Kultúra

Lelepleződtek a rasszista macskások Berlinben

Bujdosó Bori
Bujdosó Bori

2018. 02. 16. 12:29

A 68. berlini filmfesztivál Wes Anderson Kutyák szigete című animációs filmjével indult csütörtökön. Nem kell kutyásnak lenni ahhoz, hogy az ember imádja.
Korábban a témában:

Azzal a disclaimerrel kezdem, hogy bár óriási Wes Anderson-rajongó vagyok, korábbi animációs filmje, A fantasztikus Róka úr nem tartozik a kedvenceim közé tőle: úgy éreztem, a rendezőt inkább az motiválta, hogy saját kedvére kísérletezgethessen a bábanimáció műfajával, mintsem az, hogy elmeséljen nekünk valami érdekeset.

Ezért nem dobott fel olyan nagyon, hogy a csütörtöktől zajló 68. Berlinalét a rendező második animációs alkotása, a Kutyák szigete (Isle of Dogs, magyar premier: május 3.) nyitja, ráadásul a film sajtótájékoztatóján Anderson készséggel elismerte, hogy most sem a sztori volt a kiindulópont, az alapötlet csak annyi volt, hogy szerettek volna egy szigeten csövező kutyákról filmet csinálni, a történetet aztán ehhez keresték írótársaival, Roman Coppolával, Jason Schwartzmannal és Kunichi Nomurával.

A film ennek ellenére szuper lett.

Anderson végül politikai-társadalmi allegóriát kerekített a kutyák köré, és egy olyan alkotást hozott létre, amely egyrészről összetéveszthetetlenül a Trump-éra szülötte, másrészt elemelt, egyetemes tanmese a kirekesztés, a bűnbakképzés, a kisebbségek elnyomásának emberiséggel egyidős folyamatairól.

Fotó: Fox Searchlight

Azzal, hogy a Kutyák szigetét Japánba helyezte, és a cselekményt a kutyák történetét röviden összefoglaló prológussal helyezi kontextusba, Anderson rögtön bebiztosítja, hogy ne keresgéljük egy az egyben mai áthallásokat. Ilyen az, amikor a rendező szeszélyei szerencsés művészi döntésekké forrnak ki: Anderson csak tisztelegni szeretett volna két példaképe, Hayao Miyazaki és Akira Kurosawa előtt, de a japán vonal rögtön új távlatokat és további rétegeket adott alkotásának.

A jövőben játszódó filmben szegény kutyusok helyettesítik a migránsokat/zsidókat/bármilyen kisebbséget: miután kutyainfluenza kezdi tizedelni a kutyatársadalmat, egy japán nagyváros – mint kiderül: macskapárti – polgármestere rendeletet hoz, hogy egy szemétlerakó szigetre kell deportálni az összes kutyát. Ez meg is történik, mi pedig megismerünk egy mindenféle ebekből álló miniközösséget a szigeten, akiknek olyan sztárok kölcsönzik a hangjukat, mint Bryan Cranston, Edward Norton, Bill Murray és Jeff Goldblum (Cranston és még néhányan újak a csapatban, de Anderson szokása szerint többségében jól bevált színészeivel dolgozik).

A kis pereputty rögtön a néző szívébe költözik: a kutyák arcát és mozgását iszonyú kifejezővé tevő, fantasztikus animáció és a zseniális hangalakítások kombinációjának köszönhetően rögtön van személyiségük, és pont olyan érdekesek, mintha igazi színészeket néznénk. Most nem érzem úgy, hogy a film csak ürügy az animációval való bindzsizésre, ezek a figurák és történetük magával ragadnak.

Fotó: Fox Searchlight

Miközben a képi világ talán minden eddiginél lenyűgözőbb.

Mind vizuálisan, mind zeneileg (a zeneszerző Alexandre Desplat, akinek ez már a negyedik filmje Andersonnal) az első pillanattól egy érzékszerveinket bizsergető, bombázó élmény a film, ami természetesen magán hordozza az összes szokásos andersonos jegyet, beleértve a szimmetrikus kompozíciókat és az elképesztő részletgazdagságot. Tele van vizuális poénokkal és játékokkal, keverednek a különböző stílusok, és a bábanimáció mellett a rajz is megjelenik, amikor képernyőt látunk (és ez gyakori). De egészen festményszerű, önmagában gyönyörű beállításokat is kapunk, például egy éjszakai jelenetben, amikor hátulról megvilágított piros és zöld üvegek előtt beszélgetnek a kutyák, akikből csak fekete árnyakat látunk. Ebből egy screenshotot simán kitennék a falamra.

A cselekményt egy japán kisfiú megjelenése indítja be (bár Japánban vagyunk és dicséretes, hogy a helyi szereplők japánul beszélnek, a kutyák mind amerikaiak olyan nevekkel, mint King, Boss és Duke, amire csak azt az egy magyarázatot találtam, hogy Anderson megint a kedvenc színészeivel akart dolgozni), aki számkivetett kutyáját, Spotsot keresi a szigeten.

A kutyák némi hezitálás után úgy döntenek, hogy nem eszik meg a gyereket, hanem segítenek neki, és máris el van vetve az autonómiájuk visszaszerzésére törő kutyák lázadásának magja.

Ehhez külső segítséget is kapnak később, amikor megalakul a kutyakisebbséget támogató csoport egy Tracy nevű lány vezetésével, aki Greta Gerwig hangján beszél.

Fotó: Fox Searchlight

Természetesen kiderül, hogy a polgármester hazudott és kulcsfontosságú tényeket titkolt el annak érdekében, hogy a kutyákat megfoszthassa jogaiktól, és ez egy picit már didaktikus, de bár minden tanmese ilyen remekbe szabott lenne! Emellett az elnyomók gonoszkodása azért tele van humorral, és végig ott a kikacsintás, hogy ez mégiscsak egy kutyás mesefilm.

Andersonnak most az animációs műfajban is sikerült létrehoznia azt, ami legtöbb élőszereplős filmjét olyan emlékezetessé teszi: az utánozhatatlan, parádés látványvilág nem önmagáért van, hanem azért, hogy gazdag univerzumot teremtsen az esendő, szerethető figurák köré.

És azt bevallottam már, hogy én nem is szeretem a kutyákat?

Borítókép: Fox Searchlight

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Gyula, 2012. január 19.
A gyulai Pándy Kálmán Megyei Kórház egyik munkatársa egy beteg sugárkezelését készíti elő az onkológiai osztályon. A kórház - holtversenyben a Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centrum Idegsebészeti Klinikájával - második helyen végzett a HáziPatika.com által meghirdetett Az év kórháza szavazáson.
MTI Fotó: Rosta Tibor
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.