Legutóbb 44 évvel ezelőtt övezte ekkora érdeklődés a Leeds United új edzőjének a személyét, mint most. Akkor, 1974 júliusában Brian Clough kinevezése hozta lázba az angol fociközvéleményt: Clough zseniális edző és nagypofájú, közkedvelt médiaszemélyiség volt, a Leeds pedig a korszak legeredményesebb angol csapata, és látszott, hogy ez minden idők legjobb vagy legrosszabb húzása lesz. Végül az utóbbi történt: a játékosokat rögtön az elején maga ellen fordító Clough példátlanul gyorsan elbukott, de az a 44 nap ma már legendás, nem utolsósorban azért is, mert könyv és játékfilm is készült belőle The Damned United címmel, amely tett róla, hogy Clough és a Leeds rövid életű házassága a popkultúrát sem hagyja érintetlenül.
Marcelo Bielsa már túl van a 44 napon, sőt, rögtön az első meccsén maga mellé állította a szurkolókat is, de tény, hogy egy hasonlóan kiszámíthatatlan és különc edzőről van szó, akinek nem véletlenül Bolond a beceneve. Ő az az ember, aki bármikor tud meglepetést okozni: hagyott már ott klubot az idény első meccse után, sőt, olyan is volt, hogy két nap után felállt a Lazio kispadjáról (bár ő sosem a padra ül a meccseken, hanem egy dobozra). Ráadásul itt nem is Bielsa az egyedüli gyenge láncszem: a Leeds United az elmúlt másfél évtizedben tényleg folyamatosan igazolta, hogy a mindenkori klubvezetés igen leleményesen tudja tönkretenni azt is, ami valami csoda folytán még működne. Mégis, a tény az, hogy a generációja legnagyobb hatásúnak tartott edzője leszerződött az angol futball legmélyebben alvó óriásához, és ez már önmagában izgalmas, a részleteket ismerve pedig különösen az.
Persze a 63 éves argentin edző amellett, hogy hasonlóan különc és érdekes egyéniség, nem sokban emlékeztet Brian Cloughra. Példának okáért utóbbit nem sorolják a labdarúgást forradalmasító edzők közé, viszont Clough Bielsával ellentétben tudott nyerni: volt angol bajnok a Derby Countyval és a Nottingham Foresttel (két jelentéktelen, addig soha semmit nem nyerő klubbal), sőt, utóbbival kétszer egymás után megnyerte a Bajnokok Ligája elődjét, a BEK-et is. Bielsának viszont nemzetközileg értékelhető eredménye nem sok van: három argentin bajnoki cím még a kilencvenes évekből, illetve Argentínával olimpiát nyert 2004-ben, azóta semmit, európai edzősködése pedig végképp eredménytelen. Mégis, hiába vannak sikeresebb kollégái Ancelottitól Mourinhóig, egyiküknek sem volt akkora hatása a futball fejlődésére, mint Marcelo Bielsának. Utóbbit tartja edzői példaképének Pep Guardiolától kezdve Mauricio Pochettinón át Diego Simeonéig egy sereg sikeres, mai edző, aki mellesleg homlokegyenest eltérő stílusra esküsznek, mégis Bielsa volt rájuk a legnagyobb hatással. (Az anekdota szerint Pochettinót, aki egykor a játékosa volt, úgy fedezte fel Bielsa, hogy éjszaka bekopogott a szüleihez, miután a figyelmébe ajánlották a fiatal tehetséget. A szülők felajánlották, hogy felébresztik, de Bielsa leintette őket, vetett egy pillantást az alvó Pochettino lábaira, és megállapította, hogy válogatott játékos lesz belőle.)
Bielsa nagyjából párhuzamosan jelent meg a színen a holland totális futballt modernizáló Louis van Gaallal a kilencvenes években, és mindketten a 3-4-3-as felállással hozták vissza a támadófoci divatját egy olyan korszakban, amikor mindent a pragmatikus, reaktív futball uralt. Bielsától eredeztethető a ma már alapvetésnek is tekinthető felfogás, mely szerint a védekezés az ellenfél letámadásával kezdődik: „A védekezés Bielsa számára a proaktivitásról szólt, nem arról, hogy minél több embert pakoljon a labda mögé, és dedikált emberekkel vadássza a labdást. Az volt a célja, hogy minél feljebb szerezze meg a labdát, vagyis azelőtt megfojtsa az ellenfelek támadásait, hogy azok lendületbe jöttek volna” – magyarázta Bielsa filozófiáját Jonathan Wilson a Futballforradalmak című könyvében. Az edző négy alapelve a folyamatos figyelem, a mozgékonyság, a rotáció (vagyis nincsenek poszthoz kötött játékosok) és az improvizáció.
Bielsa csapatainál tényleg nincsenek rögzített posztok: a Leeds első meccsén például papíron 4-1-4-1-es hadrendben kezdett, de labdaszerzéskor a védekező középpályás visszalépett a védelembe, a szélsőhátvédek pedig szárnyvédőként nyomultak előre, és a Bielsa védjegyének is tartott 3-3-3-1-es rendszerre álltak át. A játékosai iszonyatos mennyiséget futnak, folyamatos mozgásban vannak, és az agresszív letámadás rendkívüli erőnlétet is igényel, ugyanakkor az edző állandó kockázatvállalásra is biztatja a futballistáit. Látható, hogy egyes elemek ebből illenek Guardiola mindenkori csapataira ugyanúgy, mint Simeone Atletico Madridjára, mégis ég és föld a két játékfilozófia, pedig mégis ott gyökerezik.
Az argentin klubcsapatai, a Newell’s Old Boys és a Velez Sarsfield mellett ezeket az elveket leginkább a chilei válogatottba sikerült átültetnie: argentin szövetségi kapitányként ugyan szintén nem volt sikertelen, de a legfontosabb pillanatokban (a 2002-es vébé csoportkörében, majd két évvel később a Copa America döntőjében) mégis elbukott. Chilében viszont ő alakította ki a Vidal, Alexis Sanchez, Isla, Medel fémjelezte csapatot, mely aztán Bielsa távozása után is évekig a nemzetközi elitbe tartozott, Európában pedig a legközelebb az Athletic Bilbao élén jutott a sikerhez, amikor 2012-ben csapatával az Európa Liga döntőjébe jutott, imponáló játékkal takarítva el útközben a Manchester Unitedot is. Abban az idényben a Bilbaóval a spanyol kupa döntőjébe is bejutottak, de ott is vereséget szenvedtek, és a csapat láthatólag teljesen felőrlődött az idény végére. Ez ráadásul állandó probléma Bielsa csapatainál: következő klubja, az Olympique Marseille is félúton vezette a bajnokságot, nagyszerű focival, végül azonban csak a negyedik helyen vánszorgott a célba. A rá következő idény első meccse után Bielsa felmondott, majd jött a Laziónál töltött két teljes nap, végül eddigi utolsó munkahelye a nagy ambíciókat tápláló Lille volt, ahol azonban megbukott, és láthatóan nem sikerült a képére formálnia a keretet.
De miért is tartják Bielsát bolondnak? Hát, mondjuk úgy, hogy jó sok bogara van. Így például egy őrült professzornak is becsületére válna, ahogy a kényszeresség határáig odafigyel a részletekre. Elképesztő mennyiségű információt tárol a futballról: amikor például a Leeds vezetői az állásinterjún megkérdezték, mennyire van képben a Championship mezőnyével, Bielsa válaszként jegyzetei segítségével végigvette két választott klub, a Bolton és a Burton összes felállását az előző idényben, milyen felállásokban játszottak és hányszor, majd sorra vette az összes többi klubét, és még azt is kiszámolta, melyik hadrend milyen eséllyel veri meg a másikat. De ilyen volt ő húsz évvel ezelőtt is, amikor még nem terjedt így az információ: a Velez Sarsfieldnél például ragaszkodott egy olyan számítógéphez, melynek a merevlemezére felfért a kismillió screenshot, amely akkor még a legtöbb ember számára ismeretlen fogalom volt. Most a Leedsnél is ágyat kért az irodájába, hogy minél több időt tölthessen videók tanulmányozásával.
Hasonlóan kiterjed a figyelme minden részletre: a Lille-nél húsz külön bungalót építtetett az edzőpályák mellé, hogy a játékosai ott is alhassanak, és a lehető legtöbb időt szentelhessék a közös munkának. Elképesztően intenzív edzéseket vezényel mindenkor csapatainak, a Leedsnél is megduplázta a terhelést, és ennek az lett a következménye, hogy már az előkészületi meccseken többet futottak a játékosai, mint a korábbi tétmeccseken. Bielsa a játékosait felkészíti minden egyes lehetséges szituációra, egyenként is rengeteget foglalkozik velük, ugyanakkor mégis helyet hagy az improvizációnak is.
Bielsa érkezése érthetően felkavarta a brit médiát is, amely már korábban is kitüntető figyelemmel foglalkozott a csodabogár argentin edzővel, aki sosem ad interjút, és kizárólag sajtótájékoztatóin kommunikál az újságírókkal. Néhány sztori azért így is eljutott Bielsa módszereiről az újságokhoz, melyek közül egy a világsajtót is bejárta: az edző megkérdezte, hány órát dolgozik átlagosan egy Leeds-szurkoló egy meccsbelépőért, a válasz három óra volt. Erre Bielsa fogta a játékosait, és három órán keresztül szemetet szedetett velük az edzőpálya környékén, hogy megértsék, mennyit dolgoznak a szurkolóik a szenvedélyükért. A Guardian cikkéből ezenkívül kiderült az is, hogy Bielsa rendszeresen ellenőrzi, mennyire porosak a felületek az edzőkomplexumban, és amikor egyszer egy lábnyomot látott az egyik falon, kiborult, hogy ez annyit jelent, valakinek azért volt ideje a falnak támaszkodni, mert nem a feladatára koncentrált.
Az edzőnek még azt is elnézik, hogy nem beszél angolul, pedig volt olyan menedzser (például Walter Mazzarri a Watfordnál), akinek részben ez okozta a bukását. Bielsa viszont rendkívül bizarr sajtótájékoztatókat tart, ahol a mellette ülő tolmács súgja a fülébe a kérdéseket spanyolul, ő pedig spanyolul válaszol rájuk a fordítójának. Ráadásul mindezt úgy, hogy ténylegesen a tolmács beszélget az újságírókkal, Bielsa ugyanis egyiküknek sem néz a szemébe. A meccs utáni kötelező interjúban pedig egyenesen a tolmács súgja hallhatóan a fülébe az angol válaszokat (lásd a lenti videót). Az edző fura viselkedése a Leeds kispadján is szemet szúrt a tévénézőknek, ahogy teljesen kifejezéstelen tekintettel, inkább lemondóan nézett csapata első két góljánál a Stoke ellen, mintha azokat a Leeds kapta volna. A Bielsa-jelenség borítékolhatóan egész biztosan a brit sportsajtó kedvenc témája marad a továbbiakban is, pedig a Championship klubjainál egyértelmű a szemléletváltás: még pár éve is jellemzően ugyanaz a néhány edző járt körbe-körbe, de a régi gárda egyre hátrébb szorul, és olyan merész választásokat láthatunk, mint a kezdő Frank Lampard, vagy az új angol edzőreménység, Darren Potter, aki egy harmadosztályú svéd kiscsapatot, az Östersundot vitt az Európa Liga csoportköréig. Több érdekes edző is dolgozik tehát a ligában, de Bielsával érdekesség szempontjából egyik sem érhet fel.
Amikor múlt vasárnap az idény első bajnokiján a Leeds a Stoke csapatát fogadta, a szurkolók gyanakodva nézegették a kezdőcsapatot, melyben mindössze egy új játékos került be, a többiek ugyanazok voltak, akik tavaly csak bukdácsoltak. A gyanú azonban hamar elszállt, amint a Leeds úgy ugrott neki a Premier League-ből frissen kiesett ellenfelének, ahogy az egy Bielsa-csapattól elvárható. A tavaly kikezdett játékosok valósággal megtáltosodtak, és olyan intenzitással rohanták le a Stoke-ot, amilyet nálunk valamikor maximum a második világháborúban láthattunk. A Leeds nemcsak jól játszott, hanem tényleg mutatott valamit abból a zseniből, ami Bielsát jellemzi, és olyan stílusban focizta le ellenfelét – agresszív letámadással, sok futással, váltással és merész egyéni megoldásokkal -, amilyet tényleg csak az élcsapatoktól látni Angliában. A játékosok mertek vállalkozni, nem ijedtek meg a párharcoktól, és a közönséget is pár perc alatt sikerült teljesen felvillanyozniuk. Néhány védelmi megingásból azért látszott, hogy akad még munkája az edzőnek, és a Stoke játékoskeretének ereje is megmutatkozott, ezért az igazán nagy verést elkerülték a vendégek, de a 3-1-es végeredmény így is évek óta nem látott start az Elland Roadon.
Nem lehetett azonban nem észrevenni, hogy az utolsó tíz percben egymás után több Leeds-játékost is görcs miatt kellett ápolni, és sokak szerint ez lehet a kritikus pont. Bielsa ugyanis a közhiedelem szerint azért nem nyer semmit a csapataival, mert mindig túlhajtja őket: nem bírják a fokozott fizikai terhelést, és a futballisták mentálisan sem tudtak megbirkózni azzal az igénybevétellel, amit Bielsa játékfilozófiája jelent a számukra. Sőt, az Independent cikke arra is felhívta a figyelmet, hogy korai még az öröm, hiszen a Lille is egy három-nullás sikerrel indított tavaly, aztán a következő győzelmükre novemberig kellett várni. Egyébként is, a Championship önmagában elképesztően megterhelő a 46 meccses idényével, ezért érthetően sok a kérdőjel Bielsa körül, de az biztos, hogy nem mindennapi kaland lesz a Leedsben töltött ideje.
Van olyan elmélet, mely szerint egy edzőnek és egy klubnak passzolniuk kell egymáshoz. Így például Bielsa azért is bukhatott meg tavaly a Lille-nél, mert hiába kapott meg mindent, amit kért a klubvezetéstől, egyszerűen nem illettek egymáshoz. Egy olyan született romantikus, mint az életét a támadófocira feltevő Bielsa talán semmi izgalmasat nem talált ebben a francia középcsapatban, ezzel szemben Európa vitán felül legromantikusabb csapatával, a csak baszk játékosokkal felálló Athletic Bilbaóval nem volt ilyen problémája, mint ahogy a gazdagabb városok (Párizs, Lyon, Monaco) felturbózott nagycsapatai ellen az alsóbb néposztályokat képviselő Marseille-ben is lehetett találni valami hasonlót. Éppen ezért lehet, hogy a valószínűség azt diktálja, Bielsa pár hónapon velül összeveszik a vezetőséggel, vagy megint túlhajtja a játékosait, vagy egyszerűen csak megint nem jön össze neki, de mégis van rá egy kis esély, hogy a 2004 óta az alsóbb osztályokban sínylődő, de fénykorában a fél világot végigverő Leeds United lesz az a klub, amely végre valami kézzel fogható sikerhez segíti a világ legnagyobb hatású aktív edzőjét. Ha meg nem, akkor maximum forgatnak egy filmet róla is.
