Kultúra

Ezek egy rettenetes nászéjszaka első órái

Hogy mi a baj? Az ara ösztönösen irtózott, kis híján öklendezett az olyan szavaktól, mint nyálkahártya s nedvesen csillogó makk. Brit Matiné, sztori a hatvanas évek elejéről.
Korábban a témában:

Fiatalok voltak, iskolázottak, mindketten szüzek ezen az estén – az esküvőjükén –, és olyan korban éltek, amelyben elképzelhetetlen lett volna szexuális nehézségekről beszélgetni. Bár ez sosem könnyű. Csak az imént ültek le vacsorázni a lakosztály kicsi nappali-részében, egy György-korabeli szálloda első emeletén. A nyitott ajtón át keskeny baldachinos ágyat lehetett látni a másik szobában, olyan elképesztően sima, hófehér ágytakaróval, mintha nem is emberi kéz egyengette volna el a redőit. Edward nem említette, hogy még soha nem járt szállodában, míg Florence, aki gyermekként sokat utazott az apjával, tapasztalt szállóvendég volt.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Látszólag kiválóan érezték magukat. Az oxfordi St. Mary templomban esküdtek, remekül sikerült minden: az ízlésesen mértéktartó szertartás után jó hangulatú fogadás következett, majd az iskolai, egyetemi barátok lármás, lélekemelő búcsúztatója. Noha tartottak tőle, hogy Florence szülei leereszkedőn viselkednek majd Edward szüleivel, nem így történt, és Edward anyja sem vétett feltűnően az illemszabályok ellen, sőt azt sem felejtette el egészen, hogy mit keres az esküvőn. A pár Florence anyjának kis kocsijával kelt útra, és kora este érkezett meg a dorseti tengerpartra, július közepéhez vagy a körülményekhez képest nem tökéletes, de egyébként nagyon is megfelelő időben; noha nem esett, Florence szerint nem volt elég meleg ahhoz, hogy a teraszon vacsorázzanak, mint eredetileg tervezték. Edward úgy vélte, ehetnének kint is, de udvariasan hallgatott; nem akart Florence-nek ellentmondani épp ezen az estén.

A szobában ettek hát, a félig nyitott erkélyajtónál, amely a La Manche-csatorna egy szeletére és a Chesil-part véges-végtelen kaviccsal borított, hosszú nyúlványára nézett. A folyosón álló zsúrkocsi és a szoba közt ingázva két szmokingos fiatalember szolgált föl nekik; az úgynevezett nászutas-lakosztály csöndjében komikusan hatott a vikszolt tölgyfa padló nyikorgása. Az ifjú férj büszke, védelmező éberséggel leste a gúny legkisebb jelét is a pincérek mozdulataiban, arckifejezésében. A legfojtottabb kuncogást sem tűrte volna el. De ezek a szomszéd faluból való legények kissé meghajolva, szenvtelen arccal tették a dolgukat, bizonytalannak látszottak, és enyhén reszkető kézzel helyezték a tányérokat a kikeményített lenvászon abroszra. Ők is idegesek voltak.

Az angol konyha történetében voltak már fényesebb korszakok, de ez senkit sem zavart különösebben, legfeljebb a külföldi vendégeket. Akkori divat szerint az étkezés hivatalos kezdetét egy szelet sárgadinnye jelezte, melyet egyetlen szem kandírozott cseresznye díszített. Kint a folyosón, a kis mécsesekkel alulról melegen tartott ezüsttálakon jó ideje készre sült marhaszeletek várakoztak a megsűrűsödött mártásban, puhára főtt zöldségek és kékes árnyalatú burgonyák társaságában. A bor francia volt, bár a címkéje, amely egy röptében elkapott, magányos fecskét ábrázolt, nem tett említést a származási helyről. Edwardnak meg sem fordult a fejében, hogy vöröset rendeljen.

Alig várva a pincérek távozását, az erkélyajtó felé fordították a széküket, hogy a széles, mohos gyepet szemléljék, azon túl pedig az ágas-bogas, virágzó bokrokat és fákat a meredek rézsűn, mely egy tengerpartra vezető kis utcában ért véget. Odalátszott a lépcsősen ereszkedő, sáros gyalogút eleje, szélein rendkívüli méretű dudvafélékkel, melyek – mint óriási, csaknem kétméteres rebarbarák vagy káposzták – duzzadt torzsákon hajladoztak sötét, vastag erezetű leveleik súlya alatt. Buján, trópusin burjánzott a kerti növényzet, dús összhatásukat csak fokozta a puha, szürke fény és a tenger felől föl-föllibbenő finom ködfátyol, miközben a víz egyenletes, előretörő-visszahúzódó mozgását szelíd dörrenés, majd hirtelen sistergő zaj követte a kavicson. Az volt a tervük, hogy vacsora után túracipőt húznak és járnak egyet a tenger és a lagúna – a Fleet – közti kavicspadon, és ha addig nem innák meg az egész bort, magukkal viszik az üveget, meg-meghúzva, mint a csavargók.

És rengeteg tervük volt, nagy halom szédült tervük a jövőre, melyek épp olyan sűrűn és szépségesen gubancolódtak egymásba, mint a dorseti part nyári növényzete. Arról, hogy hol és hogyan fognak élni, kik lesznek a legjobb barátaik, hogy Edward majd Florence apjánál dolgozik; aztán Florence zenei pályájáról, meg hogy mit csinálnak a pénzzel, amit Florence az apjától kapott, és hogy ők nem lesznek olyanok, legalábbis belülről, mint a többi ember. Ebben a korszakban még társadalmi nyűgnek számított a fiatalság – bár mire véget ért a nevezetes évtized, ez már nem volt igaz –, fiatalnak és jelentéktelennek lenni afféle zavarba ejtő állapot volt; akkor kezdett kigyógyulni belőle az ember, amikor házasságot kötött. Egymásnak majdnem idegenül álltak ott, két idegen az életnek ezen az új ormán, mámorosan, hisz új státuszuk azt ígérte, hogy együtt majd kiszabadulnak a végeérhetetlen ifjúság béklyójából – Edward és Florence végre szabad! Szívesen beszélgettek például a gyerekkorukról, de nem a gyerekként megélt örömöket emlegették, hanem mindenekelőtt örültek, hogy lerázhatják e korszak megmosolyogtató téveszméit, és végre megbocsáthatják szüleik nevelési hibáit, idejétmúlt gyakorlatát.

Ám hiába láttak tisztán erről az új magaslatról, bizonyos ellentmondásos érzelmeket nem tudtak egymás előtt megfogalmazni; külön-külön szorongtak hát a vacsora után valamikor elkövetkező pillanat miatt – amikor majd lefekszenek a baldachinos ágyba, és teljesen föltárulkoznak egymás előtt –, sejtve, hogy az együttlét új keletű érettségük próbája lesz. Edward már több mint egy éve megigézve gondolt arra, hogy egy bizonyos júliusi estén lényének legérzékenyebb része ennek a vidám, csinos, félelmetesen intelligens nőnek egy természetadta testüregében fog tartózkodni, ha csak röviden is. Nyugtalankodott, hiszen nem tudta, miként lehet ezt úgy megvalósítani, hogy ne legyen abszurd vagy kiábrándító. Aggodalmának pontosan körülírható oka is volt, mégpedig egy szerencsétlen – különösen felajzott állapotával magyarázható – eset, melyet valaki a „túl korai érkezés” szóképével írt le. Ritkán sikerült megfeledkeznie erről az aggodalmáról, de ha tartott is a felsüléstől, az elragadtatás és a kielégülés vágya mindent elsöpört.

Florence aggodalma komolyabb volt, és mialatt leértek Oxfordból a tengerpartra, többször is csak hajszálon múlt, hogy bátorságát összeszedve szóba ne hozza. Csakhogy ami őt gyötörte, kimondhatatlan volt, saját magának is alig tudta szavakba önteni. Míg Edward csak a nászéjszaka sikeréért izgult, amiben nincs semmi rendkívüli, Florence zsigeri rettegést élt át, tehetetlen undort, mely a tengeribetegséghez hasonlóan kézzelfogható volt. Jókedvű esküvői készülődésének hónapjai alatt többnyire sikerült megfeledkeznie erről a boldogságát elcsúfító foltról, de valahányszor a szoros ölelésre gondolt – más kifejezés szóba sem jöhetett –, szárazon összerándult a gyomra, torkába fölkúszó, émelyítő érzés kíséretében. Egy modern, szókimondó könyvben pedig, mely vidám hangnemben, felkiáltójelekkel és számozott illusztrációkkal kívánt ifjú menyasszonyok segítségére sietni, olyan kifejezéseket és szavakat olvasott, melyektől kis híján öklendezett: nyálkahártya, vagy a baljós, nedvesen csillogó makk. Más fordulatok az értelmét sértették, különösen azok, amelyek a női test átjárhatóságával foglalkoztak: Nem sokkal, mielőtt a férfi a nő testébe bocsátkozik… vagy: most, hogy átlépte a küszöböt, és: szerencsére nem sokkal azután, hogy a test kapuján belépett… Csak nem az lesz a dolga, hogy a nászéjszakán valamiféle bejárattá vagy szalonná alakuljon át, ahová Edward bevonulhat? És csaknem ugyanilyen gyakran fordult elő egy másik szó, mely kizárólag fájdalmat, kés előtt szétváló húst sugallt neki: a behatolás.

Derűlátó pillanataiban igyekezett úgy beállítani tulajdon iszonyát, hogy ő csak a finnyásság különösen súlyos formájában szenved, ami bizonyára el fog múlni. Annyi bizonyos, hogy ha Edward vérrel telt – még két rémületes szó – péniszére és az alatta függeszkedő heregolyókra gondolt, felsőajka nyomban undorodva csücsöríteni kezdett, ha pedig elképzelte, hogy valaki megérinti „ott lent” – még ha szereti is az illetőt –, az ugyanolyan viszolygást keltett benne, mint a gondolat, hogy a szemét műtik. De a csecsemőktől nem irtózott. Sőt, szerette a gyerekeket; megesett, hogy az unokatestvére rábízta a kisfiait, és ő élvezettel gondoskodott róluk. Úgy érezte, boldogan lenne terhes Edwardtól, legalábbis valamiféle elvont módon, még a szüléstől sem félt. De bárcsak varázslattal eshetne teherbe, mint Jézus anyja.

Gyanította persze, hogy valami nagy, valami alapvető baj van vele, hogy ő mindig más volt, és ez most ki fog derülni. Hogy az ő problémája nagyobb, mélyebb a testi undornál, hiszen egész lénye tiltakozik az egymásba gabalyodás, a hús ellen; nemsokára lelki nyugalma, a boldogsághoz való elvitathatatlan joga szenved sérelmet. Nem akarja, hogy bárki „belépjen” vagy „behatoljon” a testébe. A szex Edwarddal nem lehet örömének eredője, csak ár, melyet az örömért fizetnie kell.

Tudta, hogy régen szólnia kellett volna, rögtön, miután Edward megkérte a kezét, jóval, mielőtt a komoly, nyájas szavú lelkészt fölkeresték, vacsorázni mentek egymás szüleihez, meghívták a vendégeket az esküvőre, összeállították és egy áruházban le is adták a nászajándékok jegyzékét, kibérelték a kerti sátrat és felfogadták a fotóst, és visszafordíthatatlanul gondoskodtak minden egyébről. De mit mondhatott volna és milyen szavakkal, amikor magának sem tudta szavakba önteni a problémát? Ráadásul szerette Edwardot – nem a könyvekben olvasott forró, fülledt szenvedéllyel, de melegen, mélyen, néha gyermekin, néha csaknem anyásan. Szeretett hozzábújni, szerette, ha Edward átöleli óriási karjaival, szerette a csókját, bár azt nem, amikor a szájában érezte Edward nyelvét, és ezt szavak nélkül is értésére adta. Eredetinek gondolta, nem ismert senki hasonlót. Edward kabátzsebében mindig volt egy puha fedelű könyv, rendszerint történelmi tárgyú, sorban állás vagy várószobák esetére. Ceruzacsonkkal jelölte meg benne a figyelemre méltó részeket. Florence ismeretségében gyakorlatilag ő volt az egyetlen férfi, aki nem dohányzott. A zoknija mindig felemás. Nyakkendője csak egy volt – keskeny, kötött, sötétkék –, ezt szinte kizárólag fehér inggel viselte. Florence imádta kíváncsi elméjét, enyhe tájszólását, a kezében lakó hatalmas erőt, kiszámíthatatlan kanyarait és sodródását beszélgetés közben, a kedvességét és barna szemének pillantását, mely puhán megállapodott rajta, ha ő beszélt – mindettől Florence úgy érezte, oltalmazó szeretetfelhő öleli körül. Huszonkét évesen teljesen biztos volt benne, hogy Edward Mayhew-val akarja leélni az életét. Hogy kockáztathatta volna meg, hogy elveszíti?

Nem volt kivel megbeszélnie. Ruth, a húga túl fiatal volt hozzá, az anyja pedig, ez a maga módján csodálatos asszony, túl intellektuális, túl merev – régimódi kékharisnya. Ha Florence bizalmas kérdéssel hozakodott elő, Violet fölvette előadótermi modorát, és egyre hosszabb szavakat használva könyveket ajánlott a lánya figyelmébe, melyeket szerinte mindenkinek el kellene olvasnia. Csak miután ilyen biztonságosan becsomagolta a témát, engedett föl olykor, hogy jóindulatúan kedves legyen, de Florence még ilyenkor sem tudta kihámozni az anyai tanács lényegét. Voltak remek barátnői a gimnáziumból és a zeneművészeti főiskoláról, ők viszont éppen a másik végletet képviselték: imádtak bizalmas dolgokról beszélgetni, élvezettel tárgyalták meg egymás problémáit. Mindenki mindenkit ismert; folyton telefonáltak, elárasztották egymást levelekkel. Florence nem bízhatta rájuk a titkát, de nem hibáztatta őket ezért, hiszen ő is a csoporthoz tartozott – saját magában sem bízott volna meg. Egyedül maradt egy problémával, amelyről azt sem tudta, melyik végén fogja meg, így csakis a puha fedelű útmutatóra támaszkodhatott. Rikító piros borítóján két mosolygós, gülüszemű pálcikaalak fogta egymás kezét: mintha ártatlan gyermek rajzolta volna őket fehér krétával, ügyetlenül.

*

Kevesebb mint két perc alatt ették meg a dinnyét, míg a pincérek az ajtó mellett – és nem a folyosón – várakoztak, csokornyakkendőjüket, szoros gallérjukat, kézelőjüket igazgatva. Kifejezéstelen tekintetük akkor sem változott meg, amikor Edward mulatságosan lendületes mozdulattal fölkínálta Florence-nek a cukrozott cseresznyéjét. Florence játékosan kiszippantotta az ujjai közül és Edward szemébe nézve elszántan, nyelvét is láttatva rágott, jóllehet tudatában volt annak, hogy a kacérkodással csak magának árt. Nem lenne szabad olyasmibe kezdenie, amit nem tud fönntartani, másfelől igenis segít, ha igyekszik minden tőle telhető módon Edward kedvében járni – így nem érzi magát teljesen haszontalannak. Bárcsak elég lenne egy ragacsos cseresznyét megennie.

Hogy mutassa, őt nem zavarják a pincérek – noha alig várta, hogy távozzanak –, Edward mosolyogva visszaült, és kissé hátrafordulva kérdezte:

– Van még ebből az izéből?

– Sajnálom, uram, nincs több.

De a kéz, amely a borospoharat tartotta, kissé remegett, ahogy Edward igyekezett megzabolázni a hirtelen rátörő boldogságot, ujjongást. Sugárzónak, csodálatosnak látta Florence-t – gyönyörű volt, érzéki, tehetséges, elmondhatatlanul szeretnivaló.

A fiú, aki az imént válaszolt, mellettük termett, hogy leszedje az asztalt. A folyosón szorgoskodó társa a második fogás, a sült tálalásával volt elfoglalva. A zsúrkocsit és az alkalomhoz illő ezüst tálalókészletet nem lehetett betolni a lakosztályba, ez ugyanis két lépcsővel magasabban volt, mint a folyosó: annak idején – a tizennyolcadik század derekán –, amikor az Erzsébet-kori udvarházat „György-korivá alakították”, elszámították magukat a tervezők.

Forrás: Scolar Kiadó

Ian McEwan: A Chesil-parton

Lukács Laura fordítása

Scolar, 2019

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.