1922-ben egy bíró államellenes izgatásért három hónap börtönre ítélte Adolf Hitlert, egy angol régész feltárta Tutanhamon sírját, James Joyce megjelentette Ulysses című regényét, Sztálint választották a szovjet Kommunista Párt főtitkárává, és megszülettem én.
A Genf melletti Choulex nevű falucskában nevelkedtem egy tizenhét holdas birtokon álló villában; a ház előtt cédrusok nőttek, az ablakok előtt vászonfüggönyök lógtak.
A padláson meg azt tanultam meg, hogyan ismerhetem fel pusztán a szaga alapján a kadmiumvöröst vagy a nápolyi sárgát, és milyen érzés, ha az embert szőnyegporolóval verik.
Ahonnan én származom, ott a kérdésre, hogy ki fia-borja, a szülei nevével válaszol az ember. Apám egy harmadik generációs konszern főnöke volt, mely selymet importált Olaszországból. Anyám egy német nagybirtokos lánya, aki elvesztette a vagyonát, mivel túl sok armagnacot ivott. „Elpityókázta”, mondogatta anyám, akit ez a legkevésbé sem bántott. Mindig büszkén mesélte, hogy apja temetésén a Fekete Reichswehr teljes vezérkara megjelent.
Esténként anyám altatódalt énekelt a hullócsillagokról, és ha apám elutazott, ivott valamit a magányosság ellen, meghagyta a személyzetnek, hogy a tolják a fal mellé az asztalokat, feltett egy lemezt, és bécsi keringőt táncolt velem. Nagyon magasra kellett nyújtózkodnom, hogy a vállára tudjam tenni a kezem.
Azt mondta, én vagyok a legszebb fiú Németországban, noha nem is Németországban éltünk. Olykor megengedte, hogy kifésüljem haját, azzal a bikaszarvból készült fésűvel, melyet apám ajándékozott neki; anyám ilyenkor azt kérte, olyan legyen a haja, mint a selyem. Meg kellett ígérnem, hogy ha megházasodom, én fésülöm majd a feleségem haját. Bámultam anyámat a tükörben, ahogy csukott szemmel ült előttem, és csak úgy ragyogott a haja. Megígértem.
Ha este bejött a szobámba jó éjt kívánni, a két tenyerébe vette az arcom. Ha sétálni mentünk, fogta a kezem.
Anyám művész volt. Festőművész.
A hallban két olajképe lógott, egy tulipánokat és szőlőt ábrázoló nagyméretű csendélet és egy kisebb festmény, egy lány hátulnézetből, aki két karját összekulcsolja a keresztcsontja fölött. Sokáig néztem ezt a képet. Egyszer megpróbáltam úgy összefonni az ujjaimat, ahogy a lány. Nem sikerült.
Anyám gyakran beszélt arról, milyen nagy festő lehetnék, ellenben nagyon ritkán arról, hogy ő maga festő. Késő este gyakran mesélte, hogy lánykorában felvételizett a Bécsi Festészeti Akadémiára, de a szénrajzvizsgán kudarcot vallott. De talán mindenképpen elutasították volna, mert akkoriban csak nagyon kevés nő járhatott egyetemre. De tudtam, hogy erről nem szabad kérdezősködnöm.
Anyám már a születésemkor szilárdan elhatározta, hogy maga helyett engem küld a bécsi vagy legalább a müncheni festészeti akadémiára. De mindenekelőtt attól óvott, hogy olyan iskolákba járjak, mint például a Feige-Strassburger Berlinben vagy Röver rajziskolája Hamburgban, mivel ezek teljesen „elzsidósodtak”.
Anyám megmutatta, hogy kell tartani az ecsetet, hogyan kell felvinni az olajfestéket a vászonra. Nagyon igyekeztem, mert boldoggá akartam tenni, és még akkor is gyakoroltam, amikor egyedül voltam. Elutaztunk Párizsba, a Jeu de Paume-ban megnéztük Cézanne képeit, anyám meg azt mondta, ha valaki almát rajzol, annak éppen úgy kell kinéznie, mint Cézanne festményein. Megengedte, hogy én csináljam az alapozást a vásznaihoz, kézen fogva vezetett végig a múzeumokon, igyekezett mindenre felhívni a figyelmemet, néha egy képen a színek mélységét dicsérte, egy másikon meg kritizálta a perspektívát.
*
1929-ben összeomlott a tőzsde New Yorkban, a szászországi tartományi választásokon a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt 5 mandátumot szerzett a 96-ból, és nem sokkal karácsony előtt egy kocsi érkezett a falunkba.
Szántalpakon siklott a havon. A bakon, földig érő sötétzöld lódenkabátban egy idegen ült. Apám később a csendőrség segítségével sem tudta megtalálni. És az is felderítetlen maradt, miért tartott hegyes üllővasat maga mellett az ülésen.
Talán tízen voltunk gyerekek, és a templomtéren hógolyókkal dobáltuk a torony vaskakasát.
A hógolyók röpködtek, és szétfröccsentek a kocsi faborításán. Úgy rémlik, az én hógolyóm találta a kocsis halántékát. Azt reméltem, a többi srác felnéz rám ezért. A férfi meg se rezzent.
Megzabolázta a lovát. Kisvártatva leszállt a bakról, odalépett a lóhoz, és súgott valamit a fülébe, aztán odajött hozzánk és elénk állt. Olvadt hó csöpögött a gallérjáról.
Valami olyan svájci nyelvjárásban beszélt, amit ritkán hallottunk a környékünkön.
– Ki dobott meg? – kérdezte halkan, miközben végigmért minket. Hallottam, hogy a fagyott hó megcsikordul a talpam alatt. A levegőben nedves gyapjú szaga szállt.
Gyerek voltam. Szerettem az ajándékokat. Hogy mi a szeretet, azt még nem tudtam. Előreléptem.
– Én.
A hegyes üllőszarv áthatolt arcom jobb oldalán, egészen az állkapcsomig, és felszakította a szájam sarkáig az arcomat. Elvesztettem két zápfogamat és egy metszőfogamat. De erre nem emlékeztem. A kórházi ágyamon ült, pálinkával dúsított teát ivott, amelyet termoszból töltött ki magának. Apám megint üzleti úton volt valahol.
– Boldog vagyok, hogy a kezednek semmi baja nem esett – mondta anyám, és megcirógatta az ujjaimat.
Az arcomon karbolsavba áztatott kötés húzódott. A seb begyulladt. A következő hetekben szakácsnőnk csirkehúslevesével tápláltak. A leves eleinte átszivárgott a kötésen.
A gyógyszerek elkábítottak. Amikor a tükörbe néztem, csak akkor fogtam fel, hogy a kocsis ütése miatt elvesztettem a képességemet, hogy lássam a színeket.
Vannak, akik a vöröst és a zöldet nem tudják megkülönböztetni, én az összes színt elvesztettem. Karmazsin, smaragd, viola, bíbor, azúr, szőke – mindezek számomra csak a szürke különféle árnyalatait jelentették. Az orvosok azt mondják, hogy ez cerebrális akromatopszia, a színérzékelés zavara, mely idősebb embereknél léphet fel szélütéskor. És kijelentik, hogy a seb be fog hegedni.
Zürichből rendelte, hogy a kórházban is folytassuk a tanulást.
– Eltűntek a színek – mondtam. Tudtam, mennyire fontos számára a festés.
Anyám elfordította a fejét, mintha rosszul hallott volna.
– Mama…… bocsáss meg… de én már nem látom a színeket.
Erre hivatott egy orvost, meg kellett néznem pár képet, aztán belecsöpögtettek valamit a szemembe.
Az orvos elmagyarázta anyámnak, hogy az ilyesmi olykor előfordul, és annyira azért nem komoly, a moziban amúgy is fekete-fehérben vetítik a filmeket.
– Ne haragudj, mama – mondtam. – Kérlek, ne haragudj!
Az orvos azt mondta, kész csoda, hogy az arcomban a nervus facialis ép maradt. Mert ha megsérült volna, alig tudnék beszélni, és folyton csorogna a nyálam. Szerencsegyümölcs vagyok, mondta az orvos. Anyám csak ült. Nagy kortyokban nyelte az italt.
*
Anyám küldött egy táviratot apámnak Genovába. Megjött az éjszakai vonattal.
– Én tehetek róla. Az én bűnöm – mondtam neki.
– Bűn egyáltalán nem létezik – mondta apám.
Ott maradt a kórházban, egy vaságyon aludt mellettem.
Anyám azt mondta:
– Mit gondolnak majd az emberek?
Mire apám azt mondta:
– Kellene, hogy ez érdekeljen minket?
Ha a seb sajogni kezdett, elmondott pár mesét, amit Pesavárban hallott a selyemkereskedőktől. Apám hozott Haifából egy régi, rózsákkal díszített fémdobozt, és azt mondta, minden kívánságunk valóra válik, ha háromszor megsimogatjuk a fedelét az óramutató járásával ellentétes irányban. Anyám erre kijelentette, hogy ha ez a kacat nem tűnik el azonnal, nem jön be többé a kórházba.
Ha este bejött jó éjszakát kívánni, állva maradt az ajtóban és kinézett az ablakon, noha odakint sötét volt. Apám megint üzleti útra ment.
Nem sokkal a sebesülésem után anyám annyira berúgott, hogy ott maradt fekve az ebédlő padlóján, és nekem meg a szakácsnőnek kellett becipelnünk a szobájába. Éjszakánként egyedül kószált a mezőkön, és ha a házban maradt, olykor két napra is bezárkózott a festővásznaival.
Nyolcéves voltam, és nem tudtam, hogy vajon miattam alakult-e mindez így.
Takis Würger: Stella
Bán Zoltán András fordítása
Scolar, 2019
