában ábrázolja a Felséges Királyi Ház tagjait! És éppen Felséged az, aki a Hajnóczy Péter ellen indult felségsértési eljárást legkegyelmesebb főkegyúri jogánál fogva megszünteti! Nem vagyok biztos benne, hogy ugyanazt az antológiát olvastuk, Felség! A királyi ház szolgálatában sokat láttam, sokat tapasztaltam, így még az is megfordult a fejemben, hogy ez a Petri György nevű irodalmi szélhámos két változatot adott ki az ünnepi számból: egyet a nagyközönségnek, egyet pedig személyesen Felségednek. Másként el nem tudom képzelni, hogy Felséged valóban szórakoztatónak találta azoknak a szexjeleneteknek a leírását, amely jeleneteknek éppen Felséged és a Felséges Asszony a főhősei! Nem csodálkozom rajta, hogy – az udvari kabinetiroda ma reggeli, egyelőre bizalmas tájékoztatása szerint – ezt a Hajnóczy Péter nevű, saját magát írónak nevező alakot az udvarhoz hű royalisták a III. Mátyás körúton tegnap éjjel kérdőre vonták és megpofozták. Szeretném hangsúlyozni, hogy én magam nem vagyok a fizikai erőszak híve semmilyen tekintetben, de ebben az esetben kénytelen vagyok elismerni az indulatok jogosságát. Hiszen mintha ennek az antológiának az lett volna az elsődleges szerkesztési és rendezési terve, hogy a legkegyelmesebb királyi családot, s azzal együtt a magyar hazát és a Szent Koronát minél nevetségesebbé tegye! Még a nemzeti cukrászdáinkban méltán népszerű Esterházy-torta is megkapja a magáét attól a bizonyos Parti Nagy Lajostól, aki kezdő költő létére ezt a tortát nem átallja „zserbózsírnak” nevezni. Értem én, hogy őszerinte a „zs” hang olyan hatást kelt, mintha az ember szája egyszerre lenne tele zserbóval és zsírral – ámde vajon miért kell ezt is éppen a királyi családra kenni? Miféle félreértelmezett bratyizás ez az ősi Esterházy családdal?

*

Legkegyelmesebb Uram!

Most pedig hadd térjek ki Felséged úgynevezett prózájára, mert azt hiszem, erről az írásról még sokat fogunk beszélni ebben az országban, feltéve, ha még országnak nevezhetjük azt az államalakulatot, amelyet Felséged ebben a szellemesnek szánt szövegben – hogy úgy mondjam – vizionál.

Hiszen miről is van szó?

Arról, hogy Felséged szertelen képzelete szerint Magyarországon ezer év után egyszerre csak felszámolják a királyságot, majd feldarabolják az országot! Hogy egyértelművé tegyem az elbeszélői pozíciót: ezzel a gondolattal nem más játszik el, mint Magyarország és Horvátország királya, Ausztria hercege, Erdély örökös fejedelme!

Felséged írása szerint a kétharmad részétől megfosztott hazánkban egy olyan szekta képviselői kerülnek hatalomra, akik szibériai száműzetésükben kidolgozták a világ megváltásának kommunista tervét. Felséged írásából kikövetkeztethetően ezek az emberek nemcsak a Magyar Királyságban, hanem Oroszországban is átveszik a hatalmat, méghozzá kommunista forradalom útján – ennek kapcsán emlékeztetném Felségedet, hogy három nappal ezelőtt dörgedelmes diplomáciai jegyzéket adott át a palotának Őfelsége V. Miklós cár nagykövete, tiltakozván az orosz nemzeti érzések lábbal tiprása miatt. Ennek következtében a Magyar Királyság Külügyminisztériuma kénytelen volt visszahívni hazánk Szentpétervárra akkreditált rendkívüli és meghatalmazott nagykövetét, báró Pozsgay Imrét.

De visszatérve Felséged írására: Felséged novellájának főhőse egy alacsony sorból származó börtöntöltelék, egy Vajdaságban született magyar zsidó, az említett világmegváltó nemzetközi kommunista szektának a Magyarországra irányított képviselője, egy kopasz, köpcös, nevetséges figura, aki hazánkban Mátyás néven kerül hatalomra! És az lesz az első intézkedése, hogy saját magáról neveztet el egy viperafajt! Felséged honnan vette ezt az alakot, kérdem én? Honnan bányászta elő, a történelemnek miféle szemétdombjáról szedte össze ezt az embert? S ha már éppen őt szedte elő, miért kellett ezt a kopasz, köpcös börtöntölteléket éppen Mátyásnak elnevezni? S miért tette a születési helyét éppen a folyton forrongó Délvidékre? Miért nem vette tekintetbe Felséged azt a nyilvánvaló tényt, hogy Felséged legkegyelmesebb édesapja III. Mátyás néven ült a magyar trónon? De ha ezt nem is vette figyelembe, miért csavart egyet ezen a szerencsétlen történeten még azzal is, hogy a bolond Mátyás hatalomra kerülése után Magyarországon csoda történik, és egyszeriben minden felnőtt magyar férfi megbolondul, megkopaszodik, köpcös lesz, s attól fogva mindenkit Mátyásnak hívnak?! Az egész ország kommunista lesz, vörös rongyokba öltözik, és ez a szekta uralkodik hazánkban hosszú éveken át!

*

Legkegyelmesebb Uram!

Érteni vélem a viccet. De engedtessék meg nekem, hogy kifejezzem mélységes csalódottságomat, amiért Felséged megboldogult atyját, Őfelsége III. Mátyás királyt ebbe a történetbe Felséged belerángatni méltóztatott.

Én magam nem szeretnék a felségsértés bűnébe esni – tudván tudva persze, hogy Felséged ezekben az ügyekben rugalmasabban méltóztatik ítélkezni, mint megboldogult elődei, királyi atyja és királyi nagyatyja, kiket volt szerencsém Felségedhez hasonlóan lelkiismeretesen szolgálni –, ám azt kell mondanom, hogy Felséged Istenben megboldogult édesapja sem találta volna minden tekintetben kifogástalannak azt az írást, amelyben személyét felséges fia által ilyen súlyos inszinuáció éri. Felséged előtt is jól ismert, hogy én magam szinte napra pontosan ötven évvel ezelőtt, 1928-ban kerültem Felséged megboldogult nagyatyjának királyi kabinetirodájába, s habár akkoriban egyszerű segédfogalmazó voltam, mély betekintést nyerhettem Őfelsége I. Móric király hivatali működésének mindennapjaiba. Szeretném Felségedet arról tájékoztatni, hogy királyi nagyatyja oly szigorúan vette uralkodói kötelezettségeinek teljesítését, hogy eszébe nem jutott volna drága hivatali idejét olyan léhaságokra pazarolni, mint egy posztmodernnek mondott, zavaros novella megírása. Isten megadta nekem a lehetőséget arra is, hogy sokáig szolgáljam III. (Esterházy) Mátyás királyt az ő hűséges szövegírójaként, és biztosíthatom Felségedet, hogy királyi édesapját sem hallottam a magyar haza sorsán élcelődni. Komoly és felelősségteljes uralkodók voltak mind a ketten, akik a világháborúban megroppant monarchiát sikeresen talpra állították, és Közép-Kelet-Európa jelentős hatalmává tették. Ki kell mondanom, hogy ezt a tekintélyt meglátásom szerint nem gazdagítják, hanem erodálják a király irodalmi kalandjai.

*

Felség!

Tudom, hogy Felséged jóindulatú és szeretetre méltó ember, elvégre születése óta ismerem, hiszen én magam voltam az, aki a világra jövetelét huszonnyolc évvel ezelőtt egy szűkszavú, ám annál melegebb hangú közleményben bejelentettem a nyilvánosság előtt. Én már akkor szavakkal bíbelődtem, amikor Felséged a cumijával kegyeskedett játszani. Közlemények sorát írtam az ország népének arról, hogy Legkegyelmesebb Urunk miképpen teljesíti iskolai kötelezettségeit, majd örömmel számoltam be magánéleti boldogulásának fejleményeiről – habár kétséges, hogy egy uralkodó esetében élesen el lehet-e választani a magánéletet a közélettől. Nagyon jól tudom hát, hogy egy-egy írásnak mekkora súlya van még abban az esetben is, ha annak szerzője alacsony sorból származó, a társadalmi befolyását tekintve jelentéktelen ember. Micsoda jelentősége van hát egy szövegnek, ha annak szerzője nem más, mint az államalapító Szent István trónszékén Isten kegyelméből III. Péter néven ülő magyar király! A magyar királynak meg kell fontolnia minden szavát, minden betűjét, minden hangsúlyát – ennek ellenére Felséged egy olyan prózai szöveget gyártott, amelyet az utóbbi napokban már antimonarchista lázadók tűztek forradalmi zászlajukra! Biztosak lehetünk benne, hogy az elmúlt napok antiroyalista megmozdulásai mögött részben a cári udvar mesterkedése, részben a szerb királyi ház áskálódása, harmadrészt pedig az emigráns román kormány aknamunkája áll, ám ennek tudatában sem szabad lebecsülni annak a nyilvánvalóan képtelen szövegnek a hatását, amelyet Felséged tollából a Nyugat leközölt.

A kialakult helyzetben az nem jelent semmiféle megoldást a válság kezelésére, hogy Petri György felajánlotta a főszerkesztői posztról való lemondását, hiszen akár távozik ez a tehetségtelen bajkeverő a folyóirat éléről, akár nem, az Esterházy Péter néven leközölt szöveget immár nem lehet kiradírozni a diplomáciai jelentésekből. Olyan gyúanyagot adott Felséged a Magyar Királyság ellenségeinek kezébe, amely hazánkat, ha fölrobbantani nem is tudja, ám folyamatos pergőtűzben lesz képes tartani. Meg kell kérdeznem Felségedtől, hogy mi szükség volt vajon erre a meggondolatlan lépésre? Mi szükség volt erre éppen most, hogy az elmúlt években Felséged kompromisszumkész kormányzásának köszönhetően viszonyunk rendeződni látszott úgy Sándor szerb királlyal, mint a száműzetésben élő, de a magyar trónra és az erdélyi fejedelmi címre is igényt tartó Mihály román császárral? Ismerem Felségedet, így határozottan ki merem jelenteni, hogy írás közben bizonyosan nem a szándékos rombolás kényszere hajtotta, s nem is a feltűnésvágy – hajlamos vagyok tehát arra a következtetésre jutni, hogy a Felséges Úr fontosabbnak tartja saját magában az írót a királynál. Szeretném azonban jelezni Felségednek, hogy a hatvan éve tartó európai konszolidáció a vége felé tart, Európa forrong, Európában 1918 óta nem volt háború, Európában évtizedek óta hallgatnak a fegyverek, felnőtt hát több olyan generáció, amely a Nagy Háborút már csak a történelemkönyvekből ismeri. Az efféle nemzedékváltás mindig óriási veszélyt jelent egy társadalomra, pláne egy olyan puskaporos hordónak tekinthető régióban, mint Közép-Kelet-Európa. Valós veszély, hogy a nyughatatlan szerbek, akik a modern magyar királyság létezését indokolatlan módon önmagukra veszélyesnek tekintik, belátható időn belül, még ebben a században újra föllobbantják a háború lángját. Isten őrizzen meg minket ettől. S őrizzen meg attól is, hogy egy ilyen nemzetközi helyzetben Magyarország királya előbbre valónak tekintsen különböző szövegekkel való „piszmogást” – idézet Felségedtől –, semmint a felelős uralkodói magatartást a Szent Korona országainak egyben tartása érdekében. Végezetül fel szeretném tenni Felségednek azt a kérdést is, amelyre voltaképpen nem is várok választ: ha a Nyugat felkérésére Felséged a megkérdezésem nélkül elvállalta a szóban forgó szöveg megírását, azt előzőleg legalább miért nem mutatta meg nekem? Felséges Uram! Erre a kérdésemre azért nem várok Felségedtől választ, mert azt én is meg tudom adni magamnak: Felséged úgy gondolta, hogy az nem tartozik rám. S mivel napok óta nem alszom, hanem ezen a kérdésen rágódom, azt kell mondjam: Felségednek igaza van. Be kell látnom, hogy az udvarban immár olyan dolgok történnek, amelyek nem tartoznak rám – pontosabban szólva nem rám tartoznak, hanem másokra. A Petri Györgyökre, az Ottlik Gézákra, a Spiró Györgyökre, a Nádas Péterekre és a Parti Nagy Lajosokra. Ők azok, akikre Felséged hallgat, akikben megbízik, s akiknek a véleményét kikéri.

*

Legkegyelmesebb Uram, kedves Péter!

Engedd meg, hogy levelemet magánérintkezéseinkben használt tónusban fejezzem be. Mindent átgondoltam, mindent megfontoltam, s ne vedd zokon tőlem, de arra jutottam: csaknem ötven év szolgálat után elköszönök az udvartól, és királyi szövegírói állásomról ezennel lemondok. 1928-ban léptem be a Budai Vár kapuján, hogy fejet hajtsak Őfelsége, I. Móric király előtt, és most, 1978 nyarán azzal a tudattal hagyom el a palotát, hogy talán nem éltem és nem szolgáltam hiába. Kedves Péter, tudod jól, hogy szeretlek és becsüllek – ám ami most következik, abban nekem már nem lesz szerepem.

Kelt 1978. június 4-én, III. Péter uralkodásának hatodik évében, Budán

 

Nézzünk bizakodva a múltba! – alternatív Trianon

Kácsor Zsolt: III. Péter király szövegírója

Cser Kiadó, 2020

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.