Tavaly több cikket is szenteltünk annak, hogy megemlékezzünk az 1999-es filmtermésről, amely sokak szerint minden idők egyik legerősebb évjárata a filmtörténetben.
De így, 2020-ból visszanézve igazságot kell szolgáltatnunk a rá következő ezredfordulónak is, hiszen végigpörgetve a bemutatók listáját egyértelmű: 2000-ben is bőven kerültek a moziba remekművek és formabontó szerzői filmek (Memento, Rekviem egy álomért, Korcs szerelmek, Táncos a sötétben), egymást érték a kultikussá vált vígjátékok (Majdnem híres, Blöff, Ó, testvér, merre visz az utad?, Pop, csajok, satöbbi), akadtak szívmelengető feelgood filmek (Billy Elliot, Csokoládé), és nem volt hiány emlékezetes sikerfilmekből sem, amelyek divatot teremtettek, és új irányokat jelöltek ki Hollywoodban.
Ekkor mutatták be például az X-Men első részét, ami nemcsak egy mai napig hömpölygő franchise-zá nőtte ki magát, de alapvető szerepe volt abban, hogy a szuperhősök mára teljesen letarolták a moziműsorokat. A másik mérföldkő pedig a Gladiátor volt, amelyhez egyelőre ugyan nem készült folytatás, de így is érezhető nyomot hagyott a kétezres évek filmes látképén. Az egy dolog, hogy hatalmas kasszasiker volt (egyedül a Mission Impossible 2 hozott többet abban az évben), valamint letarolta a következő évi Oscar-gálát, 11 jelöléséből ötöt váltva díjra, sőt új lendületet adott a 90-es években rendezőként elég sokat bukdácsoló Ridley Scott karrierjének. Emellett azonban elindította a szandálos filmek hollywoodi reneszánszát is, aminek még most is érezzük a hatásait. A Gladiátor világpremierjét épp húsz éve, 2000. május 1-jén tartották, így itt az ideje felidézni pár érdekességet a filmről.
A szandálos filmek második eljövetele
A görög-római mítoszok és a nagy, epikus ókori történetek már a némafilmkorszakban is rendkívül népszerűnek számítottak, de hollywoodi aranykoruk az 1950-es évek kezdetétől köszöntött be. Ezek voltak a kor Marvel-moziuniverzuma: a stúdiók éppúgy számolatlanul ontották magukból a gigantikus költségvetésű és többnyire baromi hosszú drámákat – becenevükön „szandálos filmeket” –, ahogy mostanában a szuperhősfilmek érkeznek futószalagon a vásznakra. Quo Vadis, Ben Hur, Julius Caesar, Spartacus, Az aranygyapjú legendája, hogy csak pár igazán klasszikust említsünk.
Ennek a megalomániás korszaknak a kicsúcsosodását és egyben kolosszális bukását hozta el az 1963-as Kleopátra, amely majdnem magával rántotta az egyik nagy hollywoodi stúdiót. Az Elisabeth Taylor és Richard Burton főszereplésével készült film eszelős költségvetését jól jelzi, hogy nemcsak saját korának legdrágább alkotása volt, de még most is az előkelő 26. helyen szerepel minden idők legdrágább filmjeinek listáján – úgy, hogy az első hatvanba nem fért be semmi más 1995-nél korábbról. Ezzel véget is vetett a szandálos filmek aranykorának. A műfajnak később ugyan volt egy-két fellángolása, de nem kapott igazán erőre. A 90-es évek második felére már nem is nagyon lehetett a moziban látni ilyen filmeket, az ókori mitológia inkább a tévéképernyőre húzódott vissza, olyan nem túl minőségi sorozatokkal, mint a Herkules vagy a Xéna.
Ebbe a pangásba robbant be a Gladiátor, amely ugyan szintén nem volt olcsó mulatság (100 millió dollár), de 460 millió dolláros bevételével bőven nyereségesnek bizonyult. A nagy stúdiók ezután megint bátrabban kezdtek költeni az ókori filmeposzokra, így jött a Trója, a Nagy Sándor, a Titánok harca, a Herkules, a 300, a Pompeii, az Exodus vagy épp a félresikerült Ben Hur-remake. Még a tévé minőségi forradalma is meglegyintette a műfajt. Igaz, az HBO sikeres sorozatát, a Rómát épp azért állították le két évad után 2007-ben, mert túl sokba került. Ennek ellenére a Rómának komoly szerepe volt abban, hogy előkészítse a terepet az olyan blockbuster-sorozatoknak, mint a Trónok harca vagy a Spartacus.
Húsz éve készül a folytatás
Az a Hollywoodban egészen szokatlan helyzet állt elő, hogy a Gladiátor sikere ugyan egy teljes hollywoodi trendet inspirált, mégsem készült folytatása az elmúlt húsz évben. Persze ez korántsem jelenti azt, hogy ne próbálkoztak volna egyfolytában, a fő kihívást minden bizonnyal az jelentette, hogy egy nagyon kerek történettel van dolgunk, amelynek a végén a főhős meghal. Már 2001-ben beindult a duruzsolás egy előzményfilmről, azóta pedig több ötlet is felmerült a második részre, köztük olyan is, amelyben Maximus visszatérne a halálból. Személyes kedvencünk az ausztrál származású zenész, író és rock and roll sámán, Nick Cave verziója, akit egyenesen honfitársa, Russell Crowe kért fel a forgatókönyvírásra.
Russell felhívott, és azt kérdezte, meg akarom-e írni a Gladiátor 2-t. Ez elég nagy falatnak tűnt olyasvalaki számára, aki addig egy forgatókönyvet írt életében. »Hé, Russell, te nem haltál meg a Gladiátor végén?« »Ja, hát igen, arra majd kitalálsz valamit«
idézte fel a beszélgetést Cave, aki engedelmeskedett az utasításnak, és valóban szabadon engedte a fantáziáját. Az ő sztorija úgy indult, hogy a római istenek feltámasztják Maximust, aki először az üldözött keresztények védelmére kel, Minden idők egyik legvadabb folytatása lehetett volna, de sajnos a stúdiófőnökök nem lelkesedtek érte, így kukába került, a fő irány maradt továbbra is az, hogy Maximus unokaöccsét, Luciust helyezzék a középpontba, pár évtizeddel a Gladiátor cselekménye után. Pár éve be is jelentették, hogy cirka húsz évvel az első rész után tényleg megcsinálják a Gladiátor 2-t, ráadásul ezt is Ridley Scott rendezi majd. Igaz, azt nem árulták el, hogy Russel Crowe visszatér-e bármilyen formában. Legutóbb tavaly nyáron erősítették meg a folytatás tényét, az Imdb-re is felkerült, de azóta nagy hallgatás övezi a projektet.
A lefelé fordított hüvelykujj legendája
Ridley Scott ugyan rendezett már több történelmi filmet, mégsem a forgatókönyv, hanem egy 19. századi festmény győzte meg, hogy vállalja el a Gladiátor rendezését. A producerek ugyanis megmutatták neki Jean-Léon Gérôme 1872-es, Pollice Verso (lefelé fordított hüvelykujj) című képét, amelyen egy gladiátor feszít földön fekvő áldozata fölött, míg a nézőtérről lefelé fordított hüvelykek erdeje mered rá. Az Alien és a Szányas fejvadász rendezőjére állítólag akkora hatással volt a festmény drámai ereje, hogy igent mondott a projektre, és csak ezután olvasta el a forgatókönyvet, amivel a forgatás közben elég sok baja is akadt.
A sztárfestő, Gérôme műve amúgy legalább akkora blockbusternek számított a 19. századi festmények piacán, mint a Gladiátor az ezredfordulós filmiparban, a Pollice Versót ugyanis tömegével másolták világszerte. Olyan divatos volt, hogy ezt a képet tartják felelősnek egy makacs történelmi tévhit elterjedéséért, miszerint a lefelé fordított hüvelyk a halált, a felfelé fordított hüvelyk pedig az életet jelentette volna a római gladiátor-játékokon. Pedig csaknem az ellenkezője az igaz: a lefelé fordított hüvelykujj épphogy a kegyelemre szólított fel, míg a befelé, vagy mellkasra szegezett hüvelyk buzdított arra, hogy a gladiátor végezzen ellenfelével.
Ezzel nyilván a film alkotói is pontosan tisztában voltak, ennek ellenére mégis a tévhitet vették alapul Commodus császár kézjelzéseihez. Persze közel sem ez a legnagyobb történelmi pontatlanság a Gladiátorban, a sztori meglehetősen nagyvonalúan bánik az ismert tényekkel. De hát nem is töri tankönyvről, hanem egy hollywoodi kalandfilmről van szó.
Menet közben írták a sorokat
Ridley Scottot tehát magával ragadták a témában rejlő lehetőségek, de a forgatókönyvvel és a bárgyú dialógusokkal az első pillanattól fogva nagyon elégedetlen volt. Ennek köszönhetően úgy vágtak bele a forgatásba, hogy mindössze 21 oldal volt meg a szkriptből, a nagyjátékfilmeknél átlagos 100–120 helyett, így menet közben kellett improvizálniuk.
Russell Crowe később egy interjúban elmesélte, hogy napról napra találták ki, mit forgassanak, volt olyan is, hogy szabadnapot adtak a teljes stábnak, mert nem tudták, mi következzen másnap. Ilyenkor összegyűltek a színész lakásában, és a különféle forgatókönyvírók javaslatai között lázasan szemezgetve tákolták össze az éppen sorra kerülő párbeszédeket. Crowe nevetgélve idézte fel, hogy ez „a lehető legostobább módja volt a filmkészítésnek”, és gyakran megesett, hogy egy esti ital mellett maguk is hüledeztek rajta, hogy sikerült elkerülniük a katasztrófát. Scott egyszer úgy fogalmazott, hogy a filmen ugyan ez nem látszik, de olyan volt a forgatás, mint egymás után megmászni tizenhat hegycsúcsot.
Állítólag olyan is volt, hogy Crowe a kamera előtt akart improvizálni, mert gyűlölte például Maximus kultikussá vált sorát: „Ez lesz az én bosszúm. Ebben az életben vagy a következőben.” Igyekezett előállni valami jobb ötlettel, ám több félresikerült próbálkozás után Scott megkérte, hogy térjen vissza mégiscsak az eredetihez, ami mindenkinek nagyon tetszett, kivéve Crowe-t, aki még később is így ideologizálta meg a sikert:
Egy rakás szar volt. De én vagyok a világ legnagyobb színésze, így az én számból még a szar sorok is jól szólnak.
A hányattatott forgatás ellenére nem pusztán sikerült befejezniük a filmet, de még a legjobb film Oscar-díját is megkapta, és a mai napig játsszák a tévék. Nemcsak a dialógusok alakultak menet közben, azt is a forgatás felénél járva találták ki, hogy Maximus meghaljon a végén. Eredetileg ugyanis túlélte volna a Commodus császárral való viadalt, de Scotték rájöttek, hogy a főhős egyetlen célja, hogy megbosszulja a családja kivégzését, majd megtérjen hozzájuk, így nem lenne sok értelme életben hagyni. Crowe azon viccelődött, hogy miután leszámolt a császárral, esetleg nyithatna egy pizzériát a Colosseum mellett. Ez biztos megkönnyítette volna a folytatást, de szerencsére végül a dicső halál mellett döntöttek.
Russell Crowe nagy menetelése
Maximus szerepét eredetileg Mel Gibsonnak ajánlották fel, aki A rettenthetetlennel már bizonyította, hogy elég meggyőző tud lenni a bosszúéhes szabadságharcos szerepében. A színész azonban visszautasította az ajánlatot, mert 42 évesen túl öregnek érezte magát Maximushoz. Azért így sem maradt újabb történelmi dráma és nagy csaták nélkül, csak a Gladiátor helyett A hazafi főszerepét vállalta el.
Így került képbe a nyolc évvel fiatalabb ausztrál kollégája, Russell Crowe, aki akkoriban épp a legnagyobb dohányipari botrányról szóló thrillert, A bennfentest forgatta Michael Mann-nel és Al Pacinóval. Állítólag először nem érdekelte a projekt, de Mann meggyőzte, hogy vegye egy kissé komolyabban a dolgot. Crowe úgy emlékszik, hogy elég gyorsan rábólintott a szerepre, miután annyit mondtak neki, hogy egy 100 millió dolláros filmről van szó, amiben egy római tábornokot játszhat, és a rendező Ridley Scott lesz.
Ez lett amúgy Crowe karrierjének csúcsidőszaka: kapkodtak utána a stúdiók, és egymást követő három évben is jelölték a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscarra (A bennfentes, Gladiátor, Egy csodálatos elme), amit Maximusként sikerült is díjra váltania. Scott és Crowe ettől kezdve rendszeres alkotótársak lettek, eddig öt filmet forgattak közösen. Crowe évtizedekig nem használt kaszkadőrt az akciójelenetek forgatásához, így számos sérülést szenvedett a forgatásokon: a Gladiátor például egy törött lábfejcsontba, egy zúzódott csípőbe, egy sérült Achilles-ínba, több arcsérülésbe és egy évekre érzéketlenné váló mutatóujjba került neki.
Joquin Phoenix meg akarta veretni magát
Egy hős annyit ér, mint az ellenfele – szokták mondani, és ez a dramaturgiai alaptétel igaz a Gladiátorra is, aminek sikeréhez legalább annyira kellett a gonoszságban lubickoló Commodus, mint a rendíthetetlen hős Maximus.
Joaquin Phoenix pályája még gyerekszínészként indult, de Hollywood által felkapott bátyja, River Phoenix tragikus halálát követően évekre visszavonult a nyilvánosságtól. A 90-es évek közepén kezdett újra szerepeket vállalni, és egyre többen figyeltek fel érzékeny alakításaira, de a nagy áttörést a Gladiátor hozta meg a számára, ahol olyan elánnal formálta meg Marcus Aurelius fiát, a szeretetéhségből ármánykodó Commodust, hogy szinte elhomályosította Russell Crowe-t is.
Scott szemét dicséri, hogy Phoenix volt az első választása a szerepre. A 25 éves színész állítólag nagyon ideges volt a forgatás során, de maximális elköteleződése és sajátos munkamódszere már akkor is megmutatkozott. A közös nagyjelenetük előtt arra kérte Russell Crowe-t, hogy verje meg, mert így tudna hangulatba kerülni. Crowe a Marcus Aureliust alakító Sir Richard Harrishez fordult tanácsért, aki az életben is elég bölcsnek bizonyult, hiszen azt javasolta, hogy a verés helyett inkább itassák le a fiatal kollégát. Az anekdota szerint számos órával és jó pár korsó Guiness-szel később Phoenix is megnyugodott, így tudták folytatni a munkát. A felfokozott Commodusban már ott rejlenek Phoenix későbbi megtört karakterei, a drogfüggőséggel küzdő Johnny Cash-től egészen a szociopata Jokerig. Phoenixnek ez a szerep hozta meg első Oscar-jelölését is, amelyet még további három követett az elmúlt húsz évben. Végül idén kapta meg a díjat a Jokerért.
Spartacus is rábólintott
Az Imdb triviája szerint az idén februárban, 103 éves korában elhunyt filmlegenda, Kirk Douglas is látta a bemutató idején a Gladiátort. Ez azért érdekes tény, mert számtalan egyéb klasszikus mellett ő alakította a gladiátor-filmek etalonjának számító Spartacus címszerepét Stanley Kubrick 1960-as filmeposzában. A 2000-ben még mindössze 84 éves színésznek állítólag tetszett is Ridley Scott filmje, bár azt azért hozzátette, hogy közelébe sem érhet a Spartacus nemességének.
Kiemelt kép: Jaap Buitendijk/Universal/AFP
