Kultúra

Gene Simmons: Minden tiszteletem Jaggeré, de az én fellépő jelmezemben félórát se bírna

„Halló! Beszélsz magyarul? Akarsz beszélni angolt, magyart, németet? És tudok beszélni egy kicsit japánt is” – kezdte a beszélgetést a magyar származású gitáros, de végül az angolban maradtunk. A Kiss maratoni búcsúturnéja kellős közepén levő Simmonst Beverly Hills-ben értük el telefonon, és itt kérdeztük arról, hogy a búcsú most már tényleg búcsú-e, és hogy miért halt meg a rock. Interjú.

Egyszer már volt egy búcsúturnéja a Kissnek, ugye?

Igen, de hadd mondjak erről néhány dolgot. Ez úgy történt, hogy a kilencvenes években Ace (Frehley) és Peter (Criss) visszatértek a zenekarba. A probléma csak az volt, hogy mindketten újra inni és drogozni is kezdtek, és éreztük, hogy így nem jó a zenekar, autós hasonlattal élve két gumink is lapos. Vagy egy olyan asztal, aminek két lába is inog. Így már szégyelltük volna tovább csinálni, ezért úgy döntöttünk, inkább fejezzük be itt, így is volt egy hosszú és csodálatos karrierünk. Úgyhogy lett egy búcsúturnénk, és Ace-t és Petert harmadszorra is kitettük a zenekarból. A rajongók pedig folyton azt kérdezték, nem lehetne-e simán kicserélni a két lapos gumit? Elgondolkodtunk ezen, és arra jutottunk, hogy igazuk van. Miért a lapos gumi mondja meg, merre menjen az autó? Úgyhogy bevettük Tommyt (Thayer) és Ericet (Singer), ami a legizgalmasabb dolog volt, ami történt a zenekarral az indulás óta. 2000-ben tényleg komolyan gondoltuk, hogy elbúcsúzunk, de olyan igény volt a folytatásra, hogy végül úgy éreztük, nem állhatunk le. És imádják az új felállást: ha látjátok majd az új show-t, nem hisztek a szemeteknek. A legnagyobb turné, amin valaha részt vettünk.

De akkor ez most már tényleg az utolsó?

Annak kell lennie, igen. Másfél év múlva fogjuk befejezni, és nemrég már a turné 150. állomásán léptünk fel, pedig Magyarországig még el se jutottunk. A turné végére 250 várost pipálunk ki, és akkor már 72 éves leszek, pont ideje lesz leállni. Mindenki látott olyan együtteseket, amelyek nem voltak képesek leállni, mi pedig nem szeretnénk ilyenek lenni, hanem pont a csúcson akarjuk abbahagyni.

Miben különbözik ez a turné a korábbiaktól?

Előszedtünk olyan, kevésbé ismert dalokat, amelyeket régen vagy még soha nem is játszottunk koncerten, mint a Parasite vagy a Tears Are Falling. A színpadi show pedig tényleg páratlan: képzelj el tizennégy repülő csészealjat a fejed fölött, amint teljesen önállóan mozognak: fel-le, az emberek feje körül, tényleg látni kell.

Egy ilyen szintű fizikai igénybevételhez hogyan hozta formába magát?

Ez egy nagyon jó kérdés. A turné előtt egy évvel kezdtem túrázni a hegyekben Santa Monica környékén, ahol nagyon meredek hegyek is vannak. Ezekben naponta öt mérföldet gyalogolni tökéletes felkészülés egy ilyen turné előtt, hiszen minden koncerten majdnem húsz kilót cipelek. Tényleg mi vagyunk a legkeményebben dolgozó zenekar, és ugyan minden tiszteletem Bonóé, Jaggeré, Axlé és az összes többi nagy frontemberé, de ha fel kéne venniük az én fellépő jelmezemet, félórát se bírnának, vagy eltörnék a lábukat a magas talpú cipőben.

Felteszem, látta a Bohém rapszódia című filmet. Örülne, ha a Kissről is készülne ilyen?

Persze, hogy láttam, nagyon tetszett. Mi viszont nagyon komolyan benne vagyunk egy hasonló témájú filmprojektben, bár a Bohém rapszódia inkább Freddie Mercuryról és a magánéletéről szólt, nem annyira a Queenről.

De az a film, amit most mondott, az a Kissről szól majd, ugye? Tudja már, ki alakítaná önt?

Biztosan ismerné a neveket, akik szóba jöttek, de most még nem beszélhetek erről többet, csak annyit, hogy ez valóban a zenekarról szól majd.

Fotó: Jeff Kravitz/FilmMagic.com

Ha most lenne húszéves, akkor is rockzenét játszana?

Nem, a rock ugyanis halott. Nem azért, mert ne lenne a legfontosabb stílus, hanem mert a közönség hozzászokott ahhoz, hogy letöltse, és ingyen szerezze meg a zenét. Nem véletlen, hogy az utóbbi húsz-harminc évben nem született olyan rockzenekar, amely istenigazából naggyá lett volna. Talán a Foo Fighters az utolsó nagy rockegyüttes, de hát ők is már húsz vagy inkább huszonöt éve léteznek. Újak pedig nincsenek. És ez eléggé elszomorít, mert rengeteg tehetséges zenész van, nagy álmokkal, jó dalokkal és minden egyébbel, de nekik sosem lesz akkora esélyük, mint nekünk volt. Bennünket még lemezkiadók szerződtettek, a rajongók tudták, hogy fizetniük kell a lemezekért, a maiak viszont megkapják ezt ingyen is, ezért a legtöbb zenész nem engedheti meg magának, hogy teljes állásban zenéljen. Vérzik a szívem minden egyes új zenekarért, de nekik ez már nem fog összejönni.

Gyerekként érkezett először Amerikába. Emlékszik még az első benyomásaira?

Nyolc és fél éves voltam, és amire emlékszem, hogy minden hatalmas volt. Az emberek, az ételek, az épületek – minden sokkal nagyobb volt, mint azt addig el tudtam volna képzelni. Minden ezt sugározta: nagy, nagy, nagy! Ahonnan én jöttem, ott egy kis sarki boltba jártunk vásárolni, ahol újságot lehetett kapni meg egy kis vajat, sajtot, kenyeret és kész. Amikor Amerikában bementem először egy szupermarketbe, olyat előtte még soha nem láttam: mint egy ételből épült város, ahol magasabb halomba rakták az árukat, mint amekkora én voltam akkor. Nem véletlenül nevezik Amerikát a bőség földjének, mert az is.

Mennyit változott az ország azóta?

Még sokkal nagyobb lett. Ugye minden országban vannak problémák, itt is, de Amerika mindegyikre megoldást talál. Itt van például az, hogy egy olyan országban, ahol korábban rabszolgatartás és rasszizmus volt, kétszer egymás után megválasztottak egy fekete elnököt. Szóval én remélem, hogy Amerika továbbra is egyre jobb és jobb hely lesz, de problémák ettől még lesznek, amiket meg kell oldani. Ez nem fog változni.

A Kiss július 16-án játszik a Budapest Arénában.

Kiemelt kép: Kevin Winter/Getty Images

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik