2003-ban bemutatott, minimális költségvetésből készített, Rengeteg című filmjével Fliegauf Bence megmutatta, hogyan szorongtunk az ezredfordulón. Közel húsz évvel később visszatért első nagyjátékfilmjének formájához és vállalásához is.
A Rengeteg – Mindenhol látlak is a lehető legkevesebb pénzből készült. Úgy tűnik, az átlagemberek szorongásait bemutató, kényelmetlen filmekkel nem lehet tisztességes költségvetésre pályázni, vagy csak Fliegaufot nem támogatják ebben. De a két Rengeteget az is összeköti, hogy nagyszerű filmek, egyáltalán nem meglepő, hogy mindkettő díjat nyert a Berlinalén.
A két film között eltelt években Fliegauf nemzedéke egyik legelismertebb magyar rendezője lett. A Mundruczó Kornél, Hajdu Szabolcs, Pálfi György, Kocsis Ágnes nevével fémjelzett generációhoz tartozik, amelynek a tagjai, talán Mundruczó kivételével, alkotóerejük teljében nem készíthették el Magyarországon a tehetségükhöz méltó filmeket, vagy nem annyit, amennyire lett volna ötletük és energiájuk. Ennek részben a hazai filmfinanszírozási rendszer változékonysága és politikai érintettsége az oka. Hajdu és Pálfi jelenlegi nyilatkozataik és alkotói gyakorlatuk szerint már csak független, állami támogatás nélkül készülő filmeket készítenek, és most a független színtéren tudott visszatérni Fliegauf is öt évvel ezelőtti rendezése, a Liliom ösvény után.
A Rengeteg – Mindenhol látlak esetében az anyagi és a művészi függetlenség szétválaszthatatlan egymástól. Egyrészt azért, mert a film tabutémák kimondásáról és közös feldolgozásáról, vagy legalább a feldolgozás elindításáról szól, vagyis beszélgetésekről. Hogy ezek a beszélgetések alaposan átgondoltak, őszinték és hitelesek legyenek, ahhoz szükség volt arra, hogy egyetlen alkotó írja végig őket, és Fliegaufnak az írói folyamat nyilvánvalóan önelemzést, önterápiát is jelentett. Másrészt a Rengeteg és folytatásának formája kifejezetten jól működik úgy is, hogy ezek a filmek nagyon kevés pénzből készültek, mert jelenetenként két-három ember beszélget egymással, kézikamerával felvett hosszú beállításokban, közelképeken.
Ahogy előzménye, úgy a Rengeteg – Mindenhol látlak is hét epizódból áll, egymással össze nem függő egyfelvonásos drámákból, különböző szereplőkkel. Az első hosszabb részben egy gimnazista lány meséli el az apjának, hogyan fog beszámolni az anyja haláláról az iskolában. A következőben egy harmincas pár veszekszik azon, hogy a nő szerint a férfi egy másik nőhöz vonzódik. A harmadikban újabb párkapcsolati dráma bontakozik ki amiatt, mert az élettársaknak nem lehet közös gyerekük.
A látványos formai hasonlóság ellenére Fliegauf valójában az előzmény két alapvető jellegzetességét elhagyja az új filmben. A Rengetegben nemcsak azok a figurák voltak fontosak, akiket látunk a képeken, hanem az is, akit nem: a harmadik fél, akire utalnak a szereplők, vagy aki ott van velük a szobában, de láthatatlan marad. A 2003-as film legemlékezetesebb epizódja az volt, amelyben két huszonéves srác nézett valakit vagy valamit, és arról beszéltek. De hogy miről vagy kiről is pontosan – emberről? állatról? gépről? –, azt Fliegauf mesterien lebegtette a jelenet végéig. Ilyen műfaji irányokat megnyitó párbeszédet korábban egyszerűen nem hallhattunk magyar filmben. A hiányzó harmadikról szóló vita technikája megjelenik a Rengeteg – Mindenhol látlakban is, de jóval ritkábban: itt azok a lényeges szereplők, akik kamera elé kerülnek.
Emiatt a Rengeteg – Mindenhol látlak nemcsak a hétköznapi szorongásokhoz, hanem néhány mai magyar filmhez is erősebben kapcsolódik, azokhoz, amelyek szintén kisrealista modorban beszélnek átlagemberek problémáiról. Hajdu Szabolcs két utóbbi filmje, az Ernelláék Farkaséknál és a Békeidő, illetve Szilágyi Zsófia Egy napja állnak a legközelebb Fliegauf munkájához, és miként azok, ez is az utóbbi évek legjobb magyar filmjei között van. Oda tartozik a rendező témaérzékenysége, írói teljesítménye és a színészek munkája miatt.
Az egyes epizódok nemzedéki konfliktusokról, súlyos párkapcsolati válságokról, a gyászról szólnak. Egyik sem politikai vagy közéleti kérdésből indul ki, de elég egyértelmű, hogy a figurák azért is annyira rosszkedvűek, mert ott élünk, ahol. Fliegauf nem először bizonyítja, hogy az egyik legjobb magyar forgatókönyvíró: tanári ritmusban, a késleltetés feszültségével és a lélekábrázolás finom motívumaival építi fel a párbeszédeket. Mondatai akkor is erősek, figurái akkor is életre kelnek, amikor a kialakuló szituáció valójában sematikus, közhelyszerű marad – a súlyos beteg családfő otthonában játszódó és a bérgyilkos köré épülő epizódok tűnnek szürkébbnek, illetve mesterkéltebbnek a többinél. Ám ez utóbbiból is magával ragad Gelencsér Gábor Terence monológja, ahogy a felütés utáni első epizódból a Berlinalén is díjazott Kizlinger Lilláé, és a többi részre is jut legalább egy nagyon erős színészi alakítás. A mindig bűbájos nőket játszó Balla Eszter most szörnyszerű, gyerekre vágyó férfiként pedig Pintér Zoltán a film legsúlyosabb, megrendítő pillanatát teremti meg.
Fliegauf Bencét az utóbbi években a magyar film nagy hiányzói között voltunk kénytelenek emlegetni. Hogy mennyire időszerű volt a visszatérése, bizonyítja a Rengeteg – Mindenhol látlak, amely újra remek formában mutatja a rendezőt. Új filmjének hatására késztetést érzünk, hogy átgondoljuk, egészségesen működnek-e legközelebbi kapcsolataink, és úgy beszélünk-e a másik emberrel, ahogyan megérdemli. Most megint nagyon kíváncsiak vagyunk, Fliegauf mivel fog előállni legközelebb.
Rengeteg – Mindenhol látlak, 2021, 107 perc. Elérhető az HBO Gón. 24.hu értékelés: 8,5/10
