Ha meghallja azt a szót, hogy „haza”, milyen kép, érzés, gondolat villan be először?
Most már egy könyvborító, de ez nem volt mindig így.
A kifejtős válasz nyilván ott van az ötszáz oldalas regényben, de én most a zsigeri asszociációkra lennék kíváncsi.
Mindenképp a haza vezető úthoz kötődik. Életem elmúlt harminc évében számtalanszor tettem meg a két város közötti utat. Olykor repülővel, ami praktikusabb, de legtöbbször vonattal vagy autóval, ami több időt hagy a lelki megérkezésnek is. Ez az út két meghatározó szakaszból áll. Először van egy síkság része, amit nagyon szeretek, mert a vonatból kinézve nagy tágasságot és sok állatot lehet látni. Aztán jön egy hegyi szakasz, ami sokkal fenségesebb, de a fenségeshez a veszély is hozzátartozik. A személyes hazafogalmamhoz tehát mindkét érzés szorosan tapad: egyfelől a nyugalom, tágasság, otthonlét és biztonságérzet, de ugyanúgy a fenyegetettség is.
Miben rejlik a fenyegetés?
Például a magyar-román határhoz kötődő tapasztalatokban. Ezek nem feltétlenül az én emlékeim, de óhatatlanul bevillannak olyan képek is, amiket anyám, nagymamám tapasztalt. A vegzálás, a feszültség, a határoknak az állandó átrajzolása és dobálása. Szegény nagyanyám élete jó példa: ki se mozdult a városából, mégis négyszer váltott állampolgárságot.
Vannak ismerőseim, akik szerint soha nem lehet majd a magyar-román határon úgy átkelni, hogy az embernek ne rándulna görcsbe a gyomra.
Az öné görcsbe rándul még?
Már nem, ez inkább generációs traumaemlékezet. Tudatosan is ügyelek, hogy ne történhessen meg. A 90-es évek kalandozásai persze még mások voltak, szigorúbb határellenőrzésekkel, és egyetemistaként nem futotta a nemzetközi vonatjegyre, mindenféle trükkökkel kellett utazni. De most már tudom, hogy engem nem lehet csak úgy leszállítani. Ebben az is benne van, hogy törvénytisztelő állampolgárként mindig szabályosan utazom és szabályosan létezem, mert épp azt a részét akarom kiszűrni a múltnak, hogy olyan könnyen lehessen az embereket vegzálni.
A Haza című könyve szerintem épp azt mutatja meg, hogy irdatlan sok érzelmi munkát követel, ha ezt a túlterhelt és elkoptatott szót valaki meg akarja tölteni személyes tartalommal. Talán nehezíti ezt az is, hogy a leggyakrabban a hazafi és a hazaáruló összetételekben fordul elő.
Valóban hajtott az írás során, hogy vissza akartam venni a „haza” kifejezést magamnak. Vagy ha nagyon ambiciózus vagyok, azt mondom: magunknak. A hazafi és a hazaáruló a nyilvánosság, nem a személyes létünk kifejezései, és sokszor másokra mondhatók ki inkább, mint magunkra. Nagy terhet ró rájuk, hogy végletekben gondolkodunk, így eltűnnek a személyes árnyalatok és az, hogy az elődeink hogy viszonyultak ezekhez a szavakhoz. A hazaárulózás puszta megbélyegzés. Ez abból is látszik, hogy egymillió emberből talán egy mondaná magára, mindig másra vonatkoztatjuk. A politika roppantul szereti kijelölni, kik a hazaárulók, de képtelen megmutatni azt, hogy is kell a négy fal között, személyesen patriótának lenni. Hogy milyen az, amikor valaki az érzelmeivel és a cselekedeteivel kapcsolódik a helyhez, amit ő hazának nevez, legyen az egy ház, kerület, ország, táj vagy etnikum. A hazafit többen használják magukra, de ebben is ott visszhangzik az ítélkezés. „Lám, én hazafi vagyok” – ezzel sokszor ki is jelölöm, kik nem azok. A könyvben meg akartam mutatni, hogy ezek nem feltétlenül csak a 19. századi romantikus irodalom szavai, de akár a jelenben is érvényesek lehetnek. Nem könnyű, mert tényleg nagyon erős a háttérzaj bennük, amit a saját bőrömön is tapasztaltam. Voltam én már hazaáruló, románszívű, idegenszívű, megkaptam, hogy inkább menjek haza.
Elevenébe vág az ilyesmi?
Erősebb önvizsgálatra késztet. 2015-ben találkoztam ezzel először, a Márai-díj nevezetű performanszom után. Azóta sokszor elhangzott, legutóbb tavaly decemberben. Ilyenkor elgondolkodom, vajon ezt miért kaptam. Nagyon alaposan újraolvasom, amit írtam vagy nyilatkoztam, azt fürkészve, hogy most is úgy állok-e azok mögött a sorok mögött, ahogy akkor, mikor elhangzottak. Tehát sosem a becsmérlő szavait mérlegelem és az ő politikai indítékai érdekelnek, hanem a sajátjaimat akarom még tisztábban hallani, és meglátni benne az esetleges tévedést, túlzást, hazaárulást. Mert ezek a szavak jelentenek valamit. Én soha nem használtam a hazaárulót emberre. Az önvizsgálat mellett persze ott a rosszkedv és a félelem, mert, ahogy minden stigma, ezek a szavak is megfélemlítő hatásúak.
És hol vannak támadási felületek?
Nem akarom nevesíteni őket, mert akkor máris röpködhetnek a kések, de hát nekem is van például családom. Bánthatóak vagyunk, és ha félelmet akar kelteni egy nagyhatalmú ember, aki pozícióban van, tud. Bennem biztosan. A hazaárulózást már épp megszoktam, de jöhetnek érzékenyebb fenyegetések.
A könyv egyik alapkérdése, hogy vissza lehet-e térni arra a helyre, amit egyszer magunk mögött hagytunk. Vissza lehet?
Létezik visszatérés, csak nem oda, ahonnan eljöttünk. Ahova visszatérünk, az már egy másik hely, mint az, ami iránt honvágyat éreztünk. A dolgok természetes alakulása és a mi belső változásaink gyakorlatilag felismerhetetlenné teszik a számunkra. Különösen igaz ez a mi térségünkben, ami a stabilitás totális hiányáról szól. Nemcsak azért, mert politikai rendszerek dőlnek össze harminc-negyven évenként, de minden mozgásban van. Elég bármelyik kelet-európai család életébe belepillantanunk, egyből kirajzolódnak a törésvonalak. Egy orvos család gyermeke cipész se lesz, egy cipészé viszont egyetemi rektor. Döbbenetes zuhanások és fölemelkedések, elszegényedések és csodás gazdagodások füzére. Ebben a történelmi viharzónában az a minimum, hogy tíz-húsz-harminc év után hazatérve nem találunk semmit abból, amit hátra hagytunk.
Mégsem csak érték lehet a társadalmi mobilitás?
Ehhez a felfokozott, teljesen kiszámíthatatlan mobilitáshoz nagyon nehéz viszonyulni. A napokban néztem egy portréfilmet Jungról: egyik svájci településről átköltözik a másikra, és bemutatja, hogy melyik kőfaragómestertől tanult követ faragni, majd átmutat a tó másik partjára, hogy ott bányászták a követ. Megdöbbentő élmény volt látni, hogy valaki ennyire szervesen belakhat egy ilyen szűk világot. Ha én ma követ akarnék faragni, szerintem nem a szomszéd településről hoznák, de még nem is Mecsekből hoznák az alapanyagot, inkább Kínából vagy Afrikából. A kő azért is szimbolikus, mert elemi szinten ahhoz a földhöz tartozik, amihez mi is kapcsolódunk.
A könyvben szerepel egy ilyen figura. A főhős fanyar irigységgel nézi azt a szabadságot, hogy képes valaki folyamatosan országokat, nyelveket, állampolgárságokat, életformákat váltani. Persze más helyzet, ha egy kultúra eleve erre a mentalitásra épül. Amerikában hatalmas hagyománya van a mobilitásnak, teljesen normális, hogy valaki sok ezer kilométert költözik egy munka miatt. Ez kicsit le is szakítja őket a múltjukról. Mikor ott jártam, megdöbbentem, hogy az Egyesült Államokban van holokauszt múzeum, de a rabszolgaságnak nincs önálló múzeuma. Tényleg lenyűgözve figyeltem a kimerítő holokauszt-archívumokat – hatalmas ajándék a világnak –, viszont különös volt szembesülni azzal a felületességgel, amivel az őslakostörténetet kezelik. Rettentő kevés kiállítás, az is nagyon folklór-alapú, és nem a trauma feldolgozására irányul.
Nem az a magyarázat, hogy mindig az olyan történeteket szeretjük, amikben hősként láthatjuk magunkat? Ahol ez nem megy, azt jó esetben letudjuk egy gyors bocsánatkéréssel, aztán lépnénk is tovább. Össztársadalmi szinten talán még inkább így van. Ellenpéldának ott vannak a németeket, viszont gyakran tapasztalatom beszélgetésekben, hogy az ő „önmarcangolásukra” puszta gyengeségként és a nemzeti büszkeség megroppanásaként tekintenek.
Áldozatként is csak a múltban szeretjük látni magunkat, a jelenben nem. Elkövetőként meg pláne nem, hiszen ennek a bélyege sokkal maradandóbb. Szerintem a németek nagyon fontos mintát adtak a világnak a múltfeldolgozás terén. Ebben mi nemhogy elakadtunk, inkább az elkezdés reménytelensége látszik. Az Amerikában fellángoló tüntetéseket nézve jutott eszembe, hogy nekünk vajon mikor kell majd szembenéznünk azzal, hogyan bánunk a romákkal ebben az országban. És mikor látunk majd olyan erőt, hogy a romaság ilyen lendülettel meg tud szólalni és utcára vonulni.
Múltja nemcsak társadalmaknak, de irodalmi témáknak is van. Az elkalandozás és a hazatérés toposzánál pedig nehéz lenne ősibbet találni, hiszen már Homérosz is ezekkel fektette le az európai kultúra alapjait az Íliásszal és az Odüsszeiával.
Egyfelől nyomasztó a tudat, másfelől segítség, hogy lehet a nagy elődök vállain állni. Persze ezt még kimondani is vicces, hogy Homérosz vállán állok. Az elmenetel és a visszatérés dinamikája nagyon alapvető emberi tapasztalat, sőt, sok állatoknál is megfigyelhető. Erről Csányi Vilmost kellene megkérdezni, de nagyon hasonlónak tűnik azoknál az állatoknál, akik szorosan együtt élnek velünk. Az interjú előtt épp a kutyáinkat sétáltattam. Kimenni nekik is kaland és izgalom, ott a hívogató erdő, az új szagok, ingerek és a vadászat. Ugyanígy megy a hős Amerikába vagy Trójába verekedni. A visszatérés viszont az ismert dolgok biztonságával kecsegtet mindannyiunkat.
„Ja, apám elment egy másik nőért verekedni? Most meg visszajön és azt játssza, hogy a monogámia hőse?” Az emigrációba kényszerült orosz költő, Brodszkij gyönyörű verset is írt erről, amiben pontosan ezeket a kérdéseket feszegeti. Ezek tehát ellentmondásokkal teli, komplex történetek, amik segíthetnek megérteni és elrendezni a saját kusza tapasztalatainkat.
Ön a regényírás során értette meg a tapasztalatait, vagy már kellett a rálátás ahhoz, hogy belevágjon a regénybe?
Szerintem ahhoz előbb tisztázni kell a dolgokat, hogy belevághassunk egy ennyire személyes történetbe, amiben az érzelmi viszonyainkat próbáljuk feltérképezni. Ez nem verbális és kognitív tisztázást jelent, az ember általában nem szociológiai tanulmányokból érti meg önmagát. Harminc éves emigráció az enyém, ha egyáltalán annak hívhatom…
Annak hívja? Speciális fajtája a kivándorlásnak, amikor mégis a saját nyelvi kultúráján belül marad az ember.
A határon túli magyarokat áttelepülőnek szokták nevezni, mintha csak helyet változtatnának. De ez mégis más, mint Szolnokról Budapestre érkezni. Az puszta „költözés”, itt viszont át kell lépni egy országhatárt. Én jobban szeretem maszatosabb szóval „elmozdulásnak” hívni. Ugyanakkor tudom, hogy szociológiai értelemben emigráns vagyok, a törvényi kereteimet a bevándorlási jogszabályok adták és át kellett mennem mindazon, ami egy kínai állampolgárral megtörténik, ha Magyarországra érkezik. Hiába a sok tekintetben közös kultúra és nyelv, bizonyos lelki folyamatok nagyon hasonlítanak arra, mint amikor Pekingből érkezik valaki Budapestre. Ezeket az érzéseket már elrendeztem magamban, mire írni kezdtem, de a nyelvet menet közben kellett hozzá megtalálnom. Ezeket a dilemmákat úgy lehetett elővenni és szemlélni, hogy már rájuk láttam, és a személyes életemben már valamiféle megoldásokat is találtam. A zavar kellős közepéből nagyon nehéz írni a zavarról, mert nincs meg a rálátásunk.
És az milyen érzés, amikor Kolozsvár jeles szülöttjeként látja viszont magát egy népszerű magazin listáján?
Erre egy olvasó hívta fel a figyelmem futás közben: „A lista Mátyás királlyal kezdődik és magával végződik” – kiáltotta utánam, nagyon vicces jelenet volt. Pont így gondolja anyukám is, aki nagy rajongóm, és persze Mátyás királyé is. Ennek fő oka nyilván az, hogy a könyveim nagyon erősen kapcsolódnak ehhez a városhoz. Ha Berlinről, New Yorkról vagy Afrikról írnék, akkor a kolozsvári szülöttségem nem volna fókuszban. Jószolgálatot tettem a városnak azzal, hogy beszédbe hoztam néhány közösségben, amelyben korábban nem volt annyira szem előtt. Az érdekes mondat tehát nem az, hogy „Kolozsvár jeles szülöttje, Tompa Andrea”, hanem az, hogy a „Kolozsvárról szóló könyvek szerzője, Tompa Andrea”.
Amikor harminc éve „elmozdult” Budapestre, tudta, hogy ez végleges?
A hosszan kitolt döntések mestere vagyok, ez is irtózatosan hosszú átmenet volt. Nagyon sokáig hittem azt, hogy vissza fogok menni. Még az egyetem végén is ezzel áltattam magam, akkor is, amikor már teljesen elillant az érzés, vagyis a vágy, hogy hazamenjek. Az érzelmi és a tudatos, kognitív szándékok elkezdtek leválni egymásról. Tíz évbe telt, hogy fölvegyem a magyar állampolgárságot. Ez amúgy is egy hosszú adminisztratív folyamat, de azért nem ennyire.
Vissza Kolozsvárig?
A Funar-korszak nacionalista Kolozsvárjába nem vágytam vissza. A sodródás, szálldosás vonzott igazán, és kaptam is belőle jócskán ízelítőt a második magyarországi évtizedem során. Rengeteget utaztam ekkoriban, hihetetlen kilométeréhség hajtott. Egyszer kijutottam Amerikába, és elhatároztam, hogy minden évben vissza fogok menni. Így is lett. Ezek munkának álcázott utazások voltak, az a vágy fűtött, hogy minél többet magamba szívjak a világból.
Mi billentette át végül?
Az, amikor visszajöttünk egy teljes évnyi spanyol útból. Ott írtam az első regényemet, és hazatérve nagyot fordult az életem. Egyrészt megírtam egy könyvet, másrészt találkoztam a gyerekem apukájával, aminek révén új gyökereket eresztettem. Ezek után az elmenetelhez már mindig nagyon erősen kapcsolódott a visszajövetel gondolata. Spanyolországban akár ma is élhetnénk, de ott ébredtem rá, hogy a mediterrán táj nekem mindig idegen lesz. Bármennyire csodálom a tengert és a pálmafát, ezt az idegenséget már nem tudom tartósan elviselni. Az ismerős tájban akarok élni, muszáj valahol otthon lennem.
Azt hittem, hogy íróként a nyelv, nem pedig a táj az elsődleges szempont.
Bizonyos társadalmi mozgásokat látva megesik, hogy az ember fontolgatja a világgá menés gondolatát. Nem tudom, mi történne velem íróként, ha hirtelen más nyelvbe kerülnék. A nyelvváltás lehetősége nincs bennem, és már nem is érdekel. Persze el lehet hallgatni íróként, teljesen normális dolog. Viszont aki egyszer váltott országot, az tudja, hogy milyen lelki folyamatokkal jár, és nem feltétlenül akarja még egyszer megkockáztatni. A könyveim is arról szólnak, hogy mennyire mélyen kapcsolódom a múlthoz és a nyelvi, kulturális közösséghez, amiből jövök. Tudom, hogy ha innen kiemelem magam, egy olyan veszteségspirálba kerülök, ami túl sok lenne. Biztos túlélném – az ember elképesztő dolgokat túlél, ha rákényszerül –, de egy porcikám sem kívánja. Nem akarok Ausztriában takarítóként dolgozni. És nem azért, mert lenézem a takarítást, hanem mert nem szeretnék kulturális és nyelvi vákuumba kerülni. Az én gyökereimet már nem lehet sehova áttelepíteni.
Ön és a férje is részt vettek a kampányban, hogy maradjon kötelező a felkészítő tanfolyam az örökbefogadó szülők számára. A héten a parlament megszavazta, hogy ez mostantól opcionális legyen. Ilyenkor mi az ösztönös reakciója: a beletörődés, vagy az, hogy küzdeni kell tovább?
Az ezzel kapcsolatos érzéseimet két szóban is össze tudnám foglalni, de nem biztos, hogy lehozná az újság. Ahogy a javaslat felmerült, sejthető volt, hogy keresztül fogják verni a törvényhozáson, mert Magyarországon az a módi, hogy ha a regnáló hatalom valamit a fejébe vesz, azt bármi áron megvalósítja.
Rossz nyelvek szerint azért volt szükség erre a törvénymódosításra, mert egy nagyhatalmú ember örökbe akar fogadni, de nem akart beülni a padba. Ami amúgy nem is pad, hanem egy kör. Utcára vonulni most fölösleges volna, annyit tehetünk, hogy a tudást szaporítjuk a gyengéd hatalom eszközével élve. Meg kell szólítani azokat az embereket, akik az örökbefogadás útjára lépnek, és behívni közösségekbe, civil szervezetekbe, rendezvényekre. Minél többen értsék meg, hogy ez az ő és a leendő családjuk érdeke. Ennek a tanulásnak nincs vége, én pár hete is részt vettem egy tanfolyamon, ahol tanultam valamit arról, hogyan kell majd bizonyos helyzetekben a gyerekünkkel viselkedni.
Az egész beszélgetésünk arról szólt, hogy milyen nehéz megteremteni az otthon biztonságát. De talán kevés olyan helyzet van, ahol ez garantáltan akkora kihívásokkal jár, mint az örökbefogadásnál.
Az örökbefogadók gyakran fogalmaznak úgy, hogy az örökbefogadott gyermek hazatalál. Ez központi szimbólum, mert egy gyerek számára a család a végső biztonság, a legerősebben megszőtt háló, ami megtartja őt. Az örökbefogadás ráadásul egy olyan történetből indul, ahol háló sem volt, vagy akkora lyukak tátongtak rajta, hogy folyamatosan kihullott belőle a gyermek. Örökbefogadó szülőként látjuk, milyen nehéz folyamatosan szőni ezt a hálót, hogy a gyerek biztonságosan ugrálhasson benne, és elhiggye, hogy akármilyen magasra ugrik, mindig meg fogja őt tartani a leérkezésnél.
Fotó: Mohos Márton /24.hu
A Haza című regényt a Jelenkor adja ki.
