Kultúra filmkritika

Ezek voltak 2018 legjobb filmjei

Legalábbis szerintünk. Hiába uralták a mozikasszákat, 2018-ban sem került be szuperhősfilm a kedvenceink közé, inkább érzékeny drámák, egyedi hangulatú rajzfilmek és kietlen vidékeken zajló leszámolástörténetek mozgattak meg minket. Íme a 24.hu éves toplistája, amire idén két magyar film is felkerült.

10. Ruben Brandt, a gyűjtő

A Ruben Brandt, a gyűjtő tulajdonképpen egy heist filmbe oltott művészettörténeti kvízműsor, amiben gyorsabban röpködnek a festészeti feladványok, mint a pofonok. Pedig pofonokból sincs hiány, a műkincstolvajnak felcsapó művészetterapeuta története ugyanis nemcsak jungiánus gondolatokkal, de lélegzetelállító akciójelenetekkel is tele van. A sztori persze önmagában is élvezhető, de azért sokat hozzáad az élményhez, ha beszállunk a játékba és egy-egy autós üldözés közben is éberen figyeljük az úton-útfélen megidézett klasszikusokat. Milorad Krstić összetéveszthetetlen vizuális világú animációs filmje nemcsak itthon keltett érdeklődést. Felfigyelt rá a nemzetközi sajtó és jó esélyei vannak az Oscar-jelölésre is, különösen, hogy az Oscar-kampányban hagyományosan erős Sony Pictures Classics egyengeti az útját Amerikában. (Jankovics Márton)

Könnyen kultfilm lehet ez a dögös, magyar vizuális orgia
Merülés a képzőművészet és a lélektan sűrűjébe, miközben izgulunk, mint egy jó akciófilmen. Ezt tudja a Ruben Brandt, a gyűjtő, és még egy sor egyéb csodát.

9. Kutyák szigete

A februári Berlinalén a legjobb rendezésnek járó Ezüst Medvével díjazott animációs filmet még illőbb lett volna valamilyen kollaboratív díjjal kitüntetni, ami Wes Anderson munkája mellett elismerte volna az elbűvölő látványvilágot és a bábokat szinkronizáló színészek fantasztikus teljesítményét is. A filmjeiben varázslatos mesevilágokat teremtő Anderson néha hajlamos a látványt és a hangulatot a történetmesélés elé helyezni, de a kirekesztett, japán szigetre deportált kutyusok szimbolikus sztorijában tökéletes egységben forr össze a történelmi-társadalmi mondanivaló, az azonosulásra alkalmat adó személyes történet és a pazar vizuális orgia. Aranyos kutyabábokkal beszélni az elnyomásról merész vállalás, ami könnyen nevetségességbe vagy patetikusságba fulladhatott volna, ehelyett kaptunk egy olyan kedves és szemtelenül vicces tanmesét, amitől egy egészen picikével jobb hely lett a világ – hamisítatlanul wesandersonosan jobb. (Bujdosó Bori)

Lelepleződtek a rasszista macskások Berlinben
Nem kell kutyásnak lenni ahhoz, hogy az ember imádja Wes Anderson filmjét.

8. Lány

Lara tizenöt éves, és balerina, legalábbis annak készül rendíthetetlen szorgalommal: felveszik az ország legjobb iskolájába, ő pedig nemcsak az órákon ad bele apait-anyait, de szabadidejében is annyit gyakorol, amennyit csak tud, különórákat vesz, spicctechnikát gyakorol, hogy behozza lemaradását. Lara ugyanis, bár kimagasló tehetség, de komoly hátrányban van amiatt, hogy társai többségével ellentétben ő nem kezdte el totyogó korában a balett-tanulást. Ennek egészen drámai oka, és a film fő konfliktusa, hogy Lara fiútestbe született. Erre nagyon hamar rájött, és szerencséjére édesapja a magyar néző számára felfoghatatlan nyitottsággal támogatja, és amióta erre a testi fejlettsége és a törvények lehetőséget adnak, azóta hormonkezelése is elkezdődött, de Larának így is minden perc drága, hogy mennyire drága, tulajdonképpen arról szól ez a film. Ezeket a küzdelmeket követi szinte dokumentarista hangulatban, nagy ívű történet helyett Lukas Dhont elsőfilmje lassú tempóval, repetitíven, ám épp ennek a ritmusnak köszönhető, hogy a film végi gyomros olyan pontosan betalál. Napokig a nézővel maradó, csodálatos filmélmény, a fesztiválszezon egyik csúcsdarabja. (Bodnár Judit Lola)

Fotó: Netflix

7. Ballad of Buster Scruggs

Nincs itt semmi látnivaló, csak a Coen testvérek megint megcsinálták az év egyik legjobb filmjét. Ami persze azt jelenti, hogy mégiscsak van látnivaló, sőt, egyből hat is. A Ballad of Buster Scruggs ugyanis hat különálló történetet vonultat fel, amiket kizárólag a vadnyugati helyszín és a szereplőkre minden sarkon leselkedő halál hoz közös nevezőre. A film a Netflixre készült, moziban csak egy-két alkalommal volt látható. Eredetileg hat részes western-sorozatnak indult, de menet közben egész estét antológiafilmmé sűrűsödött, ami a végeredményt elnézve jó ötletnek bizonyult. Hisz a rövidebb-hosszabb szkeccsek épp tömörségükben, egymás mellé helyezve fejtik ki a legnagyobb hatást. Az abszurd humor keveredik itt melankóliával és mélységes tragikummal, ahogy azt Coenéktől már megszokhattuk. A stilizáltság, a meseszerű elemek és a műfaji kikacsintások egy pillanatra sem akadályozzák őket abban, hogy felvillantsák a vadnyugat brutalitását a romantikus felszín alatt. Közben James Franco, Liam Neeson és a kevésbé ismert színészek is lubickolnak kisebb-nagyobb szerepeikben. Különösen Tom Waits, a tragikomikus balladák legnagyobb mestere, akinek megszállott és elpusztíthatatlan aranyásóként való szerepeltetése akkora telitalálat, hogy külön pirospont jár érte. (Jankovics Márton)

A közös nevező a halál
A Coen testvérek új, a Netflixen látható westernje, a The Ballad of Buster Scruggs hozza az antológiafilmektől megszokott egyenetlenségeket, és a Coenéktől elvárt morbid vagy simán tragikus világlátást.

6. Fantomszál

Senkit nem ért meglepetésként, hogy a kortárs amerikai film egyik legjelentősebb rendezője, Paul Thomas Anderson és napjaink egyik legnagyobb színésze, Daniel Day-Lewis közös filmje jól sikerült. Arra viszont nem számítottunk, hogy Anderson milyen elegánsan építi le éppen a „nagyság” eszméjét: hőse, a divattervező Reynolds Woodcock (az év legjobb neve!) abban a hitben él, hogy tökéletesen uralma alá hajtotta a környezetében élő embereket, de lassan rájön, hogy új felesége talán nála is könyörtelenebb pszichopata. A bonyolult koreográfiát bejáró hosszúbeállítások vagy Jonny Greenwood ódivatúnak és klasszikusnak tűnő kísérőzenéje segítenek felépíteni azt a hűvös, precíz és elegáns szerzői világot, amely Anderson és Woodcock birodalma egyaránt lehetne, és amelynek ürességét és sebezhetőségét csak a film női hőse tudja leleplezni. Feminista film lenne a Fantomszál? Persze, az is, vagy még inkább két szörnyeteg viadala, akik voltaképpen mégis csak szeretik egymást. (Kránicz Bence)

Ez a szörnyeteg férfi rólam is ledumálná a bugyit, ha hordanék
A Fantomszál Daniel Day-Lewis utolsó filmszerepe, de nem csak ő játszik fantasztikusan.

5. Láthatás

Ez a francia film az év egyik legváratlanabb, sőt, az se túlzás, hogy legalattomosabb remekműve: alacsony költségvetésű tárgyalótermi drámának indul, hogy a végén nagyjából a Ragyogásban érezzük magunkat. Xavier Legrand első nagyjátékfilmje egy szétesett házasság romjaira épülve mutatja be, milyen egyéni tragédiák húzódhatnak egy-egy szülői felügyeletre vonatkozó döntés mögött. Hibátlanul erős színészi alakítások segítik a történetet: különösen a 12 éves Thomas Gioria elképesztő, de az apát alakító Denis Ménochet is hideglelős. Nagyon nem könnyű film, de borzasztóan hatásos, és még a nézőből is meglepő reakciókat hozhat ki. (Inkei Bence)

Fotó: Vertigo Média

4. Egy nap

Gyomorszűkító, szívfacsaró filmélmény, pedig nem történik benne semmi különös. Csak éppen ez a „semmi különös” az élet. Egy teljesen átlagos család teljesen átlagos tagja, három teljesen átlagos gyerek teljesen átlagos anyja egy teljesen átlagos, nem éppen szárnyaló házasságban. Nincsen semmi szélsőség, sem szegénység, sem bántalmazás, egyéb emberi nyomorúságok, csak a mindennapok vannak, abból is egy teljesen tipikus példány. Hősünk hajnalban kel, gyereket ébreszt, családot reggeliztet, gyerekeit leteszi a korukhoz aktuális intézménybe bölcsitől iskoláig, aztán félállás, némi megaláztatás munkahelyen, balhé utcán, szégyen anyós előtt, különóra, káosz, közlekedés Budapesten, csak a szokásos agyrém, és a férj sem könnyíti meg a dolgot, sőt. És közben a csend, a nyugalom, az egyedüllét pillanatait úgy kell összelopkodni, és akkor töltődésről, élményről sehol sincsen szó – fel-felvillan a gyerekekből adódó idill egy-egy töredékpillanata, persze, de azért mégis ott a kérdés, hogy megéri-e. Szilágyi Zsófia csodás filmje úgy feminista, hogy egy fikarcnyi forradalmiság, egy másodpercnyi eszme, árnyalatnyi túlzás sincsen benne. (Bodnár Judit Lola)

A magyar valóságot Cannes-ban kaptuk a képünkbe
Egy fantasztikusan jó magyar film, ami kivételesen tényleg a mai magyar valóságról szól, és még a színészek is természetesen beszélnek benne. Ilyen az Egy nap, amit Cannes-ban mutattak be szerdán.

3. Floridai álom

Sean Baker már a második filmjével megvetette a lábát az amerikai független film nagyjai között, és nála jobban jelenleg senki sem ábrázolja a kitaszítottakat és a szegényeket a vásznon. Pedig ebben a filmben mindössze Willem Dafoe nevét ismerhette a közönség korábban, a többiek gyakorlatilag amatőrként nyújtanak felejthetetlen alakítást a floridai motellakók szerepében, akik csak kívülről csodálják Disneylandet. A Floridai álom szívmelengetően kedves és szép film, amely a realista filmek legszebb hagyományait felelevenítve mesél azokról az emberekről, akiknek a sorsa senkit nem szokott érdekelni. (Inkei Bence)

Egy giccses motelben is le lehet élni egy egész életet
A Tangerine rendezője újra nagyot alkotott, nyomorpornó helyett valóságosan rakja elénk a floridai moteles hajléktalanok kilátástalan életét.

2. Három óriásplakát Ebbing határában

Martin McDonagh az Erőszakik európai fekete komédiája után a kisvárosi Amerikából mesél el egy történetet, sok trágársággal és erőszakkal, de nem lehet nem észrevenni a filmet átható humánumot, mely a korábbi alkotásaiból még hiányzott. A Három óriásplakát… egy tragédia következményeit mutatja be, és mellesleg sokkal pontosabban ábrázolja a vesztesek Amerikáját, mint azt egy brit-ír rendezőtől elvárhatnánk. Frances McDormandről, Sam Rockwellről és Woody Harrelsonról nem most tudtuk meg, hogy nagyszerű színészek, de mindhárman életük egyik, ha nem a legjobb alakítását nyújtják, a film sötét humora pedig nagyon is emberi mondanivalót takar. (Inkei Bence)

Fotó: InterCom

1. Szólíts a neveden

Luca Guadagnino napjaink talán legérzékibb rendezője, aki legsikerültebb alkotásaiban, így ebben a filmjében is, minden érzékszervünkre hat. Alámerít bennünket a kéjesen lusta olasz nyár napsütötte, virág- és gyümölcsillatú, művészettel és szerelemmel csurig töltött, végtelennek tűnő napjaiba, és mi ennek a puha lebegésnek minden pillanatát kiélvezzük. Egy tizenhét éves olasz-amerikai fiúnak, Eliónak és egy huszonéves amerikai egyetemistának, Olivernek az egynyári, mégis örökké tartó szerelmét meséli el, amely szívet sajdító ártatlansággal, zavartsággal és szenvedélyességgel bontakozik ki egy észak-olasz városka pofátlanul romantikus színfalai között. A két főszereplő, Timothée Chalamet és Armie Hammer lenyűgöző természetességgel, végtelenül meghatóan keltik életre ezt az elsöprő első szerelmet; miközben nézzük őket, minket is el-elragad a vágy, aztán elandalodunk, végül pedig megrázó erővel éljük át azt a fájdalmat, amit ez a szükségképpen véges, egész életet meghatározó kapcsolat hagy maga után. (Bujdosó Bori)

Kiemelt kép: Europress

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.