Kultúra ismeretlen budapest

A Hungária körút mögött születhetett volna meg a főváros legszebb modernista lakótelepe

A Nyugat-Európában népszerű sorházbeépítések szellemét Magyarországon is alkalmazó telep építésének egy haláleset és a második világháború vetett véget.
Korábban a témában:

A zajos Hungária körút mögött, a Városliget felé nyújtózó csendes utcák fekvésüket tekintve a város szerves részei, hiszen annak egyik ütőere mellett húzódnak, meglepő módon kiesnek a legtöbb városi felfedező látómezejéből.

Óriási hiba ez, hiszen a tágabb értelemben vett környék olyan meglepetéseket rejt, mint az észak-koreai főváros, Phenjan operaházának és zeneakadémiájának otthonát is megálmodó Zöldy Emil (1913-1982) óratornyos szocreál óriása, a főváros legnagyobb épületdíszei, az igazi Meseautót látott villa, a Zichy Géza utca romantikus vára, vagy épp a két világháború közti modernizmus elfeledett minilakótelepe.

A város történetét ismerők most jó eséllyel összehúzzák a szemöldöküket, arra gondolva, hogy a Bauhaus elveit szem előtt tartó lakótelepet nem Zuglóban, hanem a budai oldalon, a Napraforgó utcában kell keresnünk, de kivételesen most nem arra, hanem

a Gizella út és az 1872-ben külső nagykörút néven megfogalmazódott, a századfordulóra a pesti oldalon már jórészt megvalósult Hungária körgyűrű közt megbújó Cserei közre gondolunk.

Az előző évszázad jórészt földszintes házai, illetve a két világháború közti bérpaloták árnyékában megvalósult projekt a Nagy-Britanniában gyakori iker- és sorházépítési hullámot próbálta meg elhozni a magyar főváros egy máig csendes szegletébe, a világtörténelem hullámai azonban még elsodorták, mielőtt elérte volna a teljes nagyságát.

A szerző felvétele.

A Budapest Főváros Levéltárában őrzött iratok, illetve egy 1937-es Budapest-térkép (ld. lenn) szerint ugyanis a tehetős Deutsch család két tagja, a családi vagyont kárpitosként és díszítőként gyarapító Deutsch Lipótné (sz. Winter Júlia) és Vázsonyi Jenőné (sz. Deutsch Zelma) a család tulajdonában lévő földterületen egy, a Gizella útból induló, két töréssel a Hungária körútba torkolló udvart álmodott meg, annak azonban mindössze alig harmada valósult meg.

Egy 1937-es Budapest-térkép részlete szerint a tizenkét méter széles utca előbb 30 méter széles úttá dagadt volna, majd a Hungária körutat újra tizenkét méteres szélességben érte volna el.

A projekt kedvéért létrejött Gerle utcában – amit 1933 őszi megszületése után azonnal Gizella udvarként emlegettek – ma négy, az ambiciózus tervhez köthető ikerház áll, egy ötödik azonban stílusában és korában is szervesen kötődik hozzájuk.

Egy jókora társasház (ép.: ifj. Telepy Miklós, 1940, megszületése óta két szinttel bővítve) és egy korábban kocsigyárnak, műhelyeknek, garázsnak, illetve selyemszövőgyáraknak is otthont adó hosszú épület közt nyíló köz bejárata könnyen eltéveszthető, a Gizella úton, vagy Cserei utcán elsuhanó autókból kipillantva pedig egyáltalán nem látszanak annak szépségei.

Az apróságok

Az ennek köszönhetően csak sétálva felfedezhető köz első házának megtervezésére a két Deutsch a kor egy ismert építészét, Weidlinger Tibort kérte fel, aki 1933. januárjában engedélyeztette a terveket, amelyekből rövidesen egy keskeny bejáratokkal ellátott, szimmetrikus alaprajzzal rendelkező, az emeletre vezető lépcsősort négy ablakkal megvilágító ikerház bontakozott ki:

Fotó: Lakás-Történet / Budapest Főváros Levéltára

Az azóta elmúlt nyolc és fél évtizedben a szimmetria jórészt eltűnt: a ma sárga színt viselő 5. kovácsoltvas ablakrácsa a jóval távolabbi barokk felé nyúlik vissza, a második világháború kitörésekor az Erzsébet körúti Miami Kávéház tulajdonosa, Horváth Gyula által lakott párja pedig ugyan megőrizte a betörők ellen is védő (a tervektől kissé eltérő) díszt, az ablak köré azonban kék csempék kerültek (lásd a borítóképet).

A tervek szerint az alagsorba mosófülkét, kamrát, konyhát és szénkamrát, a földszintre pedig az ebédlőt, az úriszobát, a hallt, a hálót, illetve a fürdőszobát zsúfolták be, de természetesen innen lehetett elérni a házsor minden épületéhez hozzákapcsolt tágas teraszt, illetve a kertet is.

A Weidlinger-titok

Weidlinger Tibor nem volt építész: Amerikában élő unokája, Tom Weidlinger visszaemlékezése szerint a férfi jórészt csak a megbízások megszerzéséért felelt, a tényleges terveket bátyja, Weidlinger Andor készítette el. Így született meg a homlokzati díszeket már csak kapuzatán viselő VI. Mozsár utca 6. (1910),  valamint a tízes évek hajnalán Tibor által felépített ház áttervezésével létrejött VII. Rákóczi út 36. (1923-1924).

Téglavörös csoda

A második ikerház, a 9-11. tervei épp öt hónappal később, 1933. június 20-án készültek el, ezeknél Weidlinger azonban már csak kivitelezőként – a korban ezt a pozíciót építőmesternek nevezték – volt jelen, hiszen a tervezési feladatokat Grósz Sándornak adta át.

Fotó: Lakás-Történet / Budapest Főváros Levéltára

A projekt első épületétől jócskán eltérő épület sem úszta meg nyom nélkül a szocializmus évtizedeit: a tervrajzokon látható földszinti falmintázat és az első emeleti apró, kerek ablakok már rég eltűntek, de a ház többi része, így a maximum két cigarettázó emberre méretezett miniterasz, a bejárati ajtók, illetve a két épület szimmetriavonalában álló nyerstéglaoszlop azonban ma is a helyén áll.

A szerző felvétele.

A geometrikus mintázatú fekete ablakrácsok akár eredetiek is lehetnek, a 9. számú házról pedig az elmúlt években eltűntek a szocializmus során gombamód szaporodó gázkonvektorok sokszor homlokzati díszeket is feldaraboló, vagy elcsúfító kivezetései, nyomuk azonban ma is az ablakok alatt szürkül.

A szerző felvétele.

A fővároshoz beadott tervek itt merőben más belsőről árulkodnak: a pincében itt mindössze a fáskamra és mosókonyha kapott helyet, a cselédszoba a földszintre, a konyha, az úriszoba és a hall mellé került, míg az emeleten a hálószoba, a padlástér, és a fürdőszoba rejtőzött.

Nem nőtt elég magasra

Deutschék minden bizonnyal meg voltak elégedve a Weidlinger-Grósz kettőssel, ugyanis a 13-15. is az ő közös munkájukként épült, az alig száz nappal az előző épület tervei után leadott rajzokból pedig

a házsor leglenyűgözőbb párosa

bontakozott ki.

Fotó: Lakás-Történet / Budapest Főváros Levéltára

A megvalósult állapotot látva úgy érezhetjük magunkat, mintha nem is ugyanazt az épületet néznénk, hiszen a papíron még háromemeletes, az újlipótvárosi óriásbérházak kicsinyített másának tűnő ház a valóságban csak két emeletet rejt.

Ennek oka jó eséllyel persze nem a főváros számos épületét elpusztító, vagy részben romba döntő 1945-ös ostroma, hanem a tervek építés előtti megváltoztatása volt, hiszen a ház annyira egységes képet mutat, hogy még a terveken látható két szobor (ezek konzolja ma is látható) a város más részein szintén jellemző hiányáról is hajlandóak vagyunk megfeledkezni.

A szerző felvétele.

A ház teljes szélességében húzódó harmadik emeleti erkély és az alatta lévő, a homlokzat síkjából alig kilépő téglalap alakú ablak helyett Grósz egy jókora, félköríves nyílászárópárt tervezett, melynek két narancssárga íve szinte vonzza a szemet, de az első emeleti ablakok közti téglasor is emeli a ma is egészen jó állapotú épület képét.

A belső terek itt szintén elütnek a szomszédokétól: Grósz újra a legalsó szintre, a fáskamra és mosókonyha mellé száműzte a cselédszobát, a bejárati ajtó mögé a fogadószobát (nappalit), ebédlőt és konyhát helyezte, az emeletre pedig további fogadótereket, fürdő- és hálószobát, valamint a lépcsőházból nyíló padlásfeljáró tetejére egy hét méteres szélességben nyújtózó napozót is megálmodott.

Az épület jobb oldali, 13. számú fele 1940-ben gallérok, ágyneműk, és a vendéglátásban használt különféle textilek – ezt a korban egyszerűen csak fehérneműkként emlegették, kisebb derültségek okozva a régi lapok mai olvasóinak – kölcsönzőjévé vált, ezt pedig a főváros a tulajdonos tisztázatlan okból 1947-ben elkövetett öngyilkossága (talán az államosítás réme elől menekült?) után is igyekezett fenntartani, így pályázatot írtak ki a szobák mosodaként, illetve fehérnemű-kölcsönzőként való további hasznosítására. A próbálkozás végül nem járhatott sikerrel, hiszen a ház a következő évek sajtótermékeiben újra lakásként emlegetve bukkan fel.

Hosszú szünet

Az építés ütemében a 13-15. megszületése után javíthatatlan törés következett be, hiszen 1933 decemberében, az akkor

hetvenhárom éves, megözvegyült Deutsch Lipótné elhunyt,

a már elkészült épületek – kivéve a már gazdára talált 5-7 –, illetve az azokat a Hungária körúttal összekötő telkek tulajdonjoga pedig a következő év végén teljes egészében dr. Vázsonyi Jenőnére (sz. Deutsch Zelmára) szállt, aki nem folytatta az élénk színekre festett, mára szépen megnőtt fasor mögé bújó modern házak építését.

Ebben minden bizonnyal közrejátszott Grósz 1935. júniusában bekövetkezett halála, de talán anyagi nehézségei is adódtak, hiszen 1939-ben a 13-15. tulajdonrészének felétől, a kövektező évben pedig a sorban következőként beépítésre váró telektől is megvált, hogy ott a Mester utca egyik bérházából nyugodtabb helyre költözni vágyó Simonovics Emil és felesége építtethesse fel a saját házát.

Fotó: Lakás-Történet / Budapest Főváros Levéltára

A belvárosi otthonuktól mindössze néhány lépésre, a Liliom utcában dolgozó építész, Sipos Béla (1888-?) által tervezett, némiképp az utcát nyitó két szomszédos ikerház elemeinek összeilesztésével született ház látványterve és alaprajzai kilenc évvel a szomszéd után, 1943. január 12-én indultak el a fővárosi ítészek felé, akik jól tudták, hogy a munka hasonlítani fog az utca más épületeihez, hiszen 1940-ben a főváros Városrendezési Bizottsága komoly szabályokat hozott az egységes utcakép érdekében:

az épülő új házak magasságát 12 méterben maximalizálta, még azt is kikötve, hogy csak lapostetős épületek kaphatnak helyet az üres telkeken.

A Nacsa Ferenc vezetésével megszületni vágyó ház zöld utat kapott, afelett azonban már nem a Simonovics-házaspár, hanem Kanczler Aladár, a Meteor Kávéház ügy- és üzletvezetője őrködött, hiszen az immáron Gerle utca 11-ként – a főváros 1938. áprilisában megszüntette ugyanis a Gizella udvar nevet – ismert telek 1943. februárjában az ő tulajdonába került.

A 17. és 19. számú épületek. A szerző felvétele.

A ma sűrű növényzet mögé bújó, 17-19. számot viselő páros talán az egyetlen, ami ugyanúgy fest, mint a háború éveiben: stimmelnek az ablakot védő rácsok, valamint a földszinti nyílászárókat körülvevő téglaburkolat is, noha a 17. kapuját néhány évvel ezelőtt modernebbre cserélték.

A sorban épült ikerházak belső terei egykor nem igazán különböztek egymástól, ez azonban az építésük óta nyilvánvalóan jócskán megváltozott, legfontosabb jegyeik azonban megmaradtak: továbbra is csendes menedékként állnak ellen a körülöttük egyre nagyobbá és zajosabbá váló városnak, a lakók pedig még mindig a házak mindegyikéhez tartozó hosszúkás udvarokon, illetve a járókelők számára szintén láthatatlan teraszokon pihenhetik ki a munkanapokat.

A kép jobb szélén a 13-15. világos tömje, mögötte pedig a közel egy évtizedes késéssel született 17-19. A háttérben Zöldy Emil már említett Hungária körúti óriásának részlete, illetve óratornya látszik. A szerző felvétele.

Az egykori Gizella udvar kiépítése a második világháború kitörésével örökre megállt, noha 1941. októberében a székesfőváros még kiadott egy építési engedélyt a frissen alakult Gerle-utcai Házépítő Szövetkezet részére, ami egy Hámor (Hamburger) István által tervezett kétemeletes bérházat akart viszontlátni az utca középső szakaszán. A tervek a háborús frontvonal közeledte, valamint a hirtelen politikai változások miatt sosem váltak valósággá.

A háború legkeményebb évei

Az ikerházak Budapest ostromának napjaiban jó eséllyel nem szenvedtek sérüléseket, az azt megelőző évben azonban a magyar történelem szomorú epizódjának szemtanúi voltak: a Farkas Ákos polgármester által 1944. június 16-án kiadott rendelet alapján a 7., a 13., és a 15. is csillagos házzá vált.

A rejtély

A száz-százhúsz négyzetméteres lakásokat (és közel ugyanekkora kerteket) rejtő köz végén áll azonban egy rejtélyes, néhány hónappal ezelőtt sárgára festett épület is, ami a 21. számot viseli, és sem építésének éve, sem tervezője nem ismert.

A szerző felvétele.

Építtetőjének neve azonban ismert: a faipari üzemét 1943-tól itt működtető műasztalos, Zubovits Rudolf és családja a hetvenes évekig tartotta életben az itt létrehozott üzletét, a család azonban a későbbi évtizedekben is az épület tulajdonosa maradt.

A háború után

Az 1955-re megszületett szocreál tömb, valamint a rendszerváltás után megszületett, irodáknak és lakásoknak otthont adó épületek mostanra fizikailag is ellehetetlenítették a békés minitelep növekedését, de talán jobb is így, hiszen az 1966 óta a magyar barokk irodalom történetírója, Cserei Mihály nevét viselő köz rejtett szépségként maradhatott meg az épített örökségének szép darabjait az elmúlt években sorra elveszítő fővárosban.

Az apró, kertes ikerházak (kékkel keretezve), illetve az ismeretlen időben hozzájuk tapadt, ma sárga nagytestvér (zölddel jelölve). Fotó: Google Maps

Az utcácskát a híres lakók sem kerülték el: az ötvenes évek végén a 7. számú házban élt a népszerű táncdalénekesből színésszé vált Kazal László (1911-1983), egyik szomszédjában pedig másfél évtizeddel később a mexikóvárosi olimpián (1968) aranyérmes magyar futballválogatott és a Budapest Honvéd oszlopos tagja, a Csikóként emlegetett örök ígéret, Kocsis Lajos (1947-2000) élt.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.