– Még mindig az eperfagyi az aktuális kedvenced? Én ma olyat fogok enni, amin hangyák vannak – újságoltam csütörtök reggel a lányomnak.
– Tele van hangyákkal, vagy csak rajta vannak? – érdeklődött a feleségem tárgyszerűen, aki hallott már furaságokat a nappalinkban.
– Csak rajta – mutattam a videót, amiben Tóth Szilárd, a budapesti Salt séfje csipesszel dagadt hangyákat tálal a csokimézzel is leöntött égetett kenyérfagyira, majd jóízűen maga is bekap egyet. A hangyákkal, akik természetesen már nem élnek, és állítólag a hangyasav miatt kellemes, citrusos ízük van, ami jól ellensúlyozná a tömény fagyikompozíciót, a terv szerint a Gourmet Fesztiválon lehetett volna találkozni, ahová a Salt a pékségével települt ki. A hangyás fagyi ott sem mindennapos, de az egység indulásakor például remek véres csigát lehetett kapni (mármint sós pékárut, nem az állatot), és annak sem a felháborodott budai polgárok bojkottja vetett véget, hanem a stabil vérbeszállító hiánya.
– Blő – mondta a videó láttán a lányom, akinek mostanában elég sok minden blő, úgyhogy nem adtam elő az érzékenyítő elméletemet arról, hogy a rákok is ízeltlábúak, mégis jóízűen megesszük őket.
– Hamar gyertek, kevés a hangya, nem jött elég – mondja a fesztivál kora délutáni nyitásakor a Salt sajtósa, Dalma is, akinek jelzem, hogy mindenképp megvárnám, amíg megjön Marci, a fotósunk, mert igazából nem akarok egész délután ciklikusan hangyát enni, előbb érdeklődésből, aztán illusztrációnak. Pontban két órával az ajtók kinyílta után oda is lépünk a pékség pultjához, de eltaktikáztuk magunkat: a zavart arcú pékhoszteszek között rövidnadrágos fiúk forgolódnak a pultban, és amikor a dokumentációról érdeklődnek, megértjük, hogy ők nem a személyzet részei, hanem nyáriasan öltözött Nébih-alkalmazottak.
