A rejtélyes Keletre és Afrikába indult utazókon egészen a modern korig óriási nyomás volt, hiszen hazaérésük után mindenki a sosem látott országok lakóiról és tájairól szóló beszámolóikra volt kíváncsi – nem is meglepő, hogy sokan akarva, vagy épp akaratlanul túlszínezték azokat, életet adva olyan fiktív lényeknek, mint a XVI. században többek által is említett felbukkanó tengeri püspökök és a tengeri papok, melyek jó eséllyel eltévedt óriás tintahalak, rozmárok, vagy épp angyalcápák lehettek.
Hasonló módon születhetett meg a szörnyvilág két másik csodája, a monopod (=egyláb), vagy Sciapod (=árnyékláb) néven feltűnt lény, valamint a Blemmyai, vagy Sternophthalmoi (=Mellkasszemek) is. Ma őket mutatjuk be.
Az ókori enciklopédista idősebb Plinius élete munkája, a 77-ben közzétett, a természettudományokról való összes tudást egy óriási könyvbe zsúfoló Naturalis Historia lapjain írja:
megerősítve a történetírás atyja, a kr. e. ötödik században élt görög Hérodotosz úttörő műve, a Hisztoriai (Történelem) állítását:
A korai könyvnyomdászat legfontosabb munkája, az 1493-ban készült Nürnbergi (Schedel) Krónika részlete
Egy hangyacsápnyival sem gyengébb, de klasszisokkal józanabb említés Szent Ágostoné, aki Isten városáról című, tizenöt éven át készült munkájának egyik könyvében említette őket:
Az 1000 körül született, XI. és XII. századi másolatokban ismert, óangol nyelvű A Kelet Csodái részlete
Már a XIV. században kiderült, hogy nincsenek is árnyéklábúak, de ez sajnos senkit nem érdekelt
Az Ázsia több országában, így a Volga vidékén, Pekingben és India több városában is járt ferences hittérítő, Marignolli János (1290 körül-1357 után) indiai útjáról írt beszámolójában lebbenti le a fátylat a megoldásról:
“Az igazság az, hogy semmiféle ilyen nép nem létezik, bár néhol egy-egy szörny[szülött] felbukkanhat. […] Az indiaiak gyakran sétálnak meztelenül, és szokásuk egy sétabotra tűzött apró sátortetőt vinni magukkal, ami kinyitva megvédi őket a naptól és az esőtől. Chatyrnak hívják; vittem magammal egyet Firenézbe is. Ez az, amit a mesélők lábként emlegettek.”
A magyarázat egészen figyelemre méltó, sőt, hihető is, hiszen az első modern esernyő csak 1710-ben, Párizsban készült el, férfiak pedig még hosszú évtizedeken át nem hordták, sőt, Nagy-Britanniában egyenesen puhány, férfiatlan lényekként tekintettek rájuk.
Élő, vagy élettelen példányaikkal természetesen senki sem találkozott, ettől függetlenül azonban még a nagy földrajzi felfedezések korában, hosszú évtizedekkel Észak- és Nyugat-Afrika partvidékének felfedezése (1415-1460), illetve Bartolomeu Dias Afrika legdélibb pontja, valamint a Jóreménység fokának vízen való elérése (1488) után is feltűntek a minden tudást gyűjtő és röviden összefoglaló könyveiben – így például Sebastian Münster a világ történetét összefoglaló, 1544-ben kiadott Cosmographiájában:
Balról jobbra: az arcát az ersős napfénytől óriási lábfejével védő, napallergiás Sciopod, az egy szeméről felismerhető küklopsz, a kétarcú Pygmie, az arcát mellkasán hordó Blemmyai és a kutyafejű Cynocephalus
Ulisse Aldrovandi 1642-es Monstrorum historiájában:
Vagy épp Fortunio Liveti 1616-ban írt De Monstris-ának 1665-ös kiadásában, ahol a szemek rejtélyes módon a lapockára, a fülek pedig a vállakra kerültek:
A XVII. századra aztán helyreállt a világ rendje: eltűntek a szörnyek, és átvették a helyüket a többé-kevésbé jól ábrázolt, frissen felfedezett állatok képei, egyre többen tanultak meg olvasni, Európa pedig örökre megváltozott.
