Kultúra

Gárdos Péter: Bűn, hogy a magyar társadalom nem vetett számot a múltjával

Jankovics Márton
Jankovics Márton

újságíró. 2018. 10. 17. 18:03

Gárdos Péter egy pofonból tudta meg, hogy zsidó, és ez egy életre leszoktatta a verekedésről. Pedig úgy érzi, néha nem ártott volna fizikailag elégtételt venni. Hatalom és szexuálitás szerinte mélyen összefügg egymással, ezt járja körbe új regénye, a Hét mocskos nap is, amely a történelem veszteseiről szól. Azokról, akiket menthetetlenül bedarált a 20. század őrülete. De vajon jellemhiba-e, ha valaki besúgóvá válik? Miért csesződnek el ártatlan életek? És hogy kezd valaki sikeres írói pályafutásba 60 fölött? Interjú.
Korábban a témában:

Kezdjük egy egzakt kérdéssel! Hány pofont kapott életében? Azt olvastam, egyszer megszámolta.

Akkoriban vetettem ezzel számot, mikor a második filmünket, a Szamárköhögést csináltuk, mert abban is elcsattant néhány pofon. Valójában nem kaptam túl sokat, de volt köztük néhány igen jelentős. Az első nagy tasli, amit apámtól kaptam, döntően meghatározta, hogy a későbbiekben milyen viszonyom lesz a verekedéshez és az agresszióhoz. Ebből a pofonból tudtam meg ugyanis, hogy zsidó vagyok. A Hernád utcában laktunk, és az iskolából hazafelé két barátommal olykor kissé meggyepáltuk egyik osztálytársunkat. Apám meglátta ezt egyszer az ablakból, és mikor felértem a lakásba megkérdezte, miért bántjuk ezt a fiút. Mert nyúlszája a van, és mert zsidó – húztam ki magam.

Erre az apám, aki soha életében nem emelt rám kezet, lekevert egy akkorát, hogy nekiestem az előszobaszekrénynek és a földre csücsültem.

Annyira meglepődtem, hogy még sírni is elfelejtettem. Mikor végre meg mertem kérdezni, ezt ugyan miért kaptam, apám azt felelte: mert te is zsidó vagy. Ez egy életre meghatározta a pofonokhoz való viszonyomat. Az idáig a bátor fiút játszottam, aki néha belement a zűrös helyzetekbe is, onnantól kezdve viszont sosem bunyóztam.

Mintha lenne abban némi ellentmondás, hogy épp egy pofonnal szoktatunk le valakit az erőszakos viselkedésről.

Másról szoktatott le. Arról, hogy embereket különböztessek meg a származásuk, a bőrszínük, vagy a külsejük okán. Nem is maga a pofon, hanem a késői bűntudat okozta bennem a törést. Hogy bántottam valakit, akit megvetendő páriának gondoltam, és kiderült: én is pária vagyok. Akkor megtapasztaltam, milyen könnyű átkerülni a másik oldalra. Ezt persze csak később gondoltam végig ilyen következetesen, de ez a kamaszkori élmény blokkolta bennem a verekedés iránti hajlamot. Bár sokszor éreztem azt, hogy nem ártana megvédenem magam egy-egy pofonnal, vagy fizikailag elégtételt vennem valamiért.

Fotó: Marjai János/24.hu
Fotó: Marjai János/24.hu

Került olyan helyzetbe, mikor fenyegetve érezte magát?

A zsidóságom miatt ez elég gyakran megesett. 15-20 évvel ezelőtt volt egy megrázó élményem a Honvéd-MTK focimeccsen, ahol talán férfiasabb lett volna, ha ütök. Valaki a mögöttem lévő állóhelyről bekiabálta nekem: „Te büdös zsidó, kár hogy nem gázosítottuk el az anyádat!”. Döbbenten felálltam, mire ő folytatta, hogy „Igen, kis szemüveges, rólad van szó”. Tán tíz méterre tőlünk állt egy rendőr, odaléptem hozzá, és kapacitáltam, tartóztassa le ezt a férfit, mert zsidózik.

– Mikor?

– Most, nem hallotta?

– Nem.

Persze jól hallotta, ahogy mindenki más is körülöttünk. Ezután borult el az agyam, neki akartam menni a bekiabálónak és a haverjának. A barátaim fogtak le, hogy legyek már normális, mert agyonütnek. Tényleg reménytelen küzdelem lett volna, hiszen két hatalmas hústorony vigyorgott le rám onnan, fentről. De amikor az ember első ösztönből reagál, nem ez foglalkoztatja. Később beláttam, barátaimnak igazuk volt, nem szabad ilyen provokációnak felülni.

És mi a megfelelő reakció ilyen helyzetben?

Semmi, erre képtelenség bölcsen reagálni. Odébb lehet menni, de akkor is nyomot hagy az emberben.

Az új regényében is elcsattan két fontos pofon, ám ezek épp ellentétes hatást váltanak ki, mint az apjáé. Mindkettő tragikus következményekkel jár.

Kevés bestiálisabb dolgot tudok elképzelni az életben, mint amikor megütjük valakinek az arcát. Ez a felnőtt lét egyik legmegalázóbb gesztusa. A regényben mindkét pofon mellékesen csattan el, mégis radikálisan felülírják az áldozat pszichéjét. Egyikük megtörik, és passzív résztvevője lesz saját megerőszakolásának, a másikat pedig az atyai pofon a nyilasok közé sodorja, ahova egyébként sem alkatilag, sem világnézetileg nem tartozik. Talán ez a gyakoribb következmény, a pofonok ritkán tudnak „jókor” elcsattanni.

A könyv címe „Hét mocskos nap”. Jól éreztem, hogy lehetne akár „Egy mocskos évszázad” is?

Abszolút. Megfordult a fejemben, hogy ezek az én históriáim talán a század legjellemzőbb lenyomatai. Az évszázad történetét persze reménytelen megírni, de úgy éreztem, ha kiragadok hét, egymástól távoli napot, amelyek mélyen összefüggenek egymással, talán mégiscsak felébred az olvasóban a gyanú: itt bizony egy velejéig mocskos század árnya rajzolódik ki.

Előző regényében, a Hajnali lázban, a holokausztot túlélő szülei szerelmi történetét dolgozta fel. Ez a borzalmak ellenére is az élni akarásról szólt, a Hét mocskos napban viszont már nincs tündérmesei végkicsengés, mindenkit bedarál a történelem. Pesszimistább lett?

Meggyőződésem, hogy az ember még sosem volt annyira kiszolgáltatva a hatalomnak, mint a 20. században. Ezt a kiszolgáltatottságot szerettem volna megragadni. Azt a végtelenül reménytelen helyzetet, amikor ledarál egy kegyetlen gépezet, mi pedig kétségbeesetten keressük, hogy tudunk-e bárhogy védekezni az ellen, hogy megalázzon és kifordítson minket önmagunkból. Arra a konklúzióra jutottam, hogy sajnos nem tudunk. A Hét mocskos nap hősei így valamennyien áldozatok, a történelem vesztesei. Még az az alapvetően szeretnivaló figura is, aki csak véletlenül lesz áruló. Őt is megnyomorítja a hatalom, abban a pillanatban, amikor besúgóvá teszi.

Újabban sokszor töprengek azon, jellemhibának tekinthető-e, ha valaki besúgó lett a 20. században.

És mire jutott?

Arra, hogy nagyon erős jellemnek kell lenni ahhoz, hogy ellenálljunk, amikor berendelnek egy szobába, és együttérzően beavatnak: rögvest szembefordítanak a feleségünkkel, a gyerekünkkel, elveszik az egzisztenciánkat, a jövőnket, a szakmánkat. Persze el is kerülhetjük mindezt, ha egyetlen apróságot bevállalunk: jelentünk valakiről. Utólag persze könnyű ítéletet mondani, de ha beleképzeljük magunkat ebbe a helyzetbe, és megpróbálunk őszinték lenni, kénytelen leszünk belátni: rettentő nehéz ilyenkor nemet mondani. Minden tiszteletem azoké, akiknek volt erejük mindent feláldozni az elveikért. Az emberek 99 százaléka viszont ilyen helyzetben besúgóvá válik, a hatalom cinkosa és egyben áldozata lesz.

A saját életében mikor érezte legerősebben a hatalomnak való kiszolgáltatottságot?

Szerencsére engem sosem rendeltek be abba a bizonyos szobába, hogy beszervezzenek. Persze filmesként sokszor éreztem a hatalom súlyát. Híradósként kezdtem a pályám egy politikai szerkesztőségben, ahol nyilvánvalóan kellett kompromisszumokat kötni. Minden anyagunkat átnézte a cenzor, aki vagy kivágta a kellemetlen pillanatokat, vagy már eleve eltiltott bizonyos témákról.

Fotó: Marjai János/24.hu
Fotó: Marjai János/24.hu

Például?

A 70-es évek elején például volt egy olyan mániám, hogy én Rákosiról akarok dokumentumfilmet csinálni. Az akkori főnököm behívott és szelíden megfedett, hogy nem vagyok normális. Rákosiról majd száz év múlva lehet filmet csinálni – súgta meg nekem bizalmasan, szegény nem tudhatta, hogy 20 éven belül beköszönt a rendszerváltás –, úgyhogy menjek a fenébe. A Kádár-rendszer ugyan már túljutott a Rákosi-féle hatalmi tébolyon, de azért nem engedte, hogy eltemessék, beszéljenek róla, filmet meg aztán pláne nem lehetett Rákosiról forgatni. Olyan kiélezett helyzetekbe viszont sosem kerültem, mint a regény szereplői.

Az ő sorsuk gyakran összefonódik, de a sors itt nem valami magasztos rend, inkább egy abszurd és kissé beteges tréfa. Így érzi?

A magam és a hozzám közel állók életét szemlélve arra jutottam, hogy a végzet – vagy fogalmazzuk másként: a karma – nemcsak a drámairodalomban, de a mindennapokban is megkerülhetetlen fogalom. Bizonyos emberek szinte kihívják maguk ellen a sorsot, és belesétálnak a tragédiába, ami aztán romba dönti az életüket. És ez csak látszólag véletlen. Ha jobban megkaparjuk a felszínt, szükségszerűségek hálóját találjuk mögötte.

Úgy értsem, mindenki azt kapja, amit megérdemel?

Dehogy, inkább úgy, hogy minden ember hordoz bizonyos affinitásokat, amelyek mérnöki pontossággal jelölik ki a sorsát. Látszólag ártatlan emberek kötnek ki privát poklokban, mert olyan „hátizsákot” cipelnek magukkal. Mások pedig sekélyesebb képességekkel futnak be elképesztő karriert. Ilyen értelemben az ember elsősorban a választásainak az „áldozata”.

Nemrég volt egy általános iskolai osztálytalálkozóm, és drámai volt szembesülni azzal, hogy némelyek élete mennyire elcsesződött.

És ahogy beszélgettünk, hirtelen kikukucskált a múlt. 13-14 évesen is ugyanúgy választottunk, – barátot, ellenséget, szakmát, karriert – csak akkor még nem sejlett fel ezeknek a választásoknak a drámai következménye. Akkoriban nem figyeltünk ezekre, és miért is tartottuk volna ezt fontosnak ezt a kamaszkorban? A sorsunkat utólag elemezve viszont úgy látom, kevés volt bennük az úgynevezett véletlen. Mintha a lejtőn gyorsuló golyó lennénk, amelyik végül beteljesíti a rendeltetését.

És hol marad a szabad akarat?

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy amikor kiválasztjuk a párunkat, a barátainkat, a karrierünket szabad akaratunkból cselekszünk. Szerintem ez önbecsapás, mert legtöbbször predesztináltak a döntéseink. Az irodalomban pláne így van. Egy jól megírt regényben vagy drámában nem lehetnek véletlenek. Bízom benne, hogy a Hét mocskos nap is megmutatja: a véletlenek tűnő események szoros láncolatban állnak a sorssal és az ember lényegével.

Úgy tűnik, a lényeghez tartozik az érzékiség is. Hogy jött, hogy a szex legyen a történetek közös nevezője?

Tudatos döntés volt. Szerintem a hatalom és a szexualitás nagyon mélyen összefügg. És nemcsak azért mondom ezt, mert most slágertéma lett a #Metoo-mozgalom. Mi másért lenne érdemes hatalomra kerülni, ha nem azért, hogy előnybe hozzuk magunkat abban a választási helyzetben, ahol férfiak és nők küzdenek egymás becserkészéséért? Meg is nehezítette számomra a történet bonyolítását, hogy a regényben nincs igazán romantikus, szerelmi szál. Ez a könyv a szexualitáshoz mindig a kiszolgáltatottságon keresztül közelít.

Ráadásul gonosz játékot űz az olvasóval. Az első fejezet buja hangneme elaltatja a gyanút, hogy aztán hirtelen a legfojtogatóbb szexuális erőszakban találjuk magunkat.

Ez is tudatos. Illúzióba szerettem volna ringatni az olvasót, hogy felkészületlenül érje a folytatás. Úgy tűnhet, hogy egy pikáns Don Juan-történetről van szó, ahol hősünk felelőtlenül gyalogolhat át az életen, és fel sem ötlik benne, hogy tetteinek lehetnek következményei. Majd kiderül:

nemcsak, hogy van következmény, de a história a szexualitás legsötétebb bugyraiba vezet.

A Hét mocskosnapból is készül majd film?

Volt egy forgatókönyv-verzió, de sajnos nem valósult meg.

Fotó: Marjai János/24.hu
Fotó: Marjai János/24.hu

Akkor ezt sem regénynek írta eredetileg?

Nem. Úgy tűnik, csak akkor vagyok képes regényt írni, ha előbb írok egy forgatókönyvet. Nincs mese, elsősorban filmrendező vagyok, így filmes szituációkban gondolkodom. A Hajnali láz is hasonlóképpen építkezett, amiért a kritikusok egy részétől dicséretet, másoktól feddést kaptam. Szerintem ebből a regényből is film lehet egyszer, nem adtam fel a reményt.

Azért nem túl gyakori, hogy valakinek 60 fölött induljon be az írói karrierje.

Bon-mot-ként mondom, hogy Gauguin festészeti karrierje is elég későn indult be, miután évtizedeket húzott le jóravaló tisztviselőként. Félretéve a viccet: a filmrendezés távol áll a regényírástól, mégsem olyan távol, mintha holnapután atomtudósként akarnám folytatni az életemet. Ez azért okozna némi nehézséget.

Élvezi, hogy íróként nem kell kompromisszumokat kötni?

Nemcsak a kompromisszumokról van szó. Az írás eleve magányos műfaj, míg a filmkészítés maga a grandiózus társasjáték. Ha ott nem találsz magadnak egyenrangú partnereket, elvesztél. Egyetlen rossz választás is szétzilálhatja az egész rendszert. A pszichikai része teljesen más, de mindkettőt imádom. Az írás bizonyos értelemben kegyetlenebb, mert nem kapaszkodhatsz senkibe, és minden felelősség a tiéd. Persze rendezőként is, de ez csak a végén válik nyilvánvalóvá. Az írásban első perctől az utolsóig magányos dzsungelharcos vagy.

A Hajnali lázat csak öt évvel a megjelenése után kapták fel külföldön. Hogy jött a kései világsiker?

Eredetileg egy kisebb kiadó adta ki, majd a Libri igazgatója, Halmos Ádám keresett meg azzal, hogy hadd vegye kézbe, és világsikert csinál belőle. Betartotta az ígéretét.

Ön sem számított már rá?

Dehogy, a könyv addigra már lejárt lemez volt. Akkoriban forgattam a filmet, és nagyon hittem benne, hogy az majd áttör. Mégsem az tört át, hanem a regény. Látja, az élet tele van meglepetésekkel. Akárcsak a jó próza.

A filmet nagyjából egy időben mutatták be a Saul fiával, és mintha kicsit el is tűnt volna annak árnyékában. Nem bánta?

Teljesen más a kettő. A Saul fia egy par exellance holokausztfilm, én meg az első perctől tudtam, hogy képtelen lennék holokausztfilmet csinálni. Valószínűleg azért, mert mikor a mamám ötvenévnyi hallgatás után megnyílt, elképesztő részletességgel mesélte el az élményeit. Szinte percről-percre. És ha egy közeli hozzátartozódtól végighallgatsz ennyi borzalmat, például hogy miképpen lehetett átélni a 12 napos vagonutat Soprontól Bergen-Belsenig, akkor elmegy a kedved attól, hogy ezt vásznon reprodukáld. Azt gyanítom, nem is lehet. A Saul remek film, akárcsak A zongorista Polanskitól, de egyik sem képes úgy megrendíteni, mint anyám egyetlen holokauszt-története. És nem is hiszem, hogy születhet műalkotás, amely a maga iszonyatában adhatja vissza az addig elképzelhetetlennek vélt poklot.

A könyvek, filmek mégis a szembenézést szolgálják. Hol tart ebben a magyar társadalom?

Súlyos lemaradások vannak. A holokausztról való tudás egyszerűen nem épült be a kollektív tudatba. Ennek társadalmilag ugyanolyan veszélyei vannak, mint az egyéni szinten: amit eltitkolunk, az előbb-utóbb megbetegít minket. Magyarországon pontosan ez történik. A hivatalos narratíva ráadásul támogatja a félrenézést, mintha a magyar holokauszt a németek, vagy csak egy parányi, elvetemült csoport bűne lett volna. Persze, hogy voltak zsidómentők és nagyszerű, bátor emberek, de ez elenyésző azokhoz képest, akik közreműködtek vagy még inkább: szemet hunytak. Ezzel szembesültem azon a bizonyos focimeccsen is, amiről az elején meséltem.

Hogy lehet, hogy egy embert lezsidóznak a lelátón, és nemcsak a közmegvetés marad el, de érzem a hangulatból: sokaknak tetszik, hogy valaki végre kimondta „az igazságot”?

Ez is mutatja, hogy a magyar társadalom még ma is teljesen infantilisan viszonyul ehhez a kérdéshez, mert – szemben a németekkel vagy a svédekkel – nem vetett számot a múltjával. Szerintem ez több mint hiba, ez bűn.

Gárdos Péter új regénye, a Hét mocskos nap a Libri Kiadónál jelent meg.

Kiemelt kép: Marjai János/24.hu

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

FRANCE. PARIS (75) BELLEVILLE-MENILMONTANT. METRO
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.