Kultúra

1999 újratöltve: milyenek a legjobb évjárat csúcsfilmjei húsz év elteltével?

Sose kerül már egy év leforgása alatt annyi klasszikus film a moziba, mint 1999-ben. Az okokról már beszéltünk, most újranéztük a húsz legelismertebb filmet az évből, és sorrendbe is állítottuk őket. Hogyan öregedtek vajon az olyan filmek, mint a Harcosok klubja, az Amerikai szépség vagy a Mátrix?
Korábban a témában:

Foglalkoztunk már egy nagyobb cikkben azzal, miért lehetett az 1999-es év a modern filmtörténet csúcséve (és külön megemlékeztünk az év tinivígjátékairól is). Mert hogy csúcsév volt, az így húsz év elteltével nem nagyon lehet kérdés: rengeteg nagy hatású, a mai napig kedvelt vagy éppen még mindig vitatott film került a mozikba abban az évben. Ez különösen ma, a franchise-filmek aranykorában tűnik nehezen hihetőnek, de akkor még a nagy filmstúdiók mertek kísérletezni, egy sereg kezdő rendező készített merész filmeket, nagy költségvetéssel és világsztárokkal, miközben ma Hollywood lassan kizárólag szuperhősfilmekbe és egyéb folytatásokba meri csak ölni a pénzét.

A mai Hollywoodból eltűntek azok a közepes költségvetésből készülő, egy-két sztárt felvonultató, de a digitális trükköket jobbára mellőző filmek, amelyek többségben vannak ezen a listán is.

Miért 1999 a legjobb év a modern filmtörténetben?
Harcosok klubja, Amerikai szépség, A Mátrix – csak néhány kultfilm, ami húsz évvel ezelőtt látott napvilágot. De mi tette filmtörténeti csúcsévjárattá 1999-et?

Hogy ez miért történt így, azt több okkal is szokás magyarázni: a nagy stúdiók az akkor meginduló DVD-eladásokból befolyó jövedelmüket bátran fektették feltörekvő rendezők és forgatókönyvírók filmjeibe. Egy sereg ma is elismert, gyakran foglalkoztatott rendező kezdte akkoriban a pályáját, vagy bontakoztatta ki éppen a tehetségét – a mi listánkon is több elsőfilmes rendező nevével találkozhatunk (Sam Mendes, Spike Jonze, Sofia Coppola például). Aztán a technológia akkorra jutott abba a fázisba, hogy a CGI-trükkök többsége már ma sem tűnik nevetségesnek. Továbbá ez volt az a korszak, amit az ezredvégi szorongással szokás azonosítani: a hidegháború már csak rossz emlék volt, 2001. szeptember 11. és a nyomában járó új kihívások pedig még elképzelhetetlenek voltak, a szorongás viszont nem csak az ezredforduló Y2K parájában nyilvánult meg, hanem épp a történelem végét éltük, és úgy tűnt, a liberális kapitalista világrend örökké uralkodni fog. Ez azonban nem jelentette azt, hogy ennek mindenki örült, sőt: az év kultfilmjei közül többnél is visszatérő téma volt, hogy a főhős beint a munkahelyét jelentő, dehumanizált, sivár multicégnek (Harcosok klubja, Amerikai szépség, a Hivatali patkányok pedig konkrétan erről szól, de még a Mátrixban is előkerül a téma).

BEVERLY HILLS, CA - JANUARY 12: Screenwriter Spike Jonze, winner of the Best Screenplay Award for "Her" poses in the press room during the 71st Annual Golden Globe Awards held at The Beverly Hilton Hotel on January 12, 2014 in Beverly Hills, California.   Kevin Winter/Getty Images/AFP
Sam Mendes,  Sofia Coppola, Spike Jonze

Furcsa időszak volt tehát a kilencvenes évek vége, és ez átjön a filmjeiből is. A 99-es csúcsfilmjei közül most kiválasztottuk a díjazásokat, kritikákat és az IMDB-pontszámokat alapul véve a húsz legelismertebbet, amelyek persze a kritériumok miatt többnyire Amerikában készültek. Megnéztük, mennyit változtak, és mit mondanak nekünk 2019-ben? Majd sorba is állítottuk őket, a legrosszabbtól a legjobbig.

20. Árvák hercege (The Cider House Rules)

Minden évben van legalább egy olyan film az Oscar-mezőnyben és a kritikusok kedvencei között, ami teljesen érthetetlenül keveredik oda, mert még a jobbfajta kommersz mezőnyből is kilóg. 1999-ben az Árvák hercegének jutott ez a szerep. Lasse Hallström rendező John Irving regényéből készült munkája a klasszikus kilencvenes évekbeli közönségfilm legtöbb hibájába beleesik: eleve a főleg az amerikai nézők számára fontos abortuszkérdést állítja a középpontba, de ez még nem is lenne gond, sokkal inkább, hogy túlírt és hosszú, nem beszélhetünk egységes és összefüggő történetről, viszont jut egy elég váratlan és a film meseszerű hangvételéhez képest rendszeridegen incesztus a végére.

Kapunk továbbá giccses és hatásvadász filmzenét és képeket, egydimenziós szereplőket dögivel, a főszerepet játszó Tobey Maguire pedig érthetetlen, miért került egy időben a gyakran foglalkoztatott színészek közé Hollywoodban. Ha nincs Michael Caine rutinból is kiemelkedően végigvitt alakítása, a kutya nem emlékezne erre a filmre, amely az egyetlen kimondottan gyenge eresztés a 99-es mezőnyből. (IB)

19. A fiúk nem sírnak (Boys Don’t Cry)

Első hallásra talán bagatellnek tűnő kifogást emelnénk a filmmel szemben: ma már biztosan „csúnyább”, fiúsabb, vagy konkrétan transznemű színésznőt választanának a főszerepre, nem pedig Hilary Swanket, akinek az arccsontja talán kicsit férfiasan éles, de amúgy nyilvánvalóan nő. Eléggé nehezünkre esett elhinni, hogy bárki is fiúnak hiszi a főhőst. Mindezt könnyebb lenne megemészteni, ha nem megtörtént eseményekről lenne szó, így viszont úgy éreztem, Hollywood már megint – szó szerint – megszépítette a történteket. A bemutató idején a filmet viszont nem emiatt támadták az 1993-ban agyonlőtt Brandon Teena rokonai és ismerősei, hanem például azért, mert a filmesek kihúztak egy figurát a sztoriból, akit Brandonnal együtt öltek meg, mert rosszkor volt rossz helyen. A filmet nézve pedig messze nem tiszták a szereplők motivációi, egyáltalán nem tűnik logikus végkimenetelnek a gyilkosság, csak az, hogy az elkövetők gonosz redneck bunkók és kész.

Ám A fiúk nem sírnak így is méltó a figyelemre. Az Oscar-díjjal jutalmazott Swank az idegesítően önsorsrontó karakterét is szimpatikussá formálja, Chloë Sevigny pedig kilencvenes évekbeli függetlenfilmes sikerei (Gummo, A diszkó végnapjai) csúcsán, ikonikus pozíciója teljes tudatában játszotta el Brandon szerelmét, megkapó alázattal, manírok nélkül. Hozzá hasonlóan Peter Sarsgaardot is mindig öröm látni, itt ráadásul kedvenc szerepében, álmos szemű, szelídnek tűnő pszichopataként villoghat. De mégsem lehet véletlen, hogy Kimberly Peirce rendezői karrierje sosem kapott szárnyra igazán. Feminista elkötelezettsége a pár évvel ezelőtti Carrie-remake alapján is érezhető, de hát valószínűleg nem elég jó rendező. (KB)

18. Ideglelés (The Blair Witch Project)

Senki sem tagadja, hogy ez egy forradalmi hatású film: hibátlan az alapsztori, meg a háttértörténet, amit kreáltak mellé, együtt a filmtörténet első virális kampányával. Viszont ettől eltekintve az Ideglelés ma már egyáltalán nem olyan meggyőző, pláne, hogy kezdettől fogva tudjuk a csattanót. Ami addig történik, az tényleg elég valószerűnek hat most is, bár a szereplők elég idegesítőek, és ez kicsit megnehezíti az együttérzést velük.

Nem segít a filmen a kézikamerás stílus sem, amely eléggé monotonná, sőt unalmassá válik egy idő után, és egyre inkább csak azt várjuk, hogy így vagy úgy, de legyen már vége ennek a túrának. Az Ideglelés tipikusan az a film, ami gyanútlanul megnézve húsz évvel ezelőtt nagyot üthetett, de ma az áldokumentarista stílus elterjedésével (lásd például a Parajelenségek vagy a Cloverfield című filmeket) már eljárt fölötte az idő. Arról nem is beszélve, hogy a „megtaláltuk az eltűnt filmesek felvételeit” alapötletet sem itt láthattuk először, de mint popkulturális jelenség kevés fontosabb volt az ezredfordulón a Blair Witch Projectnél. (IB)

17. Mindent anyámról (Todo sobre mi madre)

A melodrámát szokás divatjamúlt műfajnak tartani, mert az érzelmek patetikus áradása és a boldogságvágy önvizsgálata, amely a zsáner alapjait jelenti, varázstalan és neurotikus korunkban nevetségesen hat („a lélek az új szeméremtest”, írta Király Jenő, a legnagyobb magyar filmtudós). Pedro Almodóvar nem nyugodott bele a műfaj halványulásába, és az új életre keltett melodrámát a diktatúra nyomasztó árnyékából történő, úgy egyéni, mint közösségi-szubkulturális értelemben vett előlépés szolgálatába állította. Hogy mi maradt ebből az ideológiai és esztétikai forradalomból a díjakkal alaposan kidekorált Mindent anyámról idejére? Egy csillapíthatatlan szexuális étvágyú, parókás transzvesztita.

Kiábrándító volt újranézni a Mindent anyámrólt, amelyet pedig először úgy fogadtam, mint a magas művészet ritka megcsillanását a Tom Cruise- és Julia Roberts-filmek ocsújában (persze azokat is szerettem). Most viszont már úgy tűnik, az autóbalesetet szenvedett fiú tragédiája elkapkodott, emiatt a gyászoló anya motivációi is mondvacsináltnak tűnnek. A melegszívű transznemű barátnő karaktere ugyan telitalálat, de Penélope Cruzé sajnos nevetséges, az évtizedek óta nem látott apáéval együtt. (Az pedig csak az eltelt húsz évet jelzi, hogy a HIV fertőzés ma már nem egyenlő a halállal.) Almodóvar egy zseni, nem kérdés, amiből egy kevés itt is felvillan helyenként, de a jelek szerint a Kötözz meg és ölelj! után, éppen a világhír hatására hullámvölgybe került, és a Beszélj hozzá!-val jutott újra a csúcsra, nem pedig a Mindent anyámról révén. (KB)

16. Az Álmosvölgy legendája (Sleepy Hollow)

Ez a film elsősorban a hangulata és a megjelenése miatt kerülhetett ebbe a mezőnybe, hiszen maga a sztori egy természetfeletti elemeket is tartalmazó, egyszerű horror-mese. Dacára azonban a történet sematikus mivoltának ez egy nagyon jól sikerült film: Andrew Kevin Walker (aki a Hetedik mellett a Harcosok klubjába is besegített) a forgatókönyvében teljesen átírta Washington Irving 1820-as novelláját, melyből Tim Burton pedig rendezett egy fantasztikus látványvilágú rémmesét, amely az európai (itt holland) telepesek mondavilágát és az új Amerika fantasztikumát gyúrja egybe.

Johnny Depp nagyszerűen játssza Ichabod Crane-t, és mivel a filmet Angliában forgatták, örvendetesen sok a neves brit színész is a szereplők között, mint Michael Gambon, Christopher Lee vagy Richard Griffiths, de a prímet mégis a látványvilág és a vizuális ötletek viszik. Ilyenek például Crane steampunkos beütésű műszerei, vagy a film kedvéért felépített, festői szépségű kisváros is. Épp ezért az operatőrnek, Emmanuel Lubezkinek is fontos szerepe volt a film sikerében, ő pedig később olyan filmsikerekben működött közre, mint a Gravitáció, A visszatérő vagy a Birdman. Az Álmosvölgy legendáját korántsem tartják ekkora becsben, de az biztos, hogy Tim Burton sose rendezett ennél jobban kinéző filmet. (IB)

15. The Straight Story – Az igaz történet (The Straight Story)

Az a különös helyzet állt elő, hogy David Lynch legidőtlenebb filmje, vagyis az, amelyen legkevésbé látszik az idő nyoma, a Straight Story. Pont, ami a legkevésbé „lynches”. Megmondom őszintén, eléggé unom David Lynchet. Pár éve elkezdtem nézni a Twin Peakset, és rémesen modorosnak éreztem. A Kék bársony nagyon jó, paradigmateremtő film, de újranézve azt is inkább részleteiben éreztem erősnek. Ne menjünk végig a kétségtelenül nagy hatású életművön, de ma már csak a Veszett a világért tudok rajongani.

Viszont minden elismerésem a Straight Storyé, amely koroktól teljesen függetlenül mesél el egy örökérvényű minimáltörténetet. A készítés idejétől való eloldódás egyben azt is jelenti, hogy a Straight Story csak a mozgókép saját kifejezőeszközeire bízza magát: a totálképek és ráncos arcközelik kontrasztjára, a komótos tempójú, de jól adagolt fordulatokat sorjázó cselekményvezetésre, és a példás információadagolás technikájára. A filmet 1999-ben mutatták be a cannes-i versenyprogramban, de idén is versenyezhetett volna az Arany Pálmáért, ez pedig komoly fegyvertény. (KB)

14. Halálsoron (The Green Mile)

A Halálsoron bemutatóján sokaknak lehetett déja vu élményük: ugyanúgy Frank Darabont rendezte Stephen King regényéből, mint A remény rabjait, és ugyanúgy börtönben játszódik a múltban, csakhogy ebben ott a természetfölötti is. Vagyis a Halálsoron is egy mese, csak a híresebb elődjével ellentétben már nem is akar úgy tenni, mintha nem lenne az. Éppen ezért ezen a filmen nincs okunk számon kérni a giccsességét, amikor nem árul zsákbamacskát, egy vállaltan szirupos sztorit mesél el, cserébe nem fukarkodik a katartikus, tényleg felemelő pillanatokkal sem.

A film még úgy is szórakoztató, hogy semmi nem indokolja a három óránál is hosszabb játékidőt, és hogy igencsak didaktikus a mondanivalója, John Coffey figurája pedig maga a megtestesült „varázsnéger” (Spike Lee terjesztette el ezt azokra a fekete karakterekre, akiknek a fehér főhős segítése az igazi funkciójuk.) Ezek sem vehetnek el azonban semmit a színészek tényleg elsőrangú alakításaiból: Sam Rockwell Sid Viciousra hajazó alakítása itt már a következő évtizedek nagy színészét előlegezi meg, az emberséges smasszer szerepét gyakorlatilag Tom Hanksre írták, Michael Clarke Duncan pedig ezzel a szereppel futott be. Nem egy bonyolult film a Halálsoron, cserébe maximálisan teljesíti, ami vállalt. (IB)

13. Magnólia (Magnolia)

Paul Thomas Andersonról a Boogie Nights bemutatása után még olyasmiket lehetett olvasni, hogy ő az új Tarantino, mert akkoriban a tarantinózás volt a filmes újságírók fétise. A Magnólia viszont egyértelművé tette, hogy Andersont Tarantinóval ellentétben nem a zsánerhagyomány érdekli – pedig a Boogie Nights pornós kulisszái miatt egyesek úgy vélték –, hanem éppen a Hollywoodi Reneszánsz zsánerromboló, a műfaji hagyományokat érvénytelenítő áramlata, vagyis Robert Altman filmjei.

A zavarba ejtő Magnólia nemcsak az egymással párhuzamosan haladó, olykor, de nem törvényszerűen egymásba fonódó cselekményszálak miatt idézte Altman Nashville-jét vagy a rendező kilencvenes évekbeli filmjeit, hanem a műfaji elvárásaink kijátszása miatt is. A Magnóliában paródiába fordulnak a melodrámai történetelemek (sőt az éneklős jelenet még túlzásba is viszi ezt), a realisztikus kertvárosi, ha úgy tetszik, amerikai függetlenfilmes miliőt pedig elidegenítő médiareflexió és szürreális motívumok zilálják szét. Anderson már 1999-ben rájött, hogy a kertvárosi Amerika szorongásait leleplező filmek váltak az új fősodorrá – lásd a listánkban a filmtípust klasszicizáló Amerikai szépséget –, és a továbbiakban nem kívánt részt venni ebben a tendenciában. A Magnólia jelezte, hogy Anderson mindig az új utakat keresi, és soha nem fog megfelelni az elvárásoknak. Ezért izgalmasabb rendező ma más kortársai mellett Quentin Tarantinónál is. (KB)

12. Hivatali patkányok (Office Space)

A Beavis & Butthead és a King of the Hill rajzfilmsorozatokkal feltűnt Mike Judge szatírája a modern világról először anyagilag megbukott, de aztán a mai napig széles körben kedvelt kultfilmmé vált. Nem véletlenül: az első olyan film volt, amely kegyetlen őszinteséggel mutatta be a mindennapi életet a nyugati világban a maga ezredfordulós, sőt 21. századi valójában, a reggeli dugóban üléstől kezdve az idióta nagyvállalati közegig, zseniális karakterekkel és humorral. No meg néhány olyan jelenettel, amit még ma is idézni szokás: elsősorban a nyomtató szétverését, bár a gangsta hiphopot a fekete koldus közeledtére lehalkító geek talán még viccesebb.

Azoknak is igazuk van ugyanakkor, akik szerint a film sztorija a ragyogó indítás után egyre inkább irányt téveszt a béna hackelős szállal, a megúszós lezárás pedig valójában nem lezárás, bár ezt maga Mike Judge is tudta, és legszívesebben újraírta volna a befejezést a tesztvetítés után. Ennek ellenére is megérdemelten kultuszfilm, és nem öregedett rosszul, csak akkor még kezdetlegesebbek voltak a számítógépek, és nem interneten éltük az életünk nagy részét. Jennifer Aniston személyében egy igazi sztárt is sikerült leakasztani a filmhez, Stephen Root pedig már akkor is a generációja egyik legjobb karakterszínésze volt, és ez azóta sem változott. Ron Livingston viszont sajnos nem futott be nagy karriert, noha ebben a filmben ő is tökéletes, bár az igazi kedvencünk egyértelműen a főnökét, a lárvaszerű Bill Lumberghet játszó Gary Cole, tőle tényleg a hideg futkosott a hátunkon. (IB)

11. Hatodik érzék (The Sixth Sense)

A minap láthattuk a Cole-t játszó Haley Joel Osmentet az Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány mellékszerepében. Kövér volt és borostás, de továbbra is óvodásnak nézett ki – na ez durvább, mint halott embereket látni. A Hatodik érzékkel kapcsolatban nyilvánvalóan az a fő kérdés, hogy mi marad a film vonzerejéből egy újranézésnél, ha már tudjuk a Hatalmas Fordulatot, azt a meglepetést, amely miatt az emberek elkezdték használni a világ legunalmasabb filmes kifejezését, a spoilert (én legalábbis azidőtájt hallottam először).

Nos, a film még Bruce Willis sorsának ismeretében sem érdektelen. Noha nevetséges, hogy senki nem beszél hozzá vagy vele a kisfiún kívül, metaforikusan ez is megmagyarázható a pszichológus világnagy fájdalmának és morózus dementorlevegőjének kipárolgásával. M. Night Shyamalan pedig jó sötét, komor, szellemek nélkül is ijesztő atmoszférát teremt, olyasmit, amivel ma már aligha találkozhatnánk mainstream stúdiófilmben. A Hatodik érzék még Nagy-Hollywood kapuin belül tartotta a mai „poszthorror” trend (Valami követ, A Ghost Story) sivár kulisszáit, amely már azelőtt rémálomszerű, hogy előkerülnének a szörnyek, akik pedig itt tényleg nagyon ijesztőek. Ez pedig ma nagyobb sikernek tűnik, mint a Hatodik érzék premierje idején. (KB)

10. Dogma (Dogma)

Kevin Smith túl van a filmes karrierje zenitjén, és immár nyugodt szívvel kijelenthető, hogy inkább írónak volt jó, mint rendezőnek. Bármikor viccessé tud tenni egy olyan jelenetet, amelyben két frusztrált, fiatal férfi beszélget egy szobában, de meggyűlik a baja szinte mindennel, ami ezen túlmutat. Éppen ezért tűnt óriási kihívásnak a Dogma alaphelyzete: Smith rengeteg szereplővel, emberek és istenek, élet és halál, bűnhődés és megváltás ellenpólusai köré építkezve mesélt. Szinte altmani tablószerkezetet mozgatott, és kiderült, hogy mondanivalója van a katolicizmusról, mégsem röhögtette ki magát. Pontosabban csak ott nevettünk, ahol ő is akarta.

Húsz évvel később azért már több a szándéktalanul vicces jelenség a filmben – soha többé nem akarok például kapucnis pulcsira vett szövetkabátot látni, pedig egy időben mi sem tűnt menőbbnek ennél. A Damon-Affleck páros évődése és Linda Fiorentino természetessége viszont ma is elég erős kötőszövetét jelentik a történetnek, és a parádés mellékalakok – Chris Rock apostolától Alan Rickman blazírt angyalán át Jay és Néma Bob mindig megbízható párosáig – gondoskodnak róla, hogy az Affleck-antihős patetikus eldurvulása ne rántsa a mélybe a filmet. Mert amikor komolykodni kell, ott Smith elvéti a hangnemet. De szerencsére jön az Isten, vagyis Alanis Morissette, és mindannyiunkat feloldoz bűneink alól. (KB)

9. Mátrix (The Matrix)

Félve néztem most újra a Mátrixot. Hogyan öregedett a film, amely legalább két műfaj, az akciófilm és a sci-fi hollywoodi trendjeit szabta meg a kétezres években? Alighanem eltér a véleményem szerzőtársamétól, mert szerintem a Mátrix ma is veszettül kúl. Keanu Reeves haja, napszemüvege és hosszú kabátja húsz év elteltével is jól néz ki, a cyberpunk klisékből összetákolt világmagyarázat pedig már a bemutató idején is kicsit nevetséges volt. A Mátrix a tempója, a karakterei és a fantasztikus látványvilága miatt remek film, nem azért, mert leleplezi a nagy robotösszeesküvést. Arról pedig nem a film tehet, hogy a Neo-bőrkabátok, a Morpheus-napszemüvegek és a kihajtható Nokia-telefonok évekig kiirthatatlanok maradtak a budapesti utcákról is, meg hogy idióták vették át a piros kapszula metaforát.

Egészen megdöbbentő, hogy a folytatásokra alig maradt valami az első Mátrixot vonzóvá tevő alkotóelemekből. Itt még elviselhető mértékben beszélnek new age-es hülyeségeket a szereplők, és szövegeiket ellensúlyozza a szemétláda Cypher nyegle stílusa („a tudatlanság áldásos”). A nyitott szájjal semmibe meredő Keanu Reeves nem viselkedik úgy, mint önmaga paródiája, hanem félistenszerű jelenés marad. A bullet time effekteket pedig még nem használták agyon a Mátrix nyomában készített és eleve DVD-n piacra dobott ócskaságok. Egy évvel az ezredforduló előtt egészen más jelentést kapott „felébredni a Mátrixból”, mint ma, de a rémálom azóta sem múlt el, csak átalakult. (KB)

8. Harcosok klubja (The Fight Club)

A Mátrix mellett a Harcosok klubja az a film a 99-es eresztésből, amely nemcsak, hogy kultfilmmé lett, de olyan szinten ragadt bele a kulturális tudatalattinkba, hogy az internetes kultúrharcok frontvonalában van a mai napig. A Chuck Palahniuk regényéből készült film üzenetét félreértelmezve sokan szentírásnak vették Tyler Durden beszívott gimnazistáknak való nihilizmusát, miközben a másik oldalról nőellenes, fasisztoid kirohanásnak tekintik a filmet, a „mérgező férfiasság” iskolapéldájának. Pedig David Fincher filmje igen sok rétegű, elgondolkodtató és gyilkos humorú alkotás, amellett kifejezetten szórakoztató és okos. Hibái persze vannak, de maradjunk abban, hogy a film legalább annyira értelmezhető a macsóság paródiájának is. Ami pedig ennyire sokféleképpen értelmezhető, és ilyen komoly vitákat vált ki a mai napig, az minimum figyelemre méltó.

Igen, a sok erőszak öncélúnak tűnhet, és a fogyasztói társadalom filmbeli kritikája minden, csak nem túl eredeti. És kicsit olcsó megoldás a számos filmben elhasznált multiplex személyiségzavar is, de mindezekkel együtt is a Harcosok klubja nem lett rossz film húsz év alatt sem. Az olyan apróságok pedig, hogy Fincher egy-egy képkocka erejéig már a feltűnése előtt is bevágta Tyler Durdent, jelezve, hogy már ott volt a főhős agyában, vagy a minden egyes jelenetben látható Starbucks pohár csak sokadszori nézésre tűnhetnek fel (vagy még úgy sem). Edward Norton és Brad Pitt a korszak legnépszerűbb filmsztárjai közé tartoztak, de mindkettejük legemlékezetesebb filmjei közé tartozik a Fight Club, Helena Bonham Carter pedig tökéletes femme fatale-ként a maga elfuseráltságában is. A Harcosok klubja tényleg állásfoglalásra késztet, és amikor bosszantó, akkor is céllal teszi, ráadásul meg tud lepni nem egyszer. Arról nem is beszélve, hogy sokakkal megismertette a Pixiest is. Szóval akinek ebből a filmből csak annyi jön le, hogy ő is össze akar verni hozzá hasonlóan frusztrált, félmeztelen férfiakat, az tényleg menthetetlen. (IB)

7. Tingli-tangli (Topsy-Turvy)

Mike Leigh, a minimál pénzekből készülő, hétköznapi realista drámáival híressé vált angol rendező, akinek filmjeit (Mezítelenül, Titkok és hazugságok, Két angol lány stb.) a budapesti artmozikban is nagy kultusz övezte, váratlanul gondolt egyet, és csinált egy filmet, amely abszolút az ellentéte volt mindannak, ami őt ismertté tette. A Tingli-tangli ugyanis kivételesen nem brit munkásosztálybeli családok életével foglalkozik, hanem visszamegy száz évet az időben, azzal a szándékkal, hogy két ismert művész életének egy epizódját ismertetve egy nem hagyományos életrajzi filmet készítsen el. A rendező egyébként éppen mostanában tért vissza a kosztümös történetekhez: két legutóbbi filmje, a Mr. Turner és a Peterloo egyaránt a 19. század különféle társadalmi közegeiről fest nagyívű tablót.

A Tingli-tangliban is elsősorban a monumentalitás lenyűgöző: Gilbert és Sullivan Angliában nemzeti intézmény, és az ő legsikeresebb vígoperájuk születésén keresztül Mike Leigh lenyűgözően, tényleg tablószerűen mutatja be az egész viktoriánus Londont. Persze, sok a zenés betét, sőt, sok az egész film a maga két óra negyven perces, néhol lassúnak tűnő játékidejével, de érdemes kitartani az unalmasabb pillanataiban is, mert a díszletek, a kosztümök és a hasonló apró részletek, no meg a történet is annyira lenyűgözőek, hogy a kedvükért bármit képesek leszünk elnézni. Jim Broadbent (ha úgy jobban tetszik, Bridget Jones édesapja) pedig alighanem élete alakítását nyújtja a kiállhatatlan, de zseniális librettista szerepében. (IB)

6. Öngyilkos szüzek (The Virgin Suicides)

Sofia Coppola első filmje kezdő rendezőhöz képest meglepően stílusos és egységesen erős hangulatú alkotás, látomásszerű sztorival és jelenetekkel, a Piknik a Függő-sziklánál című ausztrál kultfilm óta nem látott, álomszerűen szép lányokkal és félszeg, béna kamaszfiúkkal. Az Öngyilkos szüzek Jeffrey Eugenides azonos című regénye alapján készült, és igyekezett hű maradni az irodalmi alapanyaghoz, amit a kamaszkori magány és vágyódás, a másik nem felfedezésének hirtelen megjelenő igénye ihlettek, de Coppola még inkább kidomborította a regény női oldalát, miközben az elbeszélők maradtak a névtelen tinédzser fiúk, akiket megbabonáztak a rejtélyes Lisbon lányok.

A film rendkívül finoman szűri át a sztorit a hetvenes éveken és annak popkultúráján, elkerülve a modorosság csapdáit, az akkor sikerei csúcsán lévő francia Air duó filmzenéje pedig nagyban hozzájárul a film álomszerű atmoszférájához. A szereplők közül a még tizenéves Kirsten Dunst talán sosem tűnt ennyire ártatlannak és csábítónak is egyszerre, míg Josh Hartnett is telitalálat a kertvárosi Rómeó szerepében. És hiába látunk meglehetősen morbid, sőt tragikus történetet, valahogy mégis szépnek érzünk mindent, még húsz évvel később is. Van olyan bőr az amerikai elővárosi nyomorúságon, amit érdemes még lehúzni. (IB)

5. A tehetséges Mr. Ripley (The Talented Mr. Ripley)

A brit Anthony Minghella 2008-ban, 54 éves korában meghalt, így szegényebbek lettünk egy sajátos érzékenységű, elegáns stílusú rendezővel. Minghella Mike Leigh munkáival egyívású, társadalmilag érzékeny drámákat rendezett Angliában, Hollywoodban pedig a hatalmas sikert aratott Az angol beteggel vetette meg a lábát. De nem az a legjobb filmje, hanem A tehetséges Mr. Ripley, egy újabb adaptációja Patricia Highsmith híres bűnügyi regényének. Elismerem az ugyanebből a regényből készült René Clement-klasszikus, a Ragyogó napfény nagyszerűségét, de az igazi kedvencem Minghella változata, két okból: a főhős karaktere és az ölébe pottyant világ gazdag és eleven ábrázolása miatt. És még azt is lehet nézni neki, hogy el akarja hitetni velünk, hogy az 1950-es években csak úgy felvehette valaki egy nagy társasági életet élő aranyifjú személyiségét anélkül, hogy bárkinek feltűnt volna, még csak nem is hasonlít rá.

Itt láthatjuk továbbá Matt Damon legjobb alakítását. Az okos, igyekvő, de menthetetlenül pszichopata és végső soron mindig visszataszító Tom Ripleyként könnyedén a markában tartja az aranyifjú Dickie Greenleafen és környezetén kívül a nézőt is. Csak egyvalaki lát át rajta, a kedvenc mellékszereplőnk, a tragikus sorsú Freddie Miles, aki hiába tűnik Dickie-hez hasonló, felületes hülyegyereknek, Philip Seymour Hoffman a semmiből is fantasztikus figurát teremt. Az öcsémmel húsz éve használjuk egymás között a gúnyosan kipörgetett „Tommy, Tommy, Tommy, Tommy” megszólítást, amellyel Freddie leleplezi a Dickie után leskelődő Tomot. Márpedig az a film tud valamit, aminek egy ilyen jelentéktelen mondata is családi szállóigévé tud változni. (KB)

4. Amerikai szépség (American Beauty)

Bennünket is meglep, hogy az Amerikai szépség ilyen jó helyen végzett, tudva, hogy a filmet ma már korántsem övezi akkora megbecsülés, mint annak idején. Tény, hogy ez tipikusan az a film, amely ma biztosan nem készülhetne el így ebben a formában. Nemcsak Kevin Spacey nem játszhatna benne, de hogy egy egész filmet arra húzzanak fel, hogy egy középkorú, fehér férfire úgy tör rá a midlife crisis, hogy meg akarja dugni a 16 éves lánya osztálytársnőjét, és ez majdnem sikerüljön is neki, hát minimum bizarr. Mégis az a helyzet, hogy fel lehet rajta háborodni, de az Amerikai szépséget minden kényelmetlen felvetése ellenére öröm nézni, legalábbis az első kétharmadát feltétlenül, és még a középkorú férfi – tizenéves lány románc gordiuszi csomóját is elég szépen átvágja a film. Spacey tényleg elemében van, és még úgyis muszáj drukkolni neki, hogy egy erkölcsi nullát/önző seggfejt játszik, hiszen alapvető tévedés azt gondolni, hogy a főhős kizárólag makulátlan lehet. Lester Burnham karaktere azonban kellően összetett ahhoz, hogy ne tudjunk könnyen állást foglalni, és az őt körülvevő figurák többsége is el van találva.

Ami viszont tényleg zavaró, az az erőltetett, bántóan ostoba lezárás a sztoriból egyáltalán nem következő gyilkossággal, egyszerűen méltatlan a film addigi részéhez. A Chris Cooper alakította Frank Fitts röhejesen egydimenziós figura, a kötelező gonosz, messze a film legrosszabbul sikerült szereplője, az a félreértés pedig, amely gyilkost csinál belőle, végképp kínos. A giccses lezárásról meg a szélben repkedő nejlonzacskóról inkább semmit nem mondunk, és nem csak azért nem, mert egyszer használatos műanyagról van szó. Az viszont, hogy egy ennyi sebből vérző történetet még mindig ilyen jó nézni, az az első filmjét imponáló magabiztossággal rendező Sam Mendes és a forgatókönyvíró Alan Ball érdeme, no meg az olyan egyéb alakításoké, mint Annette Bening az anyagias feleség, Thora Birch a szeretethiányos kamaszlány, Wes Bentley pedig a Fura Fiú szerepében. Az Amerikai szépség által feszegetett témák komoly változásokon mentek át azóta, és ilyen értelemben kétségtelenül rosszul öregedett a film, mégis nézhető maradt. (IB)

3. A bennfentes (The Insider)

Michael Mann kilencvenes évekbeli főműve és alighanem teljes pályájának legfontosabb filmje a Szemtől szemben, mégis a rákövetkező A bennfentes kapott hét Oscar-jelölést. Az ok: Mann ezúttal nem gengszterek, hanem a sokkal Akadémia-kompatibilisebb újságírók és öltönyös vállalati emberek köré épített feszült thrillert. Jeffrey Wigand valós történetét vette alapul, aki egy dohánygyár egykori kutatás-fejlesztési igazgatójaként tálalt ki az iparban üzemszerűen űzött hazugságokról és félretájékoztatásról. A főszerepet Al Pacino és a magánál húsz évvel idősebb szereplőt alakító Russell Crowe játszották, mondani se kell, hogy kitűnően.

Első pillantásra a dohánylobbi elleni harc nem valami izgalmas téma, a rendező viszont nagyon magasra rakja a téteket. Noha utal rá, hogy Wigand élete is veszélybe kerül, miután szóba áll a sajtóval, fontosabb az elvek, erkölcsök és a munkaetika próbája. Michael Mann filmjeiben mindig a hivatásukért élő-haló figurák a főszereplők, mindegy, hogy bankrablókról vagy műsorszerkesztőkról van szó. A bennfentes mesteri forgatókönyve – amelyet társszerzőként Eric Roth (Forrest Gump) írt – új lendületet ad a sztorinak akkor, amikor a Wigandet szóra bíró újságíró szembesül a neki munkát adó médiacég valódi érdekeivel. Márpedig a média körüli gyanús üzelmek pont olyan fontosak ma is, mint húsz éve, és a főhősöket fenyegető egzisztenciális összeomlás sem lett kevésbé átérezhető. Csak Lisa Gerrardnak a főcím alatt hallható, népzenei jajveszékelése tűnik ma kicsit cikinek – ezt, meg a szörnyű fazonú öltönynadrágokat és a féltéglás mobilokat leszámítva A bennfentes akár készülhetett volna ma is. (KB)

2. A John Malkovich-menet (Being John Malkovich)

Ekkora baromságot ilyen parádés szereposztással egész biztosan soha senki nem fog már filmre vinni, a John Malkovich-menet tehát már önmagában ezért megérdemli, hogy szeressük. Pedig azt is érdemes számba venni, hogy két rendkívül tehetséges ember nagyjátékfilmes bemutatkozásáról beszélünk: ez volt Charlie Kaufman (később: Adaptáció, Egy makulátlan elme örök ragyogása, Anomalisa) első forgatókönyve és Spike Jonze (Adaptáció, A nő és rengeteg zseniális videoklip) első rendezése. Vegyük ehhez hozzá a saját magát (pontosabban saját maga karikatúráját) játszó John Malkovichot, a felismerhetetlenül jelentéktelenre maszkírozott Cameron Diazt, a rém ellenszenves antihőst pazarul játszó John Cusacket és az ellenállhatatlan Catherine Keenert, és máris érhető a film magas besorolása.

Még úgy is, hogy a végére kicsit elszáll a sztori (még magához képest is), és a film második fele már kevésbé forradalmi, de így is egy semmihez sem hasonlító, eredeti és abszurd történetet láthatunk, egyedi stílusban leforgatva. Ráadásul hangsúlyozzuk, nem tét nélküli, függetlenfilmes ökörködésről van szó, hanem egy tízmillió dollárból készült (akkor ez még nem volt kis büdzsé), sztárokat felvonultató, a költségvetése többszörösét behozó filmről, amely mellesleg arról szól, hogy egy lúzer bábművész talál egy titkos utat John Malkovich tudatába. Na, hát ilyenek ma már tényleg nincsenek a moziban. Sajnos. (IB)

1. Tágra zárt szemek (Eyes Wide Shut)

A legendás filmekhez hozzátartozik elkészítésük története is. Legyen szó híres befejezetlen filmekről (mint az Eisenstein-féle ¡Que viva México! vagy minden harmadik Orson Welles-film), bűnözői körök által sakkban tartott produkciókról (mint A keresztapa), vagy betiltott művekről (mondjuk Żuławski A fehér bolygójáról), számtalan módon lehet elátkozott egy film. 1999 legnehezebb szülése bizonyára a Tágra zárt szemeké volt, amelynek forgatásáról jól ismerjük az anekdotákat. Stanley Kubrick szokása szerint zsarnokoskodott, a premier előtt pedig meghalt szívrohamban. A Warner stúdió nem akarta bemutatni a filmet. Tom Cruise és Nicole Kidman házassága annyira megromlott a forgatás alatt, rossz nyelvek szerint Kubrick manipulatív színészvezetési technikái miatt, hogy nem sokkal később külön költöztek, majd 2001-ben elváltak.

Mindez húsz évvel később sokkal kevésbé érdekes, mint annak idején. A Tágra zárt szemek víziója viszont még mindig lenyűgöző. Kubrick a totalitás igényével dolgozik, minden ízében kitalált, kísérteties és dekadens világot teremt. Eközben intim történetet mesél (gyakorlatilag azt, hogy a Cruise alakította alfahím főhős rettenetesen szeretne dugni, de nem jön össze, és csak egyre nagyobb bajba keveredik), hőseinek lelkivilága és tetteik pszichológiája érdekli, nem pedig a felső tízezer gyilkos iróniájú, Luis Buñuel klasszikusait (A vágy titokzatos tárgya, Az öldöklő angyal) idéző tablója. Az utóbbit mintha csak mellékesen rakná fel a vászonra. Talán Kubrick kontrollmániája a felelős ezért, de a Tágra zárt szemeket nézve ma is egyértelmű, hogy a film minden elemét, a virtuóz hosszúbeállításoktól a libabőröztető díszletekig egyetlen szerzői látomás hatja át. Húsz év ide vagy oda nem számít semmit. (KB)

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Single mother walking in city tunnel with baby in stroller.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.