Foci

Éhen is halhatunk, csak a focicsapat nyerjen a hétvégén

A futball őshazájában, Angliában is csak nagyon kevés tábor veszi fel a versenyt a szebb napokat is látott sunderlandiekkel. Londontól jó messze, úgy 430 kilométerre, fent, északon, Sunderland gazdasága egykor a szénbányáiból és a hajógyártásból virágzott. Ám amikor a ’80-as években beütött a krach, bezártak a bányák és a gyárak, a város lakosságának legalább 20 százaléka elvesztette a munkáját.

Noha azóta sikerült menteni a menthetőt, és azért lehet dolgozni, a trauma a mai napig hatással van a közösségre. Még mindig rengetegen nélkülöznek, ezrek élnek az országos átlagszínvonal alatt, és akkor még az oktatásról, na meg a tinédzserek korai gyerekvállalásáról nem is beszéltünk.

Sokak számára nincs kiút. Ott van viszont a helyi focicsapat, amely a múltban nem egyszer szolgált mankóként az éppen földbe álló város számára. Az biztos, hogy a gyárakat be lehet szántani, ám a Sunderland A.F.C.-t nem vehetik el.

Hiába a fájdalom és a kilátástalan jövőkép, amíg a csapat nyer, könnyebb elviselni a nehéz hétköznapokat. A nagyobb baj az, hogy már a klub sem a régi. A november végén, a Netflixen bemutatott Sunderland ‘Til I Die – azaz Sunderland amíg élek – című dokumentumsorozata kötelező darab, amely nagyon mélyen beleás az emberek és a klub közötti viszonyrendszerbe.

A készítők jól felismerték, hogy itt nem az öltözőn kell lennie a hangsúlynak: néhány játékost és a vezetőedzőt emelték csak ki, mivel sokkal fontosabbnak tartották bemutatni, hogy egy-egy elvesztett meccsnek, vagy egy-egy hősies győzelemnek milyen következményei vannak a helyi életre.

Az alapsztori rém egyszerű: a klub 2017-ben, kilenc szezon után kiesik a Premier League-ből, és az angol másodosztályban folytatja. Ez nem lehet sztandard egy olyan csapatnak, mint a nagymúltú, közel 140 éves Sunderlandnek, így természetesen azonnal a visszajutás a cél. Ezt várják el a szurkolók és ezt várja el mindenki, akinek csak egy pici köze is van a labdarúgáshoz.

Csakhogy közben kiderül, hogy a tulajdonos nem hajlandó több pénzt fektetni a csapatába, így az a faramuci helyzet áll elő, hogy a város, a játékosok és a szakmai stáb egyedül maradt a világ egyik legbrutálisabb ligájában, az angol másodosztályban.

Hát lehet ennél rosszabb? Bizony, lehet.

A mosolygós szemek mögötti gyász

Ha valaki látta a Netflix First team: Juventus vagy az Amazon All or Nothing: Manchester City sorozatait, felejtsen el mindent, itt nincs szó csillogásról, sztárságról, éppen ellenkezőleg, a lassú elmúlás, a szomorú hétköznapok, az örökös civódás és az emberi félelmek mögé nézhetünk be.

Megtudthatjuk, hogy milyen az, amikor a nyakadba szakad egy egész város, benne több tízezer fanatikussal, akik csak és kizárólag szeretett csapatukért élnek.

A Sunderland A.F.C. a kovásza a közösségnek: ha nyer a csapat, még a hétfő reggeli nap is máshogy süt, ha viszont kikap, a következő hétvégéig úrrá lesz a letargia.

Ez olyan, mint egy rossz kapcsolat. Folyamatosan megcsalnak, már rég szakítanod kellene, mégsem tudsz

– mondja egy szurkoló rögtön az első részben az egyik szörnyen sikeredett felkészülési meccs után.

Ez a kijelentés aztán tételmondatként is értelmezhető: amíg a nemtörődöm tulajdonos és a láthatóan inkompetens szakmai vezetés hétről hétre csalódást okoz, addig a legkitartóbb fanatikusok akár a világ végére is elkísérik a csapatot. Hogy aztán újra, meg újra, meg újra csalódjanak.

Ez egy örökös körforgás, egy csapda, amiből fura módon nem is nagyon akarnak kiszállni az érintettek. Nem is egyszerű, hiszen valahol mégiscsak igaz, hogy az embernek egyetlen kedvence lehet. De történjék akármi, akkor mellette jóban, rosszban kitart.

Fotó: Robbie Jay Barratt – AMA/Getty Images

A hatalmas távolságok miatt egy-egy meccstúra őrült pénzekbe kerül a szurkolói buszon, de vannak, akiket nem lehet eltántorítani. Érdemes megfigyelni, hogy ahogy haladunk előre az évadban, úgy fogynak el a sunderlandi stadionból az emberek, mégis, van egy elnyűhetetlen mag, amelyiket nem lehet megkerülni. Ez a lojalitás: szívják a fogukat, a nyílt utcán üvöltve káromkodnak, de ugyanúgy ott lesznek a következő hétvégén. Ezt vállalták, és ehhez tartják is magukat.

Olyan lelkesedéssel vannak a csapat iránt, amely felülírja a racionális döntéseket. A maradék pénzüket a csapatra költik, cserébe csupán annyit kérnek, hogy a játékosok tegyék ki a szívüket a pályára.

Túl sok pénz ez egy ilyen mocsokra. Nulla alázat, nulla szenvedély, nulla ötlet, nulla stílus

– mondja egy fanatikus egy újabb megalázó vereség után.

Ez történik, ha a játékosok és az edzők elfelejtik az egyezség rájuk eső részét. Ilyenkor aztán könnyen elpattanhat a húr, mint például annál az embernél, aki egyszer nekiment a Netflix stábjának, és széttörte az egyik kamerát.

A csalódás valahol érthető: a futballistáknak példát kellene mutatnia, egy olyan munkásvárosban, mint Sunderland. Egyszerűen nem mehetsz ki a pályára szív és lélek nélkül, miközben évi százezer fontokat keresel.

A helyiek nagy részét edzett, kemény, munkásemberek adják, akik számára a világot jelenti, ha a csapatuk nyer. A lényeg, hogy ha csak 1-0-ra is, de nyerjenek, mert a futball adhat reményt a lehetetlen helyzetekben, a legnehezebb pillanatokban. Mi marad nekünk, ha már reménykedni sem lehet? Persze, a nagy semmi.

Sunderland ‘Til I Die, 2018, Netflix. 24.hu: 9/10 

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.