A világ első műholdja, a Szputnyik-1 1957 őszi pályára állításával elindult, a Szojuz-Apollo-program 1975-ös indulásával véget ért űrverseny közel két évtizeden át foglalta le a két szuperhatalmat, az Egyesült Államok, illetve a Szovjetunió elképesztő összegeket felemésztő versengése nélkül ma azonban sokkal kevésbé ismernénk a világot.
A szinte minden évben komoly eredményeket hozó, a hétköznapokat is gyökeresen megváltoztató (sőt, a világ számos országában meglepő játszótereket eredményező) vetélkedésnek voltak persze első hallásra megmagyarázhatatlan, vagy legalábbis furcsa fejezetei: a tengerentúlon mai szemmel nézve sokszor vicces holdautó-tervek születtek, a fejlesztés lassú előrehaladása miatt pedig már a holdrobogó bevetésén gondolkodtak, miközben a szovjetek az átlagemberekben próbáltak meg erős rajongást ébreszteni minden ember alkotta, a légkört elhagyni vágyó jármű iránt, hiszen még a cigarettásdobozra is rakétát rajzoltak.
A Holdra való eljutás álma persze nem a hidegháború derekán, John F. Kennedy amerikai elnök hatvan évvel ezelőtt, 1961. május 25-én tartott beszédével, hanem hosszú évszázadokkal korábban született, a két világháború közti időszakban pedig már szakemberek egész hada dolgozott a technológiai feltételek megteremtésén. Ha ezekre az úttörőkre gondolunk, akkor szintén szovjet, amerikai, illetve német tudósok neve juthat eszünkbe, pedig mellettük egy csapatnyi brit férfi is megpróbált mindent megtenni azért, hogy az emberiség minél gyorsabban a világűrbe jusson.
Ez a cél mozgatta az 1933-ban életre hívott – ma a világ legidősebb, nem állami fennhatóság alá került űrkutatási szerveként létező – British Interplanetary Society atyját, Phil Cleatort is, aki a szigetország legélesebb elméit gyűjtötte össze, hogy megoldást adjon a rakétaépítés, illetve az űrutazás megválaszolatlan kérdéseire. Céljukat a megfelelő rakéták hiánya, illetve az ekkor még hatályos 1875-ös brit robbanóanyag-törvény miatt (így nem végezhettek magánkísérleteket a témában) nem érték el, próbálkozásaik, illetve ötleteik azonban megérdemlik, hogy minél többen ismerjék őket.
Cleator és társai a harmincas évek végén, közel negyedszázaddal Kennedy híres sorainak elhangzása előtt kezdtek el dolgozni az ember Holdra juttatása előtt tornyosuló akadályok lebontásán, hiszen úgy gondolták, hogy
A csoport két tagja, Harry Ross és Ralph Smith ennek apropóján 1939-re elkészítette az első brit űrruhát, ami nyolcvan éven át csak két rajzon volt látható:
A múzeumként és oktatótérként működő National Space Centre felkérésére Stephen Wisdom nemrég végül elkészítette az első kézzelfogható verziót, ami
A munkához a harmincas évek végén már rég elérhető anyagokat használt férfi szerint a megoldások megkérdőjelezhetetlenül árulkodnak Smith zsenialitásáról, hiszen az öltözet jó eséllyel gond nélkül szolgálhatott volna a Holdon, egyetlen problémája pedig abban merül ki, hogy az űrhajós nem tudta volna teljesen a feje fölé emelni a kezeit:
A fenti hatperces videóban részletesen bemutatkozó, főként pamutból és gumiból készült, oxigénpalackkal szerelt űrruha olyan ötletek felhasználásával vált igazán funkcionálissá, mint
valamint a ruha elején lévő zsilipszerű zár, aminek kinyitásával feltáruló tér a holdkőzetek raktáraként működhetett volna.
A begyűjtött köveket a szakember emellett a ruha ujjaiból behúzott kezeivel akár azonnal meg is vizsgálhatta volna, bár kérdés, hogy erre miért lett volna szükség, ha egyszer ugyanezt az űrkompban, vagy a Földre való visszatérés után is megtehették volna a geológusok.
Az öltözethez egy meglepő, de sztereotipikusan brit kiegészítő is tartozott:
amit látva az esetlegesen feltűnő földönkívülieknek is teljesen nyilvánvalóvá vált volna, hogy honnan érkeztek a látogatók.
A National Space Centre kiállításán látható, ízig-vérig brit ruházat ma is testközelből látható, és ha már Leicesterig utazik valaki, akkor érdemes egy pillantást a hold felszínét idéző szürke porra is, amiről talán senki sem tudja, hogy
