A sorozatok aranykora a futball-dokumentumfilmeket is elérte: az elmúlt két évben több futballklubról is készült a kulisszák mögé betekintést ígérő sorozat az Amazonon és a Netflixen, a The Guardian pedig már arról írt nemrég, hogy a focidoku-sorozatok izgalmai vetekszenek a Trónok harcával is. Ez persze túlzás, de a műfajban tényleg sok tartalék rejlik még, hiszen korunk igazi, közönség előtt zajló, nagy drámái szerencsére már a stadionokban történnek, nem pedig valami flandriai sártengerben vagy az Isonzónál. Sajnos arról már lemaradtunk, hogy egy filmes stábot beküldjünk Sebes Gusztáv taktikai értekezletére az angol-magyar előtt, vagy hogy belülről végigkövessük mondjuk a Manchester United nagy szezonját, amely az 1999-es, Bayern München elleni BL-döntővel végződik, és így tovább, de most végre eljutottunk oda, hogy egyes klubok már beengedik a stábokat a színfalak mögé, akár hónapokon keresztül is. A filmben rejlő PR-érték persze nagy szó, nem véletlenül a pénzkeresésben mindenkire köröket verő angol klubok figyeltek fel rá leginkább, és le is szerződtek a nagy streamingszolgáltatókkal. Készült ugyan sorozat a Juventus egy szezonjáról, most pedig a napokban mutatták be a Borussia Dortmund tavalyi idényéről készült Amazon-sorozatot is, de az angoloknál nemcsak ilyen sztárklubok vállalkoznak hasonlóra.
Ugyan tavaly elsőként a Manchester City százpontos szezonjáról mutatták be az All or Nothing című sorozatot, de a nagyobb feltűnést a jelenleg harmadosztályú Sunderlandről készült Sunderland ‘Til I Die keltette. Mert míg a nagy nemzetközi sztárcsapatok életében nehéz olyan istenigazából váratlan fordulatokba szaladni, a Sunderland esetében sikerült egy teljes összeomlást megörökíteni: a másodosztályba kiesett klubról azzal a szándékkal forgattak, hogy végigkövetik, ahogy visszajutnak a Premier League-be, ehhez képest tragikomikus szerencsétlenkedés következett, aminek végén a csapat kiesett a harmadosztályba. Ráadásul néhány szereplőről nem túl pozitív képet festett a sorozat: a nehéz sorsú, munkásosztálybeli szurkolóbázissal szemben hétről hétre nagy pénzeket felvevő, lábát lógató Jack Rodwell például ideális főgonosz, és ahogy a klubigazgató dühében káromkodik az irodájában, amikor nem sikerül eladni, az maga a nagybetűs dráma. De többen is panaszolták utólag, hogy nem tüntették fel őket jó színben a filmesek, viszont pont ez a garancia rá, hogy a néző valós feszültséget és konfliktusokat lát, amitől ugye egy dráma dráma lesz.
A Take Us Home: Leeds United esetében ilyen sértődések nem lesznek, pedig a klub tavalyi szezonja tényleg igazi hullámvasút volt, mely megfilmesítés után kiáltott. Eleve egy alvó óriásról beszélünk, a hatvanas-hetvenes évek legendás csapatáról, mely még az ezredfordulón is a BL-ben szerepelt, azóta viszont nagyot fordult a világ, és már 15 éve hiába próbál visszakapaszkodni a Premier League-be. Tavaly nyáron aztán a klubvezetés gondolt egy nagyot, és kinevezte vezetőedzőnek azt a Marcelo Bielsát, aki a jelenleg aktív edzők között az egyik legnagyobb hatású szakember, hiába nincs tele trófeákkal a vitrinje. Ő pedig tényleg teljesen átformálta a klubot, a középszerűnek tartott játékosokat hetek alatt klasszisokká tette, és kevés új igazolással, sosem látott futballt játszva verték végig a Championship mezőnyét az idény első felében. Aztán azonban jöttek a nehézségek: először a kémbotrány, amely hetekig uralta a sportsajtót, és Bielsa rendhagyó sajtótájékoztatójával ért a csúcsra, ahol prezentációval ismertette, olyan részletesen feltérképezik az ellenfeleket, hogy ahhoz képest már semmiség, hogy még az edzéseikre is megfigyelőt küldenek. Majd a januári átigazolási időszakban tényleg az utolsó pillanatban ment a levesbe a Swansea szélsője, Daniel James leigazolása, és ezzel párhuzamosan a csapat teljesítménye is kezdett romlani, a végén váratlan vereségekkel csúszott le az automatikus feljutásról. De hátra volt még az Aston Villa elleni meccs, ahol Bielsa arra utasította a játékosait, engedjék gólt rúgni az ellenfelet a középkezdésből, mert nem fair módon szereztek vezetést, végül pedig jött a rájátszásban a kiütés a kémbotrány kirobbantójától, a Derby Countytól.
Utóbbi például sokkal többet szerepel, mint maga Bielsa, ami nem a filmesek hibája, hiszen az argentin edző híres arról, hogy nem áll szóba újságírókkal a sajtótájékoztatóin kívül. Itt végül egy rövid monológ erejéig mégis kötélnek áll, de a sorozat nagy részében csak néha látjuk sétálni a folyosón, vagy éppen aggodalmas arccal a pálya szélén. Bátran mondhatjuk, hogy semmi újat nem tudunk meg róla a sorozatból, ellentétben Andrea Radrizzanival, a feltörekvő milánói üzletemberrel, aki nemcsak a Leeds United tulajdonosa, de a filmet készítő Eleven Sports kábelcégé is. Ennek ismeretében nem olyan meglepő, hogy Radrizzanit valósággal imádja a kamera: láthatjuk, ahogy a meccsen bosszankodik vagy örül, láthatjuk a szülei házában a gyerekkori fotóit, és láthatjuk a gyerekei és a felesége körében otthon. Megtudhatjuk, hogy mennyire fontos neki a klub, hogy mennyire jó fej a szurkolókkal, sőt, egyszer még egy gyerekkórházba is elkísérhetjük jótékonykodni – bátran mondhatjuk, hogy utóbbi jelenet a sorozat mélypontja.
Rajta kívül megkedvelhetjük a vezérigazgató Angus Kinneart és a klubigazgatót, a temperamentumos, spanyol Victor Ortát is, akiről azért sikerül elkapni egy emberi momentumot, amikor a Dan James-átigazolás kútba esése után a könnyeivel küszködve ront ki az irodájából. A játékosok is készségesen a kamera elé állnak, nem nagyon mond senki csúnyát a másikról, egyedül az ellenfelét színészkedve kiállíttató csatárt, Patrick Bamfordot cukkolják egyszer alig észrevehetően. Itt nincsenek olyan jelenetek, mint a Sunderland-sorozatban a szurkoló, aki majdnem összeverekszik Chris Coleman menedzserrel, az itt bemutatott fanatikusok csalódottak ugyan a vereségek után, de semmi olyat nem csinálnak, ami rosszat tenne a klub hírnevének. Pláne, hogy a sorozat egyik fő üzenete az, hogy az egész város a csapat mögött áll, és ők a legszenvedélyesebb szurkolók a világon (ugyanezt állította persze a saját szurkolóikról a Sunderland-sorozat is). Az pedig külön zavaró, hogy még a meccsrészletek sem eredeti kommentárral hallhatók, hanem egy utólag felmondott, steril kommentár kíséri az összefoglalókat.
Vannak persze jó dolgok is: az öltözőfolyosókon készült felvételeken láthatunk olyan jeleneteket, melyeket tényleg sehol máshol, így például azt, ahogy a Wigan menedzsere, Paul Cook rekedtre ordibálja magát a játékvezetőkkel. És persze itt van Russell Crowe, akit Leeds-szurkolóként sikerült megnyerni narrátornak, és az ő hangja végig ad a filmnek egy drámai alaphangulatot, még akkor is, amikor teljesen hétköznapi dolgokról beszél. Járt a stáb Bielsa sikereinek helyszínén, az argentínai Rosarióban, ahol ma is tömegek szurkolnak miatta a Leedsnek, megismerünk külföldi Leeds-szurkolókat (köztük három magyart is), és feltűnik sok mindenki, ám az alkotók tényleg kényszerpályán mozognak, hiszen bántóan hiányzik a főszereplő, Marcelo Bielsa. Az ő házába azonban nem jutunk be, ahogy az öltözőbe sem (talán ez a legfájóbb hiányossága a sorozatnak) és sajnos, amikor megszólal, akkor sem mond sok konkrétumot, csak azt, szereti a klubot, és sajnálja, hogy nem sikerült a feljutás. Sőt, azt is mondja egyszer, tudja, miben hibázott, de hogy ez mi volt pontosan, az sajnos megint csak nem derül ki a filmből. Ugyancsak adós marad a film azzal, hogy legalább megpróbálja megérteni, mi történt a csapattal, miért omlott össze látványosan a kiesőjelölt Wigan elleni meccsen, ahol hazai pályán (!), egy-nullás vezetésről (!!), emberelőnyben (!!!) volt képes veszíteni. Itt a filmben pedig csak megtörténik.
A jó hír azonban az, hogy lehet javítani: Bielsa a nyáron szerződést hosszabbított, a csapat kicsit átalakult, de állítólag a vezetők teljesítették a kívánságait, és most, öt forduló után a Leeds vezeti a tabellát, parádés futballal, akárcsak tavaly. Senki ne higgye azonban azt, hogy sima lesz az út, sőt, Bielsát és a klubot ismerve biztosak lehetünk benne, hogy az idei szezonban is lesznek bukkanók bőven. Mondanám, hogy talán nemcsak Bielsa, de a készítők is tanulnak majd a hibákból, de félő, hogy a megbízóik teljesen elégedettek ezzel a mostani sorozattal így, ahogy van. És félő, hogy a tulajdonosok nem is fognak másként tekinteni a filmre, mint propagandaeszközre, egy Sunderland ‘Til I Die csak véletlenül készülhet el ma már. Remélhetőleg nem lesz a focis dokusorozatok jövője, mert ebben a műfajban sokkal több van egy PR-rel vegyített korrekt idényösszefoglalónál.
Take Us Home: Leeds United, 2019, 6 rész, Amazon.
