A pesti belvárosban sétálva a legkülönbözőbb korok lakóházaival találkozhatunk: egyszintes, romantikus apróságokkal, a századfordulón tömegesen épülő historizáló bérházakkal, a két világháború közti modern Bauhaus ihlette letisztult példákkal, vagy épp virágfüzérekkel és állatalakokkal díszített szecesszióval, melyekre a legtöbben talán már fel sem kapják a fejüket, az pedig eszükbe sem jut, hogy akár csak egy pillanatra is megálljanak előttük.
Vannak azonban olyan épületek, amelyek előtt nem lehet nem megállni – ezek közé tartozik a Honvéd és a Markó utcák találkozásánál álló, a Budapest Székesfőváros Elektromos Művei Rt. számára épült bérház, illetve a környék áramellátását biztosító szomszédos transzformátorház is, amivel elsőként találkozva már csak a színe miatt is azonnal gyökeret ereszt az ember lába:
A lakóház a Markó utca felől. A szerző felvétele.
Az épületek tervezésére 1926-ban írtak ki rá pályázatot, Román Ernő (1883–1959) nyerte, de az ítészek Györgyi Dénesnek (1886–1961) a kiírástól eltérő és a versenyben hivatalosan részt sem vevő, de a beérkező tervek közül jócskán kimagasló munkáját találták a legjobbnak, így közösen nyerték el a megbízást.
Noha ők soha nem alkottak építészpárost (annak ellenére, hogy sokszor így emlegetik őket), az épületek falán ma is mindkét tervező neve szerepel. Györgyi a helyzet tisztázása érdekében már 1933-ban, a sajtón keresztül folyt hosszú vitájuk részeként nyilatkozatot adott ki, miszerint a tényleges tervezést és művezetést egyedül ő végezte:
A Györgyi által tett nyilatkozat részlete. Fotó: Tér és Forma, VI/7-8., 1933. Az Arcanum Digitális Tudománytárból
De ennyire ne szaladjunk előre: hosszú bürokratikus kacskaringók után a befejezettnek vélt tervek végül 1929 áprilisára készültek el, a földmunkák pedig rövidesen meg is indultak, hogy a rajzok további módosítása után két évvel később minden készen álljon a használatra.
A páros, akik sosem dolgoztak együtt
Györgyi Dénes
A pályája első évtizedében Kós Károly köreihez tartozó – általa „a két világháború közötti sötét és szomorú magyar világ egyik legkiválóbb magyar építőművészének” nevezett – tervező 1912-ben a Városmajor utcai általános iskolával gazdagította a várost (Kóssal közösen), az első világháború után azonban eltávolodott a népies elemek beemelésétől: ennek szellemében született meg a Hangya Szövetkezet Duna-parti irodaháza (ma a Riverpark Irodaház része, 1920–1922), a keszthelyi Balatoni Múzeum (1920–1928), az Istenhegyi úti Pollacsek-villa (1923–1924), a debreceni Déri Múzeum (1923–1929, Münnich Aladárral), a debreceni városháza (1931), számos belvárosi bérház – köztük a furcsa homlokzatú V. Nyáry Pál utca 10. (1933), valamint négy világkiállítás magyar pavilonja (Torino, 1911, Tőry Emillel és Pogány Móriccal; Barcelona, 1929, Menyhért Miklóssal; Brüsszel, 1935; Párizs, 1937), eljutva előbb a neobarokkig, majd az art deco és a modernizmus hatását mutató épületekig.
Román Ernő
A kerek húsz éven át, 1926-ig főleg testvérével, Miklóssal együtt alkotó több mint száz munkájával gazdagította az országot, köztük vidéki városok bankpalotáival, városházákkal, izraelita templommal, valamint számos budapesti lakóépülettel (köztük a testvérével tervezett VI. Csengery utca 61-gyel, illetve a szintén közös munkaként született V. Aranykéz utca 2-vel) és gyárral, sőt, az ELMŰ Szentendrei úti alállomása (1931) is a nevéhez fűződik.
Az épületek geometrikus monumentalitásukkal messze kiemelkedtek a gyorsan fejlődő főváros képéből – az eredeti állapotokat a két világháború közti modern építészet legfontosabb folyóirata, a Tér és Forma vonatkozó cikkének képmellékletei őrizték meg, melyeket végiglapozva tökéletesen hihetőnek tűnik, hogy néhány pillanatig a vegytiszta Art Decóban dúskáló tengerentúli városok bármelyikében érezhették magukat az erre járó pestiek:
Azóta persze sok víz lefolyt a Dunán, így a kapuja felett Prométheusz alakját, illetve Budapest címerét rejtő trafóház 1990 óta már nem az eredeti célját látja el: eltűntek a nehéz gépek, a földszint és a második emelet kettéosztása után hatemeletessé vált vörös óriás pedig 1992-ben az Általános Értékforgalmi Bank központi irodáinak és fiókjának adott otthont.
A pénzintézet tizennégy éven át használta a lakóházzal együtt műemléki védettséget élvező furcsa óriást, amit nyolcéves tetszhalott állapot követett, 2014-ben azonban megindult a ház teljes felújítása, melynek köszönhetően felsőkategóriás irodaházzá vált.
Az Elektromos Művek kiállítóterének is helyet biztosító lakóházat ma is lakások töltik meg, utcafrontjain pedig kilencven év után is megtaláljuk az elektromosságra való utalást: a trafóházon lévő díszeket is elkészítő Ohmann Béla (1890–1968) és ifj. Mátrai Lajos (1875–1965) ugyanis nem csak cikkcakkos hajú nő- és férfifejeket, illetve a székesfőváros címerét, hanem egy életnagyságú bronzszobrot is álmodott a homlokzatra.
A szerző felvétele
Az „Ég és föld, a két ellentétes Elektromos pólus” nevet viselő allegorikus alak bal és jobb kezében is villámot tart, ruhája – egy subligaculum, azaz ágyékkötő – pedig a Római Birodalom színházaiban használt maszkokhoz hasonlóan szintén egy rég letűnt kor felé kacsint vissza.
Az erősen patinásodott, ápolásra szoruló mű első látásra csak egynek tűnik a város tucatnyi, hasonló szobra közül, pedig az furcsa titkot őriz:
a társadalmi és vagyoni helyzettől függően különböző minőségű textilekből készült ruhadarab mögött ugyanis jó eséllyel egy fügefalevél bújik meg.
A már említett Tér és Forma-számban ugyanis két, egymásnak némiképp ellentmondó képillusztráció látszik: a bal oldali, ismeretlen helyen készült fotón lévő Elektromosság legnemesebb szervét ugyanis még egy levél takarja, a ház homlokzatáról készített felvételen viszont már textil borítja:
Fotó: Tér és Forma, 1932. Az Arcanum Digitális Tudománytárból
Hasonló átalakításokra a szobrászatban évezredek óta találhatunk példát, amelyeket számos esetben még a kihelyezés előtt, másokat azonban azt követően – akár hosszú idő elteltével – alakítanak át, sokszor maguk az eredeti alkotók.
Itt nyilvánvalóan az előbbiről van szó, hiszen Ohmann időben felismerhette, hogy az eredeti szobor a kapuk közé helyezve egyáltalán nem fog olyan jól festeni, amint azt remélte, de persze az sem kizárt, hogy a megrendelő kérésére tette meg a kellő lépéseket.
Alkotómunkája mellett tanított is: 1921-től a Budai Iparrajziskola kerámiaműhelyét vezette, 1937-ben az Országos Magyar Iparművészeti Iskola díszítő szakosztályát bízták rá, 1946-tól négy évvel későbbi nyugdíjazásáig pedig a Műegyetem épületszobrászati tanszékén tanított mintázást.
Az ifjabb Mátrai élete sem volt kevésbé eseménydús: a középiskola után, az Iparművészeti Iskola díszítőszobrász szakát félbehagyva rövid ideig Firenzében tanult márványfaragást (1895), majd miután a következő évben befejezte fővárosi tanulmányait, előbb a párizsi Académie Julian, majd a École Nationale et Speciale des Beaux-Arts növendéke lett. 1900-as hazatérése után az Iparművészeti Iskola tanárává vált, amelyet az első világháború évei, illetve 1915-1919 közti szerb, majd olasz hadifogság kivételével egészen 1937-es nyugdíjazásáig nem hagyott el. A férfifőleg Szegedet és Budapestet ajándékozta meg szobrokkal, de a debreceni Déri Múzeumon (1923-1929), a gödöllői Premontrei rendházon (1923), illetve kisebb településeken is feltűnnek a munkái.
Az ő Ohmannal közös alkotásai láthatók a Boráros téri egykori Hangya-székházon (ma a Riverpark Irodaház része, 1920), de a trianoni döntés utáni években született, honfoglaló vitézeket ábrázoló lakóházakon is – így a Győző utca 5. (1929) sarkán, az Árpád- (1929) és Turán-udvaron (1931).
A képeket látva egyértelműnek látszik, hogy az első verzió megegyezik a véglegessel, hiszen nem a ma is látható munka kicsinyített másának, vagy épp gipszverziójának tűnik, így a fehérnemű biztosan az öntödében, a munkafolyamat utolsó állomásaként került rá. A ruha combokhoz való erősítésének módja, illetve a textilt utánzó részlet és a lábak kapcsolódása is megerősíti mindezt:
A szerző felvétele
Elmondhatjuk tehát, hogy a szobrász nem bízta a véletlenre: a férfira nem csak levelet, de egy ruhadarabot is adott,
elkerülve a legkisebb esélyt is arra, hogy meztelenül álldogáljon a város közepén.
Budapest a világ egyik legszebb városa, tele izgalmas, érdekes, vagy épp szívszorító történetekkel. Sorozatunkban ezeket, illetve a főváros elfeledett épületeit, tereit és szobrait mutatjuk be.
