A közhiedelemmel ellentétben a művészet és építészet egyáltalán nem halt kínhalált a második világháború után, sőt, a szocializmus évtizedeiben is szép számmal születtek érdekes és értékes alkotások – a város rejtett épületeit, tereit és díszeit már három éve bemutató, térképen is követhető Ismeretlen Budapest sorozatunkban a századforduló csodái, a két világháború közti modernizmus, illetve a város rég eltűnt szépségeinek bemutatása mellett erre is hozunk példákat.
A Hungária körút nap mint nap tömegek által járt vonalán átlépve ezúttal az apró reformkori településből alig ötven év alatt az ország egyik legnagyobb községévé előlépett Újpestre látogatunk. Az ekkorra már a Pesti és Fiumei Hajógyárnak, a Ganz-Danubius Hajó- és Darugyárnak, a Tungsramként elhíresült Egyesült Izzónak, a Magyar Pamutipar Rt.-nek, de bányagépgyárnak és a Wolfner bőrgyárnak is otthont adó település 1950-ben vált Budapest részévé, utcáin pedig ma is olyan, a szocializmusból itt rekedt részletekre bukkanhatunk, mint a századfordulós városháza homlokzatán megbújó vörös csillag, vagy az ország utolsó, a Magyar-Szovjet Hajózási Rt. lakótelepén álló Tanácsköztársaság-emlékműve.
Egymás mellett sorakoznak itt a szocializmus korának lakótelepei is, melyek jó része persze az unalomig ismert, egyszerű tízemeletesekből áll, árnyékukban azonban komoly kivételek bújnak meg – így a Szent László tér körül, a második világháború okozta lakásínség kezelésére született megoldás.
A később két Ybl-díjjal (1958, 1978) is kitüntetett Pintér Béla (1925-1992) öt éves munkáját (1951-1956) dícsérő háromemeletesek nem egyszerű, családi házak közé ejtett dobozok voltak, hanem az oldalukon a különböző színű vakolatrétegek visszakaparásával született műveket (ún. sgraffitókat) viselő otthonok, melyek az életüket a fővárosban újrakezdeni, vagy épp felnőtt életüket megkezdeni vágyó családok ugródeszkájaként szolgáltak.
Természetesen nem csak az újdonsült város vezetése, vagy a hajógyár épített lakótelepet a lakóinak, illetve saját munkásainak, hanem például az Egyesült Izzó is.
Az Osztrák-Magyar Monarchia első, a Keleti pályaudvar közelében állt izzó-, csengő, távíró-, mikrofon- és telefongyárából kinőtt Egyesült Villamossági Rt. – melynek legfőbb védjegye, a világszerte ismert Tungsram jövőre lesz száztíz éves – felvirágoztatója és legendás elnöke, Aschner Lipót (1872-1952) számos ponton segítette Újpest és a főváros fejlődését: az újpesti futballcsapat a gyár területén épült húszezres stadionját Hajós Alfréddal terveztette meg, jókora összeggel segítette a Műegyetem atomfizikai tanszékének megszületését, a gyár dolgozóit és családjaikat pedig saját kultúrházzal, hétvégi üdülővel, uszodával és természetesen munkáslakások építtetésével segítette, sőt, csónakházzal is ellátta az újpesti sportélet fejlődését.
A fejlődés lendülete halála és a szocializmus beköszönte után értelemszerűen lelassult, szükség volt azonban egy újabb munkáslakótelepre, melyet a Megyeri temető, a Kutatólaboratórium és a Szilas-patak és a Fóti út közti jókora területre, az Újpestet alapító gróf Károlyi István egykori virgázó mintagazdasága helyén álmodtak meg.
A munkák a gyár fennállásának első száz évét összefoglaló munka, a Tungsram Rt. története 1896-1996 (ez teljes hosszában itt érhető el) szerint 1966-ban kezdődtek meg, ahol az 1975-ig átadott 930 lakás mintegy nyolcvan százalékába az Egyesült Izzó munkatársai, munkásai és azok családja költözött be, az építkezések pedig a következő tíz évben is folytatódtak.
Az első házak már 1972-re elkészültek: a Reviczky utca 40. és 42. számú négyszintes, kohósalaktéglából épült szalagházakban 49-56 négyzetméteres, kétszobás, erkélyes lakások kaptak helyet, az első ütem többi házával ellentétben volt azonban egy apró különbség ezek, illetve a később épült példányok közt:
a Reviczky utca felé néző tűzfalon lévő kovácsoltvas dekorációk,
melyek a pályáját az Egyesült Izzó műszerészeként indító, rövidesen azonban szobrásszá vált Mikus Sándor (1903-1982) készítette.
A művészetekkel a Lehel utcai szabadiskolában megismerkedett Mikus tehetségét hamar felismerték, így alig huszonnégy évesen a gyár főmérnöke, az ország első fejlett ipari kutatólaboratóriumát létrehozó Pfeiffer Ignác pénzügyi támogatásával, Pátzay Pál és Bernáth Aurél bíztatására olasz tanulmányútra indult: három évet töltött Firenzében, ezt követően pedig Rómában, Pátzay Pál műtermében vált képzett szobrásszá.
A negyvenes évek végéig kisplasztikákat és érmeket készítő művész a Rákosi-korszak beköszöntével a megrendelésre készült nagy művekre váltott, témája azonban megmaradt: emberi alakokat mintázott meg. Művei a New York-i világkiállításon is jártak, az 1949-es és 1952-es párizsi világkiállításon pedig nagydíjjal jutalmazták őket. Ugyanezekben az években a művész Kossuth-díjat is kapott, a hatalom pedig a kedvenceként kezelte.
1949-1976 közt a Szépművészeti Főiskolán is tanított, munkáit pedig előbb a Lehel utcában, majd a Százados utcai művésztelepen készítette.
Az 1956. október 23-án ledöntött nyolc méteres Sztálin-szobrot, a számos felejthetetlen szerepe mellett a Meseautóban is brillírozó Csortos Gyula sírját, valamint a Kőmíves Kelemenné című népballada történetét elmesélő domborművet is elkészítő Mikust egykori munkahelye kérte fel az elsőként elkészült épületeket díszítő munkák megalkotására, melyet a művész nyilvánvalóan örömmel el is vállalt.
A két mű tökéletesen visszhangozza a kor hangulatát, amelyben született, hiszen egyikükön a hazafelé sétáló, teli kosarat cipelő – a háztartást vezető, bevásároló és ételt készítő – anyával, valamint a könyveket hurcoló – az erkölcsi nevelést adó – apával találkozhatunk, sőt, a háttérben a munkát és kenyeret adó, füstölő kéményű gyár is feltűnik:
A másik mű a szabadidőt mutatja be, rajta a hóna alatt plüssmedvét tartó anyát, a labdát rúgó kamaszfiút, a minden bizonnyal a játékot elkérni igyekvő, hajában masnit viselő, szoknyás kislányt, és az elgondolkodó kisfiút:
A díszeket közelebbről megvizsgálva jól látszik, hogy a rozsda szép lassan enni kezdte őket, az azonban öröm, hogy negyvenöt év után sem hiányzik róluk egyetlen apró részlet sem, ellentétben a közeli Szent László tér már említett sgraffitóival, melyek közül többet letakartak, vagy épp jó eséllyel örökre eltüntettek.
Hasonló a helyzet a házakkal és környezetükkel is: látszik rajtuk az elmúlt közel fél évszázad, de a lakók szemmel láthatóan örömmel foltozgatják a házakat és szépítik a zöldterületet, egy élhető közösséget fenntartva a város szélén.
A rev.hu, a Köztérkép, az Artportal és a Tungsram Rt. története 1896-1996 című kötet nyomán
